Magamról

Saját fotó
Nem tudtam, hogy lehetetlen, ezért megcsináltam... (A szerző fotóját Kocsis Dóra készítette http://dorcphoto.blogspot.hu/ http://​www.facebook.com/​PhotosByDorc )

2015. február 16., hétfő

Egyedül...

Múlt héten olvastam egy blogbejegyzést egy szingli srác tollából, a fenti címmel. Egy napját írta le úgy, hogy minden mondata ezzel a szóval kezdődött. Alatta a kommenteket is elolvastam. Csak arra emlékszem, hogy a jópofától a "minek kell ilyen depressziós szövegeket írni"-ig minden volt. Azóta forog bennem, időnként felbukkan a fejemben lévő gondolatóceánban, mint egy bálna vagy delfin levegővételhez felpúposított háta. Én meg eltűnődöm.
A srác a mindennapi tevékenységekre hegyezte ki. Milyen rossz, ha otthon hagyod a kesztyűdet és nem hozza utánad senki. Egyedül rakod be a mosást. Persze voltak azért áthallások és nyilván nem tudom, az ő fejében, lelkében mi játszódik.
Nekem az a rossz az "egyedül"-ben, hogy nincs kivel megosztani, ha bármi történik. Akár jó, akár rossz. Persze, a barátokat fel lehet hívni. Ők is velem örülnek vagy velem bánkódnak. De mondjuk este 8 után már nem telefonálsz. Nem piszkítassz bele a családi életbe, csak ha már nagyon nem bírod magadban tartani. Utána meg lelkifurka. 
Hiányzik valaki, akinek a nyakába ugorhatok örömömben, elsírhatom a bánatomat. Fizikailag is. Aki a nyakamba ugrik örömében, elsírja a bánatát. Akire minden másodpercben számíthatok és viszont. Valaki, aki ismer annyira, hogy virág helyett lufit hoz nekem.
A mosást elintézem egyedül. A kesztyű meg mindig a kabátom zsebében van.