Magamról

Saját fotó
Nem tudtam, hogy lehetetlen, ezért megcsináltam... (A szerző fotóját Kocsis Dóra készítette http://dorcphoto.blogspot.hu/ http://​www.facebook.com/​PhotosByDorc )

2015. július 29., szerda

A pokol tornácán - 1.

Sokat tanultam az agyamról. Az elmémről. Arról, hogy ha az elmém és a lelkem összefog ellenem, kiütnek. Padlóra küldenek. A szó szoros értelmében megbénítanak, ágyhoz szögeznek. Pokoli hetek (10,5 hét) vannak mögöttem. 
Május eleje óta lassan romlott az állapotom. Vagy nem is olyan lassan, de nem akartam tudomásul venni. Először egy kis derékfájás. Aztán egyre nehezebb volt kimászni az ágyból. Fizikailag. Nem azért, mert nagyon álmos voltam. Egyszerűen a jobb lábam nem akart engedelmeskedni, nem tartott meg, görcsölt, mint a fene. Volt olyan, hogy konkrétan 12 perc alatt tudtam felállni. Nem esett jól az ülés, sokszor a fekvés sem. Csak állni. Persze Sztahanov elvtárs hű leányaként így is bejártam dolgozni. Hajtott a lelkiismeret, hogy ne hagyjam cserben Balázsfőnököt és a többieket. Volt olyan is, hogy felrakattam két doboz papírt az asztalra, rá a klaviatúra, a monitort megdöntöttem és állva dolgoztam, mert a munka nem állhat meg. Komoly cél volt előttünk és az én munkám ugyanannyira kellett hozzá, mint másoké. 
A napok-hetek múlásával azonban egyre többször fordult elő, hogy reggel be kellett telefonálnom, nem tudok menni. Ilyenkor otthon maradtam 1-2 napot, aztán gyí tovább. Közben persze jártam a háziorvosnál, rheumatológusnál, neurológusnál. A háziorvos megállapította, tapintásos módszerrel: ez bizony ülőideg- és izomgyulladás (nem magyarul: lumboischialgia). Kaptam gyulladáscsökkentőt és görcsoldót. A helyzet kicsit javult, de a fájdalmak, a görcsök nem szűntek. Volt, hogy szó szerint sikítoztam éjjel a fájdalomtól. Innentől már csak egy hétnek kellett eltelnie, hogy éjjel arra ébredjek, mosdóba kell mennem, de nem mozdul a lábam és borzalmasan görcsöl. Nem tudom megmozdítani. Nem tudok felkelni. Sírva hívtam fel Anyut, hogy jöjjön át segíteni. Ekkor már megint hangosan jajgattam. 
Kihívtuk az ügyeletet. Mivel ekkor már rendelkezésünkre állt néhány orvosi papír, anyu beolvasta a telefonba milyen megállapításra jutottak eddig a doktorok. Ennek fényében a kedves, antipatikus fiatal doktornő már úgy érkezett, hogy menet közben felhívták az ORFI-t, tudnak-e fogadni, ha arra kerül a sor. Arra került. 10 percen belül megérkeztek a mentők. Pontosabban a betegszállítók. Előtte még a doktornő adott egy injekciót, amitől nagy kínok árán, de lábra tudtam állni, így ki tudtam sétálni (ha-ha, inkább vánszorogni, félig vittek) az autóig, de már csak fekve tudtam utazni. Amikor az ORFI-hoz értünk, kiderült, hogy az ügyeletes doki a portással egyeztetett. Lett is nagy ribillió, mire nővért, ügyeletes orvost találtak a betegszállítók. Sokáig vitatkoztak, amiből én csak annyira emlékszem, hogy attól féltünk Anyuval, kitesznek a kórház elé bennünket. A betegszállítók nyugtatgattak, hogy ne aggódjunk, addig nem mennek sehova, amíg biztossá nem válik, mi lesz velem. Az ORFI fennállásának történetében kb. én voltam az első beteg, akit előre egyeztetett időpont nélkül, főleg éjjel vittek be a mentők. Az ügyeletes doki nem is értette az egészet. Majd megvizsgált. És nem engedett sehova.
Ekkor kezdődött eddigi életem leggyötrelmesebb három hete. Mozgásképtelen fekvőbetegként.