Magamról

Saját fotó
Nem tudtam, hogy lehetetlen, ezért megcsináltam... (A szerző fotóját Kocsis Dóra készítette http://dorcphoto.blogspot.hu/ http://​www.facebook.com/​PhotosByDorc )

2012. december 10., hétfő

Karácsonyi lakásdekorálás Szásával

Ez a pogrampont két napot vett igénybe és a következő képpen zajlott:
Míg én próbáltam kitalálni és felhelyezni azon karácsonyi dekoráció(ka)t, melyeket Szása, a Hatalmas nem ér el, addig őkelme különböző cseles módokon megszerezte a darabokat, szájába kapta és elszaladt vele, vagy nekiállt focizni.
Legcukibb megoldása: míg én a szobalétra utolsó előtti fokán egyensúlyoztam és kapaszkodtam bármibe - oltári tériszonyom folyományaként - Szása felpattogott a létrán, a legfelső fokon lévő kosárból kigyűjtötte a neki leginkább tetsző karácsonyi díszt, lepattogott a létrán és kajánul figyelte, ahogy imbolyogva, halálfélelemben próbáltam lemászni utána. Mindezalatt kb. két lépésre ücsörgött tőlem. Miután nagy nehezen, halált megvető bátorsággal lemásztam a 3 fokos létráról, megkezdődött a kergetőzés. Esküszöm élvezte ez a kis dög, majdhogynem hangosan röhögött közben. Persze azért én is, főképp, amikor nagy igyekezetében időnként kifarolt a csúszós padlón, vagy elesett a saját lábában ill. az ellopott szerzeményben. :)
Kicsit több idő kellett a díszítéshez, mint terveztem, de azért szép lett :), ráadásul Szása-biztos :D

2012. november 28., szerda

Goa'uld

Tegnap reggel úgy ébredtem, hogy rajtam van a dögvész. Fájt a torkom, kb. a bokám magasságából jött a hangom, ami ráadásul még rekedt is volt, mint atom. Kimásztam az ágyból, első teendőként elindultam a konyhába enni adni a rettentően türelmetlen Szásának. Kipakoltam a tálba a kaját és elindultam az étkező-pontja felé, közben szóltam neki, hogy tálalva, idefáradhat reggelizni. Eközben ő már a TGV sebességével száguldott felém, de hangomat hallvan 0 másodperc alatt lassult 100-ról 0-ra, letottyant a kis fenekére és Csizmás Pandúr szemekkel, irtó hökkent ábrázattal bámult rám, miszerint: "Bakker! Ebbe éjjel beköltözött egy goa'uld és tutira az beszél belőle!" Nem is jött a közelembe egész reggel, pedig az esetet követően 5 percig vinnyogva röhögtem, bár azt is furcsa hangon :D

2012. november 22., csütörtök

Amikor úszik a bizalom - egy nehéz természet jellemrajza

Zodiákus jegyemet tekintve oroszlán, aszcendensemet illetően skorpió horoszkóppal rendelkezem. (És ha még azt is elárulom, hogy a kínai asztrológiában sárkány a jegyem, sikítva menekülnek az emberek :D)
Nem tudom, hogy ez az oka, vagy valami más, de ha valakiben elvesztem a bizalmamat, soha többet nem fogja tudni visszaszerezni. Még nehezebb a helyzet, ha nem is bíztam benne igazán (mivel nem ismerem).
Sokáig elviselek sokmindent, pozitív a hozzáállásom, egy kedves barátom nagymamájának szavait idézem eszembe: "Az eszihő nézd fiam!", de ha egyszer valaki elfocizta a bizalmam, az már akármit csinálhat, soha többet nem bízom meg benne. Ha valaki hazudott nekem (jelentős dologban, nem arról, hogy jól áll-e a hajam vagy sem), annak a továbbiakban azt sem hiszem el, ha kérdez.
Megbocsátok, de olyan vagyok, mint az öreg elefánt. Nem felejtek. Mélyen vésődik a merevlemezre, kitörölhetetlenül.

Most azt gondolom, hogy ez hiba, mert nehéz nap mint nap találkozni vele. És még az is lehet, hogy rossz ember vagyok, mert nem vagyok biztos abban, hogy ezen változtatni is akarok. Nem vágyom arra, hogy rendszeres időközönként pofára ejtsenek, az arcomba hazudjanak és rámfogják a hibájukat.

És igen. Ez még mindig a múlt heti. Nagyon a bőröm alá rágta magát.

2012. november 12., hétfő

Mint disznó a jégen...

...úgy küzdök. De baromi nehéz kilépni a bőrömből. Mivel harmadszorra sodorta elém az élet ugyanazt a problémát, más-más külalakkal, kezdem felfogni, hogy feladatom van. Meg kell tanulnom kezelni. Nagyon nehéz. A negatív kisugárzást. A barokk körmondatokat. A feledékenység okán rámfogott, arcomba hazudott dolgokat. Biztos, hogy nekem kell?

2012. október 25., csütörtök

Dance the night away

Elérkezett és el is múlt a nagy nap. Kedden ismét tiszteletünket tettük Bécsben egy Europe koncerten. Idén már majdnem fejből tudtuk az utat, de megfogadtuk, hogy bekapcsoljuk a GPS-t még Bécs előtt, és nem megint majd csak az alagútban :D
Szépen elindultunk, csak néhány perces késéssel és ez sem rajtam múlt most, hanem meg kellett még várnunk anyut, aki hozott némi fémpénzes eurót pisilés és ruhatár céljából. Gyönyörű időnk volt, ezer ágra sütött a nap, egyszál póló és napszeműveg volt az induló szerkó, de azért gondosan betáraztam némi kardigánt, dzsekit, sálat és két pokrócot. Haladtunk az autópályán, gyönyörködtünk a zajfogó falak között kilátszó ezerszínű fákban, mígnem - nem is tudom, melyik település magasságában - egyszer csak áthaladtunk egy láthatatlan vonalon, ahol sötét lett és vagy 10 fokot esett a hőmérséklet. Olyan ködben haladtunk tovább, hogy az orrunkig is alig láttunk.


Rutinosan nem vártam meg, míg célhoz érünk, így csak kétszer kellett megállni a legkisebb helyiség igénybevétele miatt, de jobb is volt, mert Bécs előtt az autópályát még mindig nem sikerült kijavítaniuk, így elég hard élmény volt végigrázkódni rajta üres hólyaggal is :D
Majdnem megtaláltuk elsőre a helyszínt is, bár kicsit becsapós volt. Aréna elnevezéssel én legalábbis egy sportcsarnokra számítottam volna, ehhez képest valami romkocsma-jellegű cucc volt, kb. mint a Dürer-kert, így elsőre elmentünk mellette. Egy idő után megfordultunk, majdnem eltaláltuk a sávot is, kicsit ferdén álltunk, mikor is a szomszéd autóból mutatták, hogy húzzuk le az ablakot. A meglepetés akkor ért minket, amikor ékes magyar nyelven megkérdezték tőlünk, hogy bejöhetnek-e elénk :D Természetesen megengedtük, aztán kicsit néztünk, amikor beálltak az általunk kinézett parkolóhelyre... Na de segáz, némi segédlettel Kri gyönyörűen bepasszírozta Kicsikét a félcentis helyre. Elkocogtunk a helyszínre, kicsit sorbaálltunk, aztán beengedtek, ruhatároztunk, pisiltem (micsoda meglepetés...) majd megkezdtük a pozicionálódást a lehető legelőnyösebb helyre. Nos, ez nem sikerült maradéktalanul, de azért nem volt rossz. Tök szándéktalanul bekerültünk a magyar különítménybe, összebandáztunk néhány hazánkfiával, akik közül - mint kiderült - az egyik lány Andika szomszédjában lakik. Ez a világ, kérem, egy falu :D
Még mielőtt elkezdődött az előzenekar bemutatkozása, egy mögöttünk álló osztrák srác ismerkedést kezdeményezett, amivel mindaddig nem is volt sok gond, amíg el nem kezdte bizonygatni, hogy ha mi magyarok vagyunk, akkor félig osztrákok vagyunk. Nagyon nehezen tudtam visszafogni magam, hogy ne fejtsem ki erről a véleményemet, de Bécsben, osztrákokkal körülbástyázva nem tűnt túl jó ötletnek. Ezért nagyjából kussoltam, miáltal Krinek sem kellett rendet raknia :D
20:00 órakor felgördült a le sem engedett függöny és a húrok közé csapott az előzenekar. Zeneileg nem voltak rosszak, bár az énekesnek számomra kicsit túl magas hangja volt, de ki lehetett bírni azt a fél órát. Hozzáteszem, klasszisokkal jobbak voltak a két évvel ezelőtti előzenekarnál. Némi pakolászás után, 21:00 órakor a fiúk is színpadra perdültek és belekezdtek a Bag of bones c. album dalainak bemutatásába. Majd a negyedik szám a Scream of anger volt, ami nekem hatalmasan, iszonyatosan nagy kedvencem, el is szabadult a tombolás! Játszottak egy csomó kedvencemet, olyanokat is, amiket nagyon rég óta nem adtak elő koncerten, mindenféle okokból. Aztán egy kis akusztikus rész következett, így ők is megpihenhettek egy kicsit :D


Majd tovább folytatódott a tombolás és teli torokból üvöltve éneklés :D Az egyik dal közepén hirtelen extramagas c-be váltottam át, mivel egy kedves kolléga hátulról elhajította a sörét, amit ismét külsőleg fogyasztottam, bár a nagyobb része Kri-t találta el, aki az est folyamán többször is sörfürdőt vett, de legalább szép, szálldosó lett a haja, bár ő ennek egyáltalán nem örült ;)
Két óra elteltével sajnos, mint minden jónak, ennek is vége szakadt. Kétbetűs kitérő és a ruhatár meglátogatása után visszacaplattunk a kocsihoz, elfogyasztottuk a mózsit, Kri bedöntött fél liter kávét, becsomagoltam magam a pokrócokba és elindultunk hazafelé. Most viszont még Tatabányáig sem bírtam, Győr után beállt a stand by állapot, amelyből időnként felrezzentem, megkérdeztem Krit, hogy nem szomjas, vagy éhes-e és visszakómáltam.
Ó, és majdnem elfelejtettem, a kedvencemtől sikerült szereznem egy pengetőt, ami el sem hiszitek mekkora dolog. Szerintem nem árulok el nagy csodát, ha elmondom, hogy az átlag életkor bizony verte a negyvenet a koncerten. Ezért is volt annyira meglepő, hogy meglett családapák milyen közelharcot vívnak egy-egy pengetőért, dobverőért. Szó szerint feldöntötték egymást. Én meg, a kis mázlilánya, felnyújtottam a kezem és az anyukámtól kapott azték (jóóó nagy) gyűrűbe beleakadt egy behajított darab. :D Gyorsan zsebre dugtam a kezem, nehogy észrevegyék, mert nem biztos, hogy túl éltem volna.
Mint eddig mindegyik Europe koncert, ez is hatalmas élmény volt, nagyon jól éreztük magunkat és megállapítottuk, hogy ezt akár havi rendszerességgel is el tudnánk viselni. Ha ez nem is megy, azért remélem, nem két évet kell várni megint a következőig :D

2012. október 12., péntek

Anya csak egy van

Új arckrémet szereztem be és Anyukát is megleptem eggyel ugyanabból a márkából, az ő bőrtípusának megfelelően. Este adtam neki oda, mikor hazaértem. Reggel persze megint arra ébredtem, hogy az ágyam végében áll és beszél valamiről. Még jó, hogy külön lakásban lakunk....
Miután nagyjából kitöröltem az álmot a szememből, felfogtam, hogy az arckrémről beszél. Hogy az milyen jó, milyen jót tett már két használat után, nézzem meg, feltöltődtek a ráncai. Ezek után a következő párbeszéd zajlott le köztünk:
Én: - Anyu! most ébresztettél fel! nincs rajtam szemüveg! szerinted mennyit látok?
Anyu: - Jó, akkor gyere közelebb!
Én (közelebb menve): - Aham... tényleg... tök jó... áááááááá (<-- ez egy hatalmas ásítás volt)
Ekkor Jóanyám kétkézre ragadta az orcámat és simogatta, néztem is hogy mi baja van, mire a következő mondat hagyta el Szülém száját:
- Milyen jó puha a bőröd! Pedig mindjárt 40 leszel!
A további ébredéshez nem kellett kávé....

2012. október 1., hétfő

Könyvajánló

A nyáron kaptam egy nagyon megtisztelő, érdekes és egyben nagyon nehéz feladatot. Beatrix barátnőm írt egy regényt, és mivel tudja, hogy fantasy-rajongó vagyok, megkért, olvassam el én is és mondjam el a véleményem.
Hát kérem, ez nagyon nehéz feladat. Még mielőtt belekezdtem volna az olvasásba, azon gondolkodtam, hogy mi van, ha nem tetszik? Mert ezt is meg kell mondanom neki. Mert ha egy vadidegen ember könyvét adják oda tesztolvasásra, az is más. Ilyen esetben sokkal tárgyilagosabb tudnék lenni, viszont azt nem tehetem meg, hogy nem mondom el az őszinte véleményem. Nyilván emiatt nem dobja ki a kukába, de lehet hogy pont ez a nüansznyi az, ami elválasztja az irodalmi Nobel-díjtól :D Ráadásul még sosem csináltam ilyet, nem tudtam, mire kell figyelni, főképp, hogy még egyetlen íróval sem találkoztam, de még csak irodalmi szerkesztővel sem, ezért fogalmam sem volt, mi a fontos nekik.
Szerencsére simán megugrottuk (főleg én) az akadályt, Beatrix a kérdéseivel rávezetett a számára fontos pontokra, így azt remélem, gyümölcsöző volt e-mail-váltásunk.
Néhány szó a könyvről, anélkül hogy trailer-gyanús lennék: abszolút fantasy, a könyvesboltokban az ifjúsági irodalom között található. Kicsit nehezen indult be számomra, leginkább az ifjúsági jelleg miatt, de aztán nagyon hamar elfelejtettem mindezt és egy nap alatt átrágtam magam a történeten. Remekül olvasható és nagyon jó a története is, én már alig várom a második részt :D
Azért, hogy mégiscsak legyen egy kis trailer, ezen a két linken többet is megtudhattok a könyvről:

https://www.facebook.com/AFeketeLangUra?fref=ts

http://www.youtube.com/watch?v=1-42DTKe4Q0

2012. szeptember 27., csütörtök

Szásával az élet

Szása szépen cseperedik, méretét minimum megduplázta, súlyát meg szerintem megháromszázszorozta, akkora pocakja van már :D
Üdvözlési szertartása még mit sem változott, minden este rácsimpaszkodik a lábamra és mind a 4 lába összes körmével kapaszkodik bele. Tegnap - miközben telefonáltam - Szása a térdemen egyensúlyozott, mikor egyszer csak megijedt saját magától, elvesztette az egyensúlyát és szép lassan lecsúszott a térdemről. Jó hegymászóhoz híven bal melső mancsán reflexből kipattintotta a karmait és izomból beleállította a comboba, majd csúszott tovább, magával vive néhány négyzetcentiméternyit a bőrömből is :)
Mindazonáltal jófej cicó, imádjuk egymást. A második számú feladat, amit hazaérkezéskor végre kell hajtanom - az első, hogy lefejtem őt a lábamról -, hogy felveszem, hátával nekem simul és mind a négy lábával puhán átöleli a kezem, miközben vakargatom a hasát. Ezt a pózt bármeddig képes kitartani, főképp, hogy neki tök kényelmes.
A lassan három hónapos kismukk időnként megcsillantja vadásztudományát is, a lakásba tévedő repkedőkön gyakorol, általában eredményesen.
A neki vásárolt cicajátékokat ívesen leejti, viszont ölni tudna a kis piros nylonzacskójáért és az üres, 1,5 literes petpalackjáért, amiket imád végigkergetni a lakáson.
A padló még mindig csúszik alatta, de már kitapasztalta azt a pontot a nappaliban, ahol fel kell hagyni a futással ahhoz, hogy lágyan belibbenjen a radiátor alá és nem túl nagy puffanással megállítsa a fal. Alapvetően is vicces látvány, ahogy futkorászik fel-alá a lakásban, kb. 10.000 km/h-s sebességgel, mint aki az életéért fut, mindezt kb. 5 méteren, mert utána már ki kell bocsátani a fékezőrakétákat.
Eddigi egyetlen problémánk abból adódik, hogy túlteng benne a tesztoszteron és féltékeny a lakásba tévedő  hímnemű egyedekre, főképp, ha ott is alszanak. Így aztán időnként anyázva sikakefére és flóraszeptre kapok, de eddig szerencsére nagyobb bajunk nem történt.

Azoknak, akik nem látják fészbúkon, néhány fotó őmacskaságáról:

   

2012. szeptember 25., kedd

Ez még gombócból is sok!

Volt nekem egy kecském, tudod-e... ááá, nem így akartam kezdeni, csak semmi frappáns nem jutott eszembe és még az sem világos, hogyan fogom átkötni ezt a mondandómba :D Még az is lehet, hogy csak úgy, in medias res, belecsapok a közepibe.
Többeknek, többször, több helyen elmondtam már, hogy milyen szerencse leánya vagyok. Az úgy kezdődött, hogy 1983-ban elkezdett kiépülni Kispesten egy lakótelep a Halásztanya, a bíróság és a Tanács vonzáskörzetében. Mivel azokban az években váltak iskolaéretté a Ratkó-unokák, a lakóteleppel együtt épült egy iskola is. A magyar építőipar már akkor is remek munkájáról volt híres, ezért augusztus 31-én éjjel még dolgoztak az iskolán, hogy a másnapi évnyitóra elkészüljön. Ezt onnan tudom, hogy mi szemben laktunk az iskolával és nem tudtam aludni a nagy zajtól. Bár a festék még kicsit nedves volt és voltak érdekes helyek a suli épületében, 1983. szeptember 1-jén lezajlott az évnyitó. Gondolom senkinek nem okozok meglepetést azzal, ha elárulom, hogy engem már akkor kiállítottak a sorból, mert egy frissen megismert lánnyal végigbeszéltem és viháncoltam az ünnepélyes eseményt. Mint később kiderült, a szomszéd lépcsőházban lakott és nagyon sokáig nagyon jó barátnők voltunk, csak aztán az élet elsodort minket egymás mellől.
Nem csak az építőiparral voltak gondok, de a tervezők sem álltak a helyzet magaslatán, picit alultervezték az iskola befogadó-képességét, így év végére (mi már másodikosként kezdtünk az új suliban) az osztályunk létszáma meghaladta a 40 főt. A következő évben ezt úgy hidalták át, hogy az akkori teljes második évfolyamot és a mi osztályunkból létrehozott és "kipótolt" két harmadik osztályt minden nap busszal hozták-vitték egy kőbányai óvoda átalakított épületébe. Fergeteges volt... Mindazonáltal ebben a két vében rakódott le az alapja annak, amiről igazából írni szeretnék. Azt nem részletezem, hogy a későbbi években hogyan hidalták át azt a nehézséget, hogy a 600 fő befogadó képességű iskolában mégis több mint 1.200 gyerkőce tanulhasson, aki odajárt, tudja, aki nem, annak meg úgyis mindegy.
Visszatérve a főmenűbe, arról szeretnék megemlékezni, hogy van egy baráti kör, akik idestova már 28-29 éve ismerik és szeretik egymást. Nem azért írtam két számot, mert pöttyet gyengusz voltam matekból (pedig az voltam...), hanem azért mert a társaság egy része '83-ban került egy osztályba, a többiek pedig a következő évi kettébontás és létszámbővítés alkalmával csatlakoztak. Már az általános iskolában is nagyon jó volt az osztályközösség. Minket (főképp engem, aki duci és még szemüveges is voltam) sosem csúfoltak más osztálybeliek, mert a többiek kiálltak értünk és nem hagyták. Aztán negyedikben kaptunk egy osztályfőnököt, aki szerintem nagyon sokat tett azért, hogy mi ennyire összekovácsolódjunk. Mindenféle programokat szervezett, cselesen bírt rá minket arra, hogy a fiúk és a lányok keresztnevükön szólítsák egymást, szóval szerintem jól csinálta.
A ballagás utáni szeptemberben gyorsan csináltunk egy osztálytalálkozót, ami hát hmmm.... nem volt túl nagy durranás, de jól éreztük magunkat. Ennek ellenére hat év telt el a következő osztálytalálkozóig, ami viszont nagyon jól sikerült. Íme némi bizonyíték:

 
 
Ezután újabb hat év telt el a következő találkozóig, viszont - immár hat éve - két havonta találkozunk. Eleinte összejöttünk 10-15-en is, de mostanra kialakult egy törzsgárda, 8-9 emberrel. Néhány évvel ezelőtt az egyik találkozóra elhívtuk az osztályfőnökünket is, aki az este folyamán egyszercsak nekünk szegezte a kérdést: "Miért találkoztok ilyen sűrűn?" Mi csak néztünk egymásra, forgattuk a fejünket, vonogattuk a vállunkat és nem értettük a kérdést. Aztán Krisztián egyszercsak kibökte a legigazabb választ: azért, mert szeretjük egymást. Ez azóta sem változott, sőt! Megintcsak Krisztián megfogalmazásában, kezdünk terápiás csoporttá válni. Amikor összejövünk vagy vihogunk a régi dolgokon, vagy mindenféle témakörben megváltjuk a világot vagy megpróbáljuk tanácsokkal, de legfőképpen szeretettel, megértéssel, olykor letolással segíteni azt, akinek épp valami nyomora van, begödrözött az élete.
Egy szó, mint száz, köszönöm, hogy vagytok nekem. Igazság szerint mindenkinek, de legfőképpen: Kriszti, Viki, Erzsi, Ricsi, Krisztián, Kálmán és Zoli! Móni is, csak ő nem szokott eljönni :) Szeretlek Titeket! <3 és most elő a papírzsepikkel :D
Végezetül álljon itt még néhány fotó tanúságul:



 

2012. szeptember 10., hétfő

Szása

Mint többen már tudjátok, vasárnap volt egy hete, hogy végre összeköltöztünk Szásával. Élőben is szerelem volt első látásra :)
Szegénykémet kicsit megviselte az utazás, hirtelen annyi minden változott körülötte. Elszakították a mamájától és ráadásul másfél órán keresztül borzasztóan hangos, ijesztő, idegen zajokat kellett elviselnie. Ez viszont ahhoz vezetett, hogy már a hazafelé úton összebandáztunk. Az út utolsó szakaszán úgy aludt, hogy a macskahordozó rácsán be kellett dugnom az ujjam, arra hajtotta kicsi fejecskéjét.
Gondoltam, miután hazaérünk, leteszem a hordozót, kinyitom az ajtaját és majd előjön, amikor úgy érzi, hogy nem fenyegeti veszély. Ez kb. fél percig működött, ugyanis tesókám is otthon volt, aki nem bírta megállni, hogy ne bányássza elő művészurat. Egy darabig elheverészett tesó mellkasán, de mivel tesó nem bírt egy helyben maradni, Szása igen hamar áttette székhelyét a könyvespolcra:


Itt sem heverészhetett sokáig, mivel mindenki annyira kiváncsi volt rá, hogy elő kellett kotorni onnan. Szerencsére jól viselte a megpróbáltatásokat, annál is inkább mert a kimerültségtől durmolt egy jó nagyot. A kajálással kicsit gond volt, nem nagyon akart enni semmit, de egy kis csirkemell-lel sikerült lekenyereznem (még akkor is, ha ez képzavar :D). Az első éjszaka viszonylag nyugisan telt, nem sírt, csak tesómékat zavarta fel néha, mivel ő kialudta magát és játszani szeretett volna.
A kajálás továbbra sem ment egyszerűen, bármilyen kölyökmacsesz-tápot csak úgy volt hajlandó a szervezetébe implantálni, hogy előtt meg kellett "bolondítanom" némi husival, sonkával. Ezt péntekig toleráltam, akkor kicsinyég eldurrant az agyam, mivel őkelme a whiskast sem ette meg. Kb. másfél órán keresztül vernyogott, de aztán belátta, hogy értelmetlen a dolog. Megette az elé tálalt ínyencfalatokat és azóta megeszi az összesféle konzit. Persze én ebbe kicsit belehaltam pénteken, de gyúrok az anyai szigor elsajátítására jövendőbeli porontyaimhoz :D
Napjaink úgymond egyhangúan telnek, hazaérkezéskor szeretetét kifejezendő gyorsan összekarmolja a lábszáraimat, felkéretőzik némi simire, majd bemutatja újabb bohócságait. Legjobban azt szeretem, amikor futni szeretne, de a laminált padló csúszik mint a hétfranc, ezért ezt csak úgy tudja abszolválni, hogy három-négyet helyben fut, mint Tom a rajzfilmben :D
Másik kedvenc szórakozása, hogy ül és néz valamit maga előtt. Aztán később kiderül, hogy inkább csak bambult, mert mikor feleszmél megijed attól, ami előtte van (és addig azt bámulta merően...), ugrik egy nagyot és elhasal, mert földetéréskor a szerjózsa minden irányába szétcsúsznak 42-es tappancsai.
Kedvenc alvóhelyei a hordozó teteje, a szemeteskuka teteje és tesóm xxl-es táskája, reggelente ellenőrizni kell, nehogy Szása is elmenjen vele dolgozni :D
Cseperedéséről és huncutságairól továbbra is be fogok számolni, addig is tudjátok: Superman köztünk él:


2012. augusztus 21., kedd

"Hálás a szívünk, zengjen az örömünk..."

Tavaly augusztus 20-án hagyományteremtő célzattal Soroksáron, a Nagyboldogasszony Templom mögött, a helyi színjátszókör előadásában megrendezésre került az István, a király című rockopera zanzásított változata. Krivel mi is megtekintettük népes családommal egyetemben és nagyon-nagyon élveztük az előadást, bár kisebb sebekből vérzett a dolog. A hangosítás nem volt tökéletes a szabadtéri előadáson, de mint említettem, ez volt a legeslegelső alkalom, így betudtuk ennek. Pláne, hogy az állóhelyek a helyi kocsma bejárta környékén kezdődtek, így vidám fiatalokkal egyetemben végigénekeltük az előadást, ezért mikor a technika ördöge kifogott a rendezőkön és elszállt a teljes hangosítás hosszú percekre, nem volt hiba, mert mi ott hátul zavartalanul folytattuk tovább telitorokból. Olyannyira, hogy a környékünkön ülők-állók az előadás végén nem csak a színészeket, hanem minket is megtapsoltak. Ó, és utána még szuper tűzijáték is volt, így tökéletessé lett a 2011-es augusztus 20-a.
Dorka és Béka egyéb elfoglaltságaik miatt nem tudtak eljönni, de megígérték, hogy idén ott lesznek.
Mikor felfedeztem, hogy valóban lesz idén is előadás, egyből riasztottam őket, így nem szerveződött közbe semmilyen program. Megbeszéltük, hogy előbb átjönnek hozzám egy kis beszélgetésre, eszegetésre-iszogatásra. Béka egyedüli fiúként hősiesen állta a sarat három, legalább lélekben szőke nő társaságában :), főképp, hogy velünk együtt bekanalazott egy kis gazmacsó* (lánykori nevén gazpacho) levest ;). Ezután következett némi házi körözött (bár lehet, hogy az első "ö" hosszú....), ami csak azért volt izgi, mert mind a leves, mind a .... túrós cucc tartalmazott egy kis jófajta, nyers lilahagymát, így a szagélmény garantált volt az est hátralévő részére. 20:30-ra írták ki a kezdést, ezért háromnegyed 8-ra már odamentünk, hogy mindenképp legyen állóhelyünk az elsős sorban. Nem kellett vón... Idén nem voltak olyan sokan, mint tavaly, volt hely bőven, ráadásul 1/2 9-kor még csak az ünnepi beszédek kezdődtek. Szerencsére az állami méltóságok fogták, hogy nem feltétlenül rájuk kíváncsi a nép, de azért az én ízlésemhez képest kicsit sokat nyalták az ilyen-olyan főbbrangú fenekeket. Majd elérkezett a kenyérszentelés, amit a református és a katolikus egyház képviselője is némi beszéddel próbált hangsúlyosabbá tenni. A helyi papról csak annyit: a műsor kezdete előtt még civil ruhában mászkált a sorok között és hirtelen ránézésre azt hittem, hogy Szörényi Levente időutazott hozzánk a '60-as évekből, majd később kiderült róla, hogy mégsem :) Már a lelkész úr is kicsit elvetette a sulykot, amit onnan lehetett a legjobban látni, hogy a műsorvezetésre felkért menyasszony (nagy volt és habos és fehér...) rettentő idegesen toporgott a partvonalon. És még csak ezután következett a pap... Na ő aztán sokunknál kiverte a biztosítékot a mindenféle anekdotáival, a templom is rámordult, kétszer beleharangoztak a beszédébe. A műsorvezető menyasszony már helyben futott, sőt néha nekiiramodott, hogy kitépje papunk elől a mikrofont, de aztán naaaaaagy nehezen véget ért az összes beszéd. Még gyorsan szétosztották a megszentelt kenyérkockákat, közben elbontották a pódiumot a színtérről, kicsit vártunk és elkezdődött az előadás. A tavalyiban számomra a legnegatívabb az volt, hogy Torda, a táltos szerepét átváltoztatták Sámánasszonyra, ami már alapban hmmm, ráadásul a rettentően tehetséges, soroksári gyökerekkel bíró, a hazai, napi kórházsorozatban játszó vörös hajú, beszédhibás műűűűűVÉSZnőre bízták. Mit mondjak, nagyon rossz volt. Sajnos ezt a "jó" szokásukat idén is megtartották,  illetve Koppánynak most már öt feleséggel kellett elbírnia. Ennél a pontnál jött ki a szemem, mint a csigának, mikor beugrándozott az egyik feleség... Hát szóval.... izé..... Akik ismernek, tudják, hogy testalkatom vénuszi, bár inkább a villendorfi, mint a milói :D A drága kis feleség hasonló testalkattal bírt mint én, ehhez ráadtak egy aranyszínű melltartót és a csípője köré csavartak egy aranyszínű leplet. Besírtam. Ráadásul nem is énekelt, csak vonaglott meg mittomén. Arra gondoltam közben, hogy nincs az a szereplési vágy, ami engem ilyen szerkóban kihajtana a plénum elé. De még a kedvesem előtt sem lejtenék ilyenben, mert röhögésbe fulladna a romantika... Visszakunkorodva az előadásra, a tavalyihoz hasonlóan ez is zanzásított változat volt, kihagytak belőle a történet szempontjából nem annyira fontos részeket (idén egy kicsit többet), az ideit más is rendezte. Egyáltalán nem szakértő véleményem szerint a tavalyi jobb volt. Azért ezt is becsülettel végigénekeltük :D Ráadásul a szereplők tiszteletére legyen mondva, mindannyian "amatőrök". A helyi tv-ben láttam egy riportot az egyik főszereplővel, aki konkrétan informatikus, ehhez képest úgy énekelte Istvánt, hogy a fejem lerepült tőle. Koppány pedig nagy kedvencünk tavaly óta, idén sem okozott csalódást.
Ami a közönséget illeti, valahogy megint a tavalyi fiúk keveredtek mellénk, így mindannyian készen álltunk arra, hogy technikai málőr esetén ismét kihúzzuk a bajból az előadást :) Másik pozitívum, amivel most egy kicsit dicsekszem: nem messze álltak tőlünk az unokahúgomék, aki még csak (saját megfogalmazásában) fél 9 éves és jelentem kívülről fújta az egészet! Negatívum kettő volt: 1. ült előttünk egy házaspár, akinek a férfi tagjából olyan vastagon áradt a negatív energia, hogy Dorkát is és engem is rettentően zavart. Állandóan hátrafordult, becsmérlő tekintettel nézett mindenkire. Ráadásul már az elején úgy ült le (hozzáteszem a leghátsó széksorba), hogy: "Pffff, az első sorban már nem volt hely!" Egy idő után megunta, hogy a kameramanci** (nő volt!) kitakarja a színpadot, felállt, hátrébb ment és rájött, hogy onnan lát, így vitte magával a negatív energiáit is :D. 2. a második negatívum nem tudom kiből áradt, de többször is az est folyamán. Lövésem sincs, mi volt nálunk a kaja, de olyan gázokat eregetett, hogy belekönnyezett a szemünk. Bónuszpontként átlag 10 percenként elengedett egy galambocskát... pfúúúúúúúúúúúúj! Még jó, hogy nem zárt térben voltunk, mert hamar rá lehetett volna jönni, kitől erednek a felhők, mivel búzakör-szerűen kidőltek volna mellőle az emberek.
Mint minden, ami elkezdődik, ez is véget ért. Szépen, alaposan, hálásan megtapsoltuk az előadókat és türelmetlenül vártuk a tűzijátékot, ami, mint tavaly is, a helyi vállalkozók nagylelkűségének volt köszönhető - egyébként az előadás létrejötte is! Szóval az volt a legjobb a tűzijátékban, mindamellett, hogy rengeteg és nagyon szép pukkantyú világított az égen, hogy amikor éreztem a folyamatos mosolyt az arcomon, körbenéztem és azt láttam: mindenki felfelé fordított arccal, mosolyogva bámulja a szikrákat! Az jutott eszembe, hogy még mindig jó hely ez a világ, amikor felnőtt, meglett emberek is ilyen gyermeki elragadtatással tudnak bámulni néhány kiló puska- és csillámport! (jó, persze, tudom, más is van benne...)
Bár ez az előadás nem volt olyan jó szerintem, mint a tavalyi, azért jövőre is szeretnék ott lenni és ismét végigénekelni a barátaimmal és a családommal együtt!

* copyright by Béka
** copyright by Kri

2012. augusztus 6., hétfő

Hedonista hétvége (avagy SzőkenőSzarvas, Aranykezűifjú és Cukikiscsaj)

Mivel megérdemeljük (főképp a főnököm múlt heti arckifejezéseit látva néhány cselekedetem után...) hétvégére csajos fitnessszzzz-wellnessssszzzz-jólessszzzz hétvégét hoztunk össze a közeli Herceghalmon a régi, golyós számolóról elnevezett hotelben.
Munkaidő végére terveztünk az indulást, ami egybeesett a szoba elfoglalhatóságának időpontjával is. Ezt hallván drágaszép főnököm megkérdezte, hogy nem akarunk-e esetleg előbb indulni. (Mondom én, hogy már tele volt velem a szamócás napozója!) Mindenesetre nem törtünk meg és kibekkeltük a munkaidő végét, de akkor aztán lóerő-halálában kivágtattunk a tervezett pihenés célojjektumába! Kisebb (de tényleg csak kisebb) keresgélés után megtalálták a rendkívül bonyolult vezetéknevemen lévő foglalást, minekutána birtokba is vehettünk a nekünk szánt szobát. A szállodát, egy-két dolgot leszámítva, amit majd lentebb részletezek, csak dicséret illetheti, nagyon magas színvonalú az ellátás. A szoba pazarul kényelmes volt, legfőképp az ágymatrac, nagyon jókat durmoltunk rajta, ráadásképpen még a légkondi is működőképes volt.
Miután le-, de legfőképpen szétpakoltunk áttanulmányoztuk a masszázs- és egyéb kényeztető ajánlatokat, fürdőszerkót öltöttünk és megtámadtuk a wellnesssssz részleget. Itt volt az egyik problémás terület, a wellnessz recepción eléggé nehezen sikerült összehozni a masszázsok lefoglalását. Némi küzdelem árán azért sikerült egyeztetnünk időpontokat, a két szöszi nem volt IQ-titán. Ahogy letudtuk ezt a nehéz feladatot, belevetettük magunkat a hedonizmusba! Elhatároztuk, hogy a hétvégén semmit nem fogunk megtagadni magunktól arra hivatkozva, hogy hizlal, így remek szórakozás elé néztünk. Kezdtünk is egy jó kis szaunázással. Az infraszaunát néztük ki izzasztás céljából, de elég sokan voltak bent, így gondoltuk nem ülünk be századiknak, amíg kicsit ritkul a tömeg, átülünk a tepidáriumba, ami olyan mint a normál, finn szauna, de csak max. 40C van bent, tekintettel a keringési problémával küzdőkre. Kb. öt perce bent ültünk már, mikoris feltűnt, hogy a tepidárium nem működik.... akik kint pihengettek furcsán néztek befelé, mert amikor kezdett gyanússá válni a dolog vihogtunk mint a fakutyák :D. Mire kiszórakoztuk magunkat szőkenőségünkön, kiürült az infraszauna és át is telepedhettünk. Távozott belőlünk a méreganyag és áradt a csi meg a jin és a jang. Utána átültünk a bugyogtatóba, ami egy viszonylag nagyobb terjedelmű, izmos jacuzzi volt remek vízsugarakkal. Miután kilazultunk el is érkezett a vacsoraidő, némi szalonképessé tétel után elindultunk a kulináris élvezetek felé. Nem kellett csalódnunk, remek volt a svédasztal, változatos és ízletes ételekkel, salátákkal, fincsi sütikkel. Itt futottunk bele a második bökkenőbe. A leves elfogyasztása után megállt asztalunk mellett Pamela (tényleg ez volt a neve, legalábbis ez volt a kitűzőjére írva) és megkérdezte mit innánk. Kértünk egy kancsó limonádét, amit gondosan feljegyzett a papírjára és soha többé nem láttuk. Legalábbis addig, amíg egy fél óra múlva leálló vesékkel, taplóvá száradt nyelvvel le nem vadásztuk, hogy ugyan hozná már ki a limcsit. Nem volt egyébként egyszerű szemkontaktust teremteni vele, mivel a svédasztal mögül csak az orrától felfelé látszott, nem éppen égimeszelő termete folytán. Az este további része csendes sörözgetéssel és hatalmas beszélgetéssel telt, amelynek során megváltottuk a világot, egymást és magunkat is.
Szombati napunk teljes mértékben a pihenésnek lett szentelve. Szauna, bugyogtató és masszázsok kavalkája alvással, olvasással fűszerezve. Itt már erőteljesen előtört belőlem az indián nevem által fémjelzett okosságom, SzőkenőSzarvas rulez! Mindjárt erre is kitérek, de előbb elmesélem Cukikiscsajt. Cukikiscsaj kettő, maximum három éves szöszi bubifrizurás tünemény masnis csattal a hajában, fodros bugyival a kis fenekén. Alkalmi, hasonkorú barátnőjével elhatározták, hogy homokcukrászkodnak és homokszobrászkodnak, amelyhez lelkesen hordta a zuhanyból kicsi rózsaszín öntözőkannájával a vizet. Az egyik fordulóból visszatérvén azt látta, hogy a másik kislány lerombolta azt, amit addig ő oly lelkesen épített. Szívszaggató zokogásban tört ki. Édesapja próbálta vigasztalni, hogy nem baj Cukikiscsaj, építunk másikat, mire elkeseredetten közölte a maga selypegős félig-meddig kisbaba beszédstílusában, hogy "de olyan sokat dolgoztam vele!" Ezzel az érveléssel apuka sem tudott mit kezdeni, csak mosolygott (visszafojtván a kitörni készülő kacagást) annyira édes volt a kislány. Közeledett az első masszázs időpontja, felszedelődzködtünk mi is és elindultunk befelé. Mögöttünk jött Cukikiscsaj a szüleivel, akik ebédelésre próbálták rábírni. Bele is egyezett rögtön, mondván, ő fagyit eszik. Anyukája próbálta meggyőzni, de ő felnőttesen kijelentette. "Ilyen meleg nyári napon én nem ebédelek, csak fagyit". Meg kell zabálni az ilyen Cukikiscsajokat!
Az első masszázs előtt megcsillantottam az előbb említett szőkeségemet. Mivel nem sokkal előtte ébredtem jól megérdemelt szendergésemből, nem csak a szemem volt csík, hanem az agyam és a fülem is. Az igénybevett szolgáltatáscsomaghoz járt egy kupon, amellyel kedvezményt kaptunk a masszázs árából. A kezelést végző hölgy még a masszázs előtt megkérdezte, hogy "Koponya van?" Nem nagyon értettem a kérdést, mert egyrészt naná, hogy van koponyám, még jó, hogy...! másrészt viszont arc-nyak-dekoltázs masszázst kértünk. Némi hezitálás után kinyögtem, hogy "Ilyen opció nem volt" mire mind a masszőr, mind barátnőm furcsa tekintettel nézett rám. Itt már kezdtem sejteni, hogy megint elrontottam valamit, mikoris Edit barátnőm megkérdezte: "Odaadjam az enyémet? Te nem hoztad le a tiédet?" és itt esett le, hogy azt kérdezte a masszőr, hogy "Kuponja van?" Miután tisztáztuk a dolgot, vigyorogva közölte, hogy a kezelés alatt nyugodtan folytathatom az alvást, ami majdnem be is következett. Egy óra pihenést követően elérkezett a nap fénypontja, a mediterrán testkezelés. Ez egy nagyon finom, fűszer- és gyógynövényes kényeztetés. De nem is ez volt benne a legjobb, hanem Aranykezűifjú. A masszőrsrác ránézésre a 20as évei közepén járt és kezelés előtt és után irtó zavarban volt, de amíg masszírozott, olyan végtelen tiszteletet és harmóniát árasztott, hogy úgy éreztem, dédelgetett, kedvenc királylány vagyok. Testileg, szellemileg és lelkileg is kipucolt ez a 60 perc. A nap hátralévő része eseménytelenül telt, a vacsoránál is 3 percen belül megkaptuk a limondénkat :). Összességében remekül sikerült és végtelenül pihentető szombatot tudtunk magunk mögött. Vasárnap reggel korán keltünk, hogy a reggeli és a távozás közé még beszoríthassunk egy szaunázást és bugyogtatást, ami sikerült is. Összepakoltunk és megtámadtuk a recepciót távozási szándékunkat megerősítvén. Itt már csak enyhébben voltam szőkenő, bár a számlákat kiállító recepciós fiúnak is bújtak meg szőke tincsek a lelke mélyén. Öt perces kavarodás után a számlák is megnyugtató rendben elkészültek és elhagytuk az ojjektumot.
Szerintem ilyen hétvégékre mindenkinek szüksége lenne, alanyi jogon, orvosi receptre.

2012. július 24., kedd

Nő a tükör előtt

Ma reggel valami olyat tettem, amit eddég még soha.
Akik ismernek, tudják, hogy bár odafigyelek az öltözködésemre, de nem vagyok egy divatmanci. A ruhatáram 2-3 évvel ezelőttig leginkább a "hmmm" szócskával volt jellemezhető, azóta történt némi mennyiségi és összetételi változás.
Alapvetően, úgy az esetek 98,5%-ában jóban vagyok önmagammal, bár nem mondom, lehetnének a lábaim darabonként vagy 30 cm-vel hosszabbak és a lódarázs derekam elejéből is lemaradhatna a négylábú (persze ezért nekem kéne tenni :D ), de azért elvagyok velem. Sosem leszek egy Elle McPherson, akit csak úgy emlegetnek "A Test".
Reggeleim - az öltözködés tekintetében - úgy zajlanak, hogy kb. fogmosás közben végigpörgetem fejben a szekrényeim tartalmát, eldöntöm, hogy mit veszek fel, majd megteszem, belepillantok a tükörbe, hogy nincs-e valami kirívó hiba és kész. Ehhez képest a mai reggelen fogmosás közben megszületett a kép, hogyan is fogok kinézni a kigondolt ruhadarabok felöltése után, ami valóságban viszont egyáltalán nem tetszett. És ekkor következett, ami még soha: körülbelül nyolcszor öltöztem át, mire nagyjából elégedett lettem a végeredménnyel. Eddig a pontig hol a felsőt cseréltem másikra, hol a szoknyát/nadrágot, hol mindkettőt egyszerre és közben kiült arcomra a rököny, hogy mit teszek, magamat sem hittem el! :D
Minderre azért volt időm, mert a mai reggelt nem munkával kezdtem, hanem a fogorvosnál. A székben hanyakodva, nyolcmillió kütyüvel és egy kézzel a számban azon elmélkedtem, hogyan is fogom mindezt formába önteni, mert ilyen tettet meg kell örökíteni. Nehezen jött össze, mert fogorvosdoktortündérnéni olyan tökéletesen adta be a lórugás-méretű zsibbasztót, hogy teljesen ki vagyok ütve, drágaszépfőnököm már telefonon is megkérdezte kétszer a tárgyalásról, hogy jól vagyok-e, minden rendben, mert hát nem akar bókolni, de kurva szarul nézek ki. Miután annyit álltam a tükör előtt, hogy összehozzam mára a tökéletes komplét...

2012. július 19., csütörtök

Én szeretem a csütörtököt

Akik ugyanott dolgoznak, mint én, illetve a fészbúkon szokták nézni az adatlapomat, azok tudják, hogy minden csütörtök 15:00 órakor megváltozik a világ. A szemben lévő közösségi házban ugyanis ekkor kezdődik a nyugdíjasok klubdélutánja. Biztosan van neki valami aranyos neve is, de mi csak topogópartinak hívjuk.
Ennek a bulinak egyetlen hátulütője, hogy kihallatszik a "zene". A lakodalmakból ismerős felállás nyújtja nyugdíjasainknak a talpalávalót. Jelesül egy szál férfiember, egy szál mikrofon, egy szál szinte-titzátor és egy szál erősítő. A színvonal is hasonló, időnként a hideg futkároz a hátamon és a hajam rendszeren kívül is égnek áll. A fickó énektudása virtuóz, remekül előad bármit ugyanazon a hangon, ugyanabban a ritmusban. Zeneileg nem kell semmit hozzátennie, hiszen arról is megismerszik a szinte-tizátor, hogy bele lehet programozni a melódiákat. Ráadásul műfajtól függetlenül mindent lakodalmas-zene stílusban.
Vidámabb napjainkon azon versenyzünk a kollégáimmal, hogy ki ismeri fel hamarabb az adott nótát, amit sokszor csak a szöveg után lehet, mert sem a zene, sem az énekdallam nem hasonlít az eredetire, még csak nyomokban sem (és mogyorót sem tartalmaz).
Valamiben mégiscsak utolérhetetlen ének- és zenemesterünk, hihetetlen módon tudja összemixelni a különböző dalokat. Így csap át a "Mint a mókus fenn a fán" kezdetű mozgalmi ének hirtelen a méltán elfeledett 3+2 zenekar híres "Kombiné" című dalába, amely simán folytatódik a Quantanamera-val és ez feltűnés nélkül beleolvad Rúzsa Magdi Gábrieljébe (vagy mi a címe...).
Ma egy elnöki utasítás megkreálása közben lepett meg minket összetéveszthetetlen stílusával a szomszéd. A legrosszabb résznél (egy (fej)hangon, egy tempóban kántál) rámtört a hányinger és a vágy, hogy a főnököm repialkoholjait megcsapoljam. Ezen vágyamnak hangot is adtam, épp akkor, amikor egész napos távollét után a főnököm belépett a szobába. Mivel a világ legjobb főnöke, csak ennyit reagált: "Nyugodtan!" Persze azért tudom az illemet és munkaidőben nem alkoholizálok :)
Egyesek szerint irigylése méltó a helyzetünk, mivel nem minden munkahely szolgál élőzenével heti rendszerességgel, én azért szívesen elmellőzném ezeket az alkalmakat :)
Bár ma átfutott a fejemen, hogy a nyugdíjasok biztosan nagyon várják minden héten a csütörtök délután 15:00 órát. Sokuknak valószínűleg ez az egyetlen elérhető szórakozás és társadalmi élet. Az ablakból szoktam látni, hogy milyen vidáman perdülnek-fordulnak a parketten, és rájöttem, hogy milyen jó, hogy vannak még olyan helyek a nagy, büdös székesfővárosban, ahol ők is szórakozhatnak. Nem tudom, hogy van-e belépő, van-e büfé és milyen árszínvonallal működik, remélem azért azok is meg tudják fizetni, akik nem zsíros, magasrangú állami vagy vállalati állásokból mentek nyugdíjba és így ők is jól érezhetik magukat minden csütörtök délután 15:00 órától...

2012. július 12., csütörtök

Egy régi koncert emléke

Kedvenc együttesem egyik dalának refrénjében a következő szöveg hallható:

"You are my hero, my Friday night"
/Joey Tempest, Europe - Hero/

ezt egy darabig átköltve énekeltem: "You are my hero, my Sunday night" ugyanis egyik - számomra nagyon emlékezetes - koncertjük 2010. január 30-án, vasárnap volt Bécsben.
A jegyeket gondosan beszerztük már decemberben, másnapra szabdságot vettünk ki Krivel és hatalmasat buliztunk. Na de mint annyi minden más, ez sem ment nekünk egyszerűen.
Kezdődött ott, hogy már megint nem sikerült időre elkészülnöm. Mózsit becsomagoltuk, kóla betárazva, de én még a hajamat szárítottam az indulás tervezett időpontjában és akkor még nem ilyen csutak volt. Közben Kri egyeztette az útvonalat öcsémmel (Johnny Bravo reinkarnációja, ha ez mond bárkinek is bármit...), mert hogy ők szoktak oda járni bulizni, ahol a koncertet rendezték. Ezen felbuzdulva, mit nekünk GPS (bár nálunk volt és be volt programozva), nekivágtunk az útnak. Irtózatos zimankó és zegernye kísérte utunkat egészen Tatabányáig, onnantól már csak a széllökések maradtak. Típusomat tekintve átfolyó jellegű vízmelegítőként működöm, tehát déli 12 órától már nem vettem magamhoz folyadékot az útközbeni kellemetlenségek elkerülése érdekében. Még magyar területen beszereztük az osztrák autópálya matricát egy benzinkútnál, Kri megkérdezte, nem óhatjok-e esetleg látogatást tenni a legkisebb helyiségben. Nem óhajtottam, egyrészt mert nem volt hólyagvészhelyzet, másrészt nem óhajtottam hányásízzel a számban tombolni a koncerten, ismerve a magyar benzinkutak mosdóiban uralkodó látványt és szaghatást. Ennek megfelelően Bécs előtt nem sokkal (ahol a legszarabb, hupolykás az autópálya) már igencsak szűköltem és mantra-szerűen hajtogattam, hogy: "mindjárt bepisilek, mindjárt bepisilek, mindjárt bepisilek", de egy jó darabig még nem tudtam könnyíteni magamon. Tesóm útmutatásának megfelelően megtaláltuk a táblát, ahol be kellett fordulni, hogy pöpecül megtaláljuk a Gasometer nevű helyet, de pesze hogy nem egy út kanyarodott onnan és nanáhogypersze mi a másikra kanyarodtunk. Mentünk, mentünk, mendegéltünk, majd az út végén - más lehetőség nem lévén - behajtottunk egy nyitott kapujú parkolóházba. Ez gyorsan megváltozott és mi már csak a L'art Pour L'art Társulatot tudtuk idézni: se ki, se Be, se nyő. Megkerestük a kijáratot, ahol Kri ékes magyar-angol-német és mutogatós keveréknyelven kidumált minket a parkolóházból, hogy ne kelljen fizetnünk, mert nem mi vagyunk szőkék, hanem ők hagyták nyitva a kaput. Túlélvén a parkolóházi borzalmakat továbbindultunk követve az utat, mivel másfelé nem lehetett, és behajtottunk egy alagútrendszerbe... azt hittem, soha többet nem látjuk meg a napfényt. (Közben én csendesen folytattam a mantrázgatást, miszerint mindjárt bepisilek, ekkor már kb. egy órája voltunk Bécsben.) A nyolcadik kör után elhatározás született, mégiscsak vegyük elő a GPS-t. Szerintem rajtunk kívül senki másnak nem okozott volna meglepetést, hogy a föld alól elég nehezen tud kontaktust teremteni a műhóddal. Persze ez sem elsőre ugrott be, csak miután már néhány jógagyakorlatot bemutattam az anyósülésen feszülő hólyaggal próbálván minél közelebb tartani az eszközt a földfelszínhez. Nem jártam túl sok sikerrel. Itt már Kri is elkezdett zsolozsmázni, hogy "Nem fogunk odaérni! Nem fogunk odaérni!" (Ekkor délután öt óra volt, a koncert 9-kor kezdődött és már Bécsben voltunk....)
Sok lúd disznót győz alapon kiverekedtünk magunkat az alagútból, viszonylag rövid idő alatt megtaláltuk a koncert helyszínéül szolgáló vigalmi negyedet is. Leparkoltunk, majd Kri elindult megérdeklődni a járókelőktől, hogy fizetős-e a parkolóhely vagy wtf. Egy fiú és egy lány sétált arrafelé, mint kiderült Észtországból jöttek, szintén a koncertre és ők sem tudták, hogy kell-e fizetni vagy sem. Viszont az legalább kiderült, hogy pont a Gasometer bejárata előtt találtunk parkolóhelyet :). Miután tisztáztuk, hogy továbbra sincs fogalmunk a parkolódíjról, elindultam a szomszédos mozipláza felé, ami kb. akkora mint a Westend és csak mozik és kávézók vannak benne. És legnagyobb megkönnyebbülésemre: mosdók! :D A koncert kezdetéig ellátogattam még oda néhányszor. Majd megkezdődött a sorbanállás a beengedésért, ahol nagy küzdés volt a helyben maradásért, mert annyira fújt a szél, hogy majdnem elszálltunk mint Mary Poppins, és még csak esernyő sem kellett hozzá.
A lényeg, hogy időben bejutottunk, nagyon jó helyen tudtunk megállni, láttunk és láttak is minket :) Tény, hogy eléggé kilógtunk a hanyattlökött uborka temperamentumú osztrákok közül a tombolásunkkal. Olyannyira, hogy egyszercsak feltűnt: az énekes videóra rögzíti önfeledt éneklésemet és ugrabugrálásomat... szerintem azóta, ha rossz kedve van, csak előveszi és máris gurul a nevetéstől ;)
A hazaút majdhogynem eseménytelenül telt, legalábbis Székesfehérvárig, mert ott bealudtam és onnantól semmire sem emlékszem.
És hogy honnan jutott ez most eszembe? Október 23-án ismét Europe koncert Bécsben!!!! :D :D :D

2012. július 9., hétfő

Logisztikai bravúr 2.

Múlt héten sikeresen beszerződtek a könyvespolcok! :) bár ez sem volt egyszerű mutatvány ;)
Kriről nem árt tudni, hogy nőci létére úgy viszonyul a vásárláshoz, mint a pasik, nem hogy nem szereti, de inkább utálja. Viszont engem szeret és ezért sok mindenre hajlandó.
Arra is, hogy csütörtök délután 5 és 6 között a XI. kerületből átvágjon az Őrs vezéri téri IKEA-ba, kocsival, 9 millió fokban. Megbeszéltük, hogy ott találkozunk és a lehetőségekhez képest igyekszem mindent elintézni, mire odaér. Az volt az alapvetés, hogy mivel a komód is a külső raktárban volt (Kerepesi út másik oldala, Árkád mögött), ez is biztosan ott lesz, mert nagy darab. Tehát mire Kri odaér, elkészíttetem a számlát, kibányászom amit még szeretnék és már suhanhatunk is. Aha, na persze. Hiába 220 cm egyenként a doboz, ez az önkiszolgáló raktárban volt...
Mire Kri odaért, én már a piactéren bóklásztam, konkrétan a lámpáknál, telefonos navigáció alapján viszonylag hamar megtaláltuk egymást úgy, hogy nem kellett még1x körbemászni az egész áruházat. Elvergődtünk az önkiszolgáló raktárig, kevés dolgot vettünk közben (ami nagy szó!), szereztünk egy bevásárló kocsit (amiről még a múltkor megállapítottuk: jééé, ez tök jól gurul, nem teszkós!).
Az első megpróbáltatás az volt, hogy a raktár salgópolcairól a 23-34 kg-s dobozkákat hajítsuk át a bevásárló kocsira. Vicces látványt nyújthattunk. Hah! ez menni fog kiáltással megpróbáltam megmozdítani az egyik dobozt, jött is kifelé a szemem, mint a csigának... táska, szatyor, kisvirág lepakolódott a földre és ketten próbáltuk meg végrehajtani a feladatot. Egy kis huza-vona-ráncigatás-kocsi irányba állítás után elkezdtük megközelíteni a pénztárat. Ami nem volt kis mutatvány a kocsiról mindkét irányban túllógó, dögnehéz szekrényekkel a "platón". Volt közben némi visítozás: jajajajajaj! menj arrébb légyszi, mert nem tudom irányítani a kocsit és nem akarlak elütni! A pénztáron viszonylag hamar átjutottunk, mert véletlenségből sikerült úgy elhelyzni a dobozokat, hogy az összes vonalkód egy irányban volt :)
Nem is tudtunk róla, de most jött még a neheze. Levergődtünk a parkolóba, megtaláltuk a kocsit is. Kri szerencsére nem felejtette el kölcsönkérni apukája lehajtható hátsó ülésű kombi Astráját, így gondoltunk sitty-sutty bedobáljuk a cuccost a csomagtartóba és már itt sem vagyunk. Bár így is szükség volt némi pakolászásra, mert a Puntó kilukadt kipufogója helyett is aznap érkezett az új kipufogó rendszer, ami keresztben fért el a hatalmas csomgatérben. Segáz! kikapjuk, berakjuk a dobozokat, visszahajítjuk a kipufogót, leporoljuk kezünket és már száguldunk is haza! Ehhez képest a dobozok 5 cm híján nem fértek be... se vízszintesen, se keresztbe, se terpeszállásban, sem háttal, sehogy... Nincs más  hátra, tetőcsomagtartó. A következő lépések történtek:
1. kipufogó vissza a csomagtartóba.
2. szekrények (k. nehéz szekrények...) felpakolászása a tetőcsomagtartóra két nő által.
3. felrakott szekrények spaniferrel történő rögzítése...
A 3. pontnál elvéreztünk. Először is kibogoztuk a gyönyörű, telefontársaságrózsaszín madzagokat. Kri elkezdte körbetekercselni az objektumokat, majd rájöttünk, hogy nem annyira tudjuk, hogyan kell rögzíteni ezeket. Szerencsére volt egy bontatlan csomag is, így azon meg tudtuk nézni az ábrát :D
Ennél a pontnál kiderült, hogy rossz irányba tekertük a madzagot. Lebontottuk, kezdtük előlröl. Miután a tökéletes tekercselési technikát megtaláltuk, már csak rögzíteni kellett a madzagot abban az izében, aminek fogai vannak. Hááááát.... ezen már ott röhögtünk. Én fogtam azt a végét, ahol ez a veszélyes elem található volt, lógtam rajta, mint Tarzan a liánon, Kri pedig próbálta bejuttatni a madzag másik végét a fogak közé. Természetesen először rossz irányból.... Összességében 4 dobozunk volt, 2-2 arányban osztottuk el és mindkét kupacot 2-2 spaniferrel rögzítettük. A 3. madzag rögzítésekor már a biztonsági őr is elsétált arra, megnézvén, mit szerencsétlenkedünk össze... A végeredmény, kereken 60 perc volt, mire szállítható állapotba hoztuk a menazsériát... :D
Elindultunk hazafelé, amikoris az első felüljárónál a szívemhez kaptam és felvisítottam: Úristen! nem fog lecsúszni a cucc a tetőről? Kri megnyugtatott, hogy max. megmozdul kicsit, mivel a spanifer belevágott a kartondobozba, a felüljáróról lefelé meg majd helyrecsúszik :D
Hazaértünk, már csak be kellett vinni a dobozkákat... Nem részletezem, a második doboznál már alig bírtam járni a vinnyogva röhögéstől, de ezt is megoldottuk. És naná, hogy még aznap este összeraktam :) - Gyönyörűek!

2012. július 5., csütörtök

Logisztikai bravúr

Krivel ma megyünk és beszerezzük a Szabó Ervin könyvtár tárolására szolgáló könyvespolcokat az IKEA-ba. Erről eszembe jutott az, amikor a komódomat vettük ugyanitt. A komód paraméterei: 97x51x162 cm, lapraszerelve kicsit hosszabb a doboz. Úgy terveztük, hogy mindezt bevarázsoljuk Kicsikébe, Kri háromajtós Fiat Puntójába. Nem is lett volna ezzel semmi gond, amennyiben minden úgy alakul, ahogy terveztük, jelesül: ketten megyünk és a hátsó ülést lehajtuk, így prímán bepasszinthattuk volna a cuccost. Ámde jött velünk sógornőm, Bogi (aki egyébként Kata) is, így máris nem lehetett lehajtani a hátsó ülést, ami nagyban akadályozta a tökéletes logisztikát.
Na de nem hiába vagyunk mi szőke nők hatalmas tapasztalattal, kicsit gondolkodtunk és máris rájöttünk a remek megoldásra. Szétszetdjük a csomagolást és az alkalmas helyekre betuszkoljuk a komód darabjait! Aham, majdnem sikerült is. Bogi ült hátul, kicsit furcsa testtartásban, nyakának feszülve néhány komódalkatrésszel. Legnagyobb fejtörést a komód felső lapja okozta, mivel az adottan 51x162 cm, semmilyen módon nem rövidíthető, Kicsike fara pedig nem hosszabbítható. Kri gondolt egy merészet, felnyitotta a csomagtartót és hátulról becsúsztatta a lapot a hátsó ülés elé, majd szemét szorosra zárva lecsapta az ajtót, mondván a sarka vagy kiviszi az üveget vagy nem. Velünk volt a mázli, bennmaradt az üveg (0,5 cm rés is maradt) :)
A göngyöleget visszaszármaztattuk az áruház raktárának, bepattantunk Kicsikébe és vígan hazavágtattunk. Tudok türelmes is lenni, de ez ilyen esetekben nem látszik, úgyhogy érkezés, becuccolás, elköszönés után neki is láttam összelegózni a komódot, úgy este 9 magasságában. Minden alkatrész a helyére került,  záró modzulatként fel akartam tenni a komód hátulját, néztem jobbra, néztem balra, de nem találtam sehol. Felhívtam Krit, hogy nem maradt-e valami Kicsikében, de mivel ez is elég nagy terjedelmű darabja a bútornak, feltűnt volna. Aztán rájöttem: addig logisztikáztunk a szemerkélő esőben, mígnem a göngyöleggel együtt ott maradt a hátlap is... :)
Ma kombi Astra-val  hasítunk és szigorúan ketten, így nem kell majd szétszedni a csomagolást ezért remélhetőleg semmilyen alkatrészt nem hagyunk az áruházban!

2012. július 3., kedd

Azért vannak a jó barátok...


… hogy amikor szükséged van rájuk, jöjjenek és átköltöztessék a Szabó Ervin Könyvtárat, a régi, kicsit kopott de egyébként gyönyörű szekrényeket segítsenek fehérré varázsolni, a pergő vakolatot lekaparják és befoltozzák, felpasszintsák a fürdőszobapolcokat és a karnisokat, mindezt fotókkal dokumentálják, tartsák benned a lelket (miután jól kinevették magukat) amikor leszakadt az ágyad és a hűtlen cinyók helyett kapj tőlük egy másikat J
Szásával, aki egy szibériai kandúrka, még nem ismerjük egymást, de már megszületett vasárnap (07.01. – szép ajándék J), augusztusban fogunk összeköltözni. Összecsiszolódásunk valószínűleg jó néhány bejegyzés témájául fog szolgálni.

2012. július 2., hétfő

Önálló életem első lépései - főpróba


Az élet és a családom úgy hozta, hogy szombaton már a – számomra – új lakásban kellett aludnom. Éppen ezért rettentő boldog voltam, hogy csütörtökön ki is szállították a megrendelt, gyönyörűséges, 180x200 cm-es ágyamat, melyet Dorka és Béka hathatós segítségével össze is állítottunk. A középső, merevítő léccel és annak alátámasztásaival akadt egy kis gondunk. A padló egyenetlensége miatt nem feltétlenül ért le mindegyik a földig. Na de nem hiába vagyunk Dorkával kreatív százezermesterek, olló, léc és némi hullámkarton segítéségével megoldottuk a problémát, stabilizáltuk az ágyat. Este szépen (persze jól felmálházva :D) el is csattogtam a lakáshoz, hogy eltöltsem ott az első éjszakát. Még pakolásztam egy jó darabig, majd zuhany, egy jó könyv kibányászása valamelyik dobozból és irány az ágy. Emlékezvén az összeszerelés közben tapasztaltakra, szép óvatosan forgolódtam és naná, hogy az ágy közepén, nehogy már baj legyen. De lett… kb. a harmadik fordulásnál (mintegy félóra után) egyszercsak egy hatalmas reccsenést hallottam, majd szinte azon nyomban megéreztem a hátsómban néhány szög és faszilánk sürgető nyomását. Ott ültem a beszakadt ágy legkellősebb közepén és azon töprengtem, hogy hogy a fenében fogom kiakrobatikázni magam onnan úgy, hogy a lehető legkevesebb további sérülést okozzam mind magamnak, mind az ágynak. Megfordult a fejemben, hogy felhívom anyut, aki légvonalban kb. 10 méterre tőlem, szintén az ágyában feküdt, de a telefonom pillanatnyilag a galaxis másik felét jelentő elérhetetlen távolságú éjjeliszekrényen tartózkodott. Cirkuszi kupolába illő mutatványokkal kikászálódtam az ágyam romjai közül, lerángattam róla a matracot és szemrevételeztem a károkat. A középső, merevítő mizéria három darabban végezte… Miután az ágyat berugdostam a sarokba, elvágtam magam a matracon és nem tudtam eldönteni, hogy sírjak-e vagy nevessek. Végül annyira felhúztam magam, hogy még vagy egy órán keresztül olvastam, holott alig láttam már a fáradtságtól, közben azon tekert az agyam, hogyan is fogom helyrehozni az ágyat.


Vasárnap Móni barátnőm vállalt két fuvarnyi dobozszállítást, és amikor megmutattam neki az általa még csak fotókon látott lakást, mondta, hogy ide-oda csináltathatnék szekrényt, úgyis jön az asztalos. Boci szemekkel bámultam rá, hogy: „Mééééé jön az asztalos???????” Mire rezignáltan rámnézett és csak annyit mondott: „Hát az ágyat megcsinálni, nem?” Na ezen a ponton már tényleg kiszakadt belőlem a röhögés, és fuldokolva próbáltam elmondani: „Baszki, ez nekem eszembe se jutott!”


Hát így telt az első éjszakám az új lakásban J Remélem a színházi főpróbák analógiájára, ahol direkt megbotlanak a színészek, hogy letudván a bakikat, a bemutató már rendben menjen, ez volt az egyetlen baki a beköltözés témakörében és a továbbiakban nem szakad le/rám/át/be/fel semmi…


(2012.06.11.)