Elveszett a karácsony...

Az idén elveszett a karácsony, ugyanis nem találom sehol a karácsonyi hangulatomat.
Régi szokásom, hogy már december 1-jén karácsonyi díszben öltöztetem a lakást. Nagyon szeretem az advent időszakát, a készülődés minden pillanatát, mozzanatát. Hónapokkal előbb receptek között kotorászok, sütiket válogatok, megtervezem a menüt. A barátaimnak apró ajándékokat készítek. Az utolsó napokban ki sem jövök a konyhából. 
Most nem ment. Az elmúlt hónapok a szokásosnál is nagyobb feszültségben, bizonytalanságban teltek. Egyik rossz jött a másik után. Próbálom a fejem a sár fölött tartani, de egyre többször bugyog a számba. December 1-jén feldíszítettem a lakást. Meggyújtottam az összes gyertyát. Bekapcsoltam a karácsonyi fényeket. Mindezt hiába. A karácsony szelleme csak nem akart beköltözni a lelkembe. Mindjárt Szenteste. Sütik a dobozban, a holnapi különleges menü amennyire csak lehet, előkészítve. Égnek a gyertyák és a karácsonyi fények a lakásban. Az ajándékok becsomagolva. És én még mindig azt várom, hogy felragyogjon egy csillag a lelkemben...

Jénai Porcelánbaba

Ezzel a bejegyzéssel már egy ideje adós vagyok Krisztinek. Néhány héttel ezelőtt ott voltunk Rúzsa Magdi MÜPA-beli koncertjén és még nem írtam róla....
Tavasszal/nyár elején Kriszti megkérdezte, nem mennék-e el vele a fent említett koncertre. Miután Magdi megnyerte az x-edik Megasztárt, azon a nyáron elég sok (rengeteg) koncerten voltunk, többek között Magdi két fellépésén is. Egyik nyár elején volt, a Kapcsolat napi Bryan Adams koncert elő-zenekaraként, a másik augusztusban, egy 20-a környéki háromnapos koncertsorozat részeként. Már ekkor is lenyűgözött a hangjával. Ennek ellenére nem igazán követtem a munkásságát. Tévében néha itt-ott elkaptam egy-egy szereplését, mivel azonban rádiót sem hallgatok, így nem annyira voltam pörfikt a diszkográfiájában. Hozzáteszem, a csütörtök délutánonkénti nyugdíjas-buliban felhangzó lakodalmasrock-stílusú Gábriel sem hozta meg a kedvem. Azonban Krisztit szeretem annyira, hogy gondolkodás nélkül vele menjek egy olyan koncertre, ami azért nem áll annyira távol tőlem. Meg kell mondjam, nagyon jó döntés volt.
Mivel előző este még Bécsben voltam Volbeat koncerten, meglehetősen örültem annak, hogy ez ültetős koncert lesz, csak abban bíztam, lesz elég hangos ahhoz, hogy ne aludjak el. Szerencsére, amikor már nagyon-nagyon közel álltam ahhoz, hogy elbólintsak, bekapcsolták a légkondit, lett friss levegő, amitől én is megéberedtem.
Na de kezdem az elején. Megérkeztünk a MÜPA-ba. Egyből láttuk, hogy a helyszín sok embert megzavart. A kisestélyitől kezdve a farmer/póló kombóig gyakorlatilag minden szerelés felvonult. Elhelyezkedtünk, megcsodáltuk a díszletet, ami tulajdonképpen a plafonról lelógatott befőttesüvegekből állt, amelyekbe ledlámpák voltak vezetve. Mint később kiderült, a két sorral előttünk ülő Kentaur volt érte a felelős. Most nem azért, de ezt én is simán megcsináltam volna...
Nem sokkal a kiírt időpont után színpadra vonultak és elhelyezkedtek a zenészek, majd Magdi is megjelent. Gyönyörű hangja van és most már nem áll háttal a közönségnek, mint akkor, az első koncerten, amin láttam. Ráadásul úgy tud rocker lenni, hogy közben gyönyörű, bájos, tiszta, mint egy porcelánbaba. Amikor ezt elmondtam Krisztinek, azt mondta, szerinte inkább olyan, mint egy jénai pohár, leejtheted a földre, de soha nem törik össze. És neki is igaza van, ezért született ez a cím. Fantasztikus érzés volt látni a közte és a zenészei között lévő természetes összhangot, ahogy valóban együtt játszanak a színpadon, a szó klasszikus értelmében. Volt némi promó szöveg is, de hihetetlen intelligensen és érzékenyen adta elő. Látszott rajta, mennyire meghatja, hogy valaki(k) úgy döntött(ek), mögé állnak, támogatják az ötletei megvalósításában.
Mindeközben persze jobbnál jobb dalokat játszottak. Az egyik különösen megragadta a figyelmem, azóta már sokszor meghallgattam. Presser úr írta, az Egyszer... Nagyon belém talált. A zenék hallgatása közben azon járt az eszem, milyen régen hallottam Madi játékát és mennyire hiányzott. Szeretem, ahogy a gitárral bánik. Kicsit csapongok, nehogy kimaradjon valami. A dalok nagyon jó ütemben követték egymást, igazán jó volt az egész koncert dinamikája. Sokszor éreztem azt, hogy az izomlázam és a meglehetősen fájó kék foltjaim ellenére szeretnék felpattanni a székből és ugrálni, táncolni, énekelni. Érdekes, az ültetős koncerteken valahogy nincs bátorságom énekelni. Mondjuk nyáron rám is szóltak, hogy kussoljak. 
Egy szó, mint száz: Varázslatos élmény volt. Nagyon örülök, hogy Kriszti elhívott magával és igent mondtam.
Utána még sokáig ültünk Krisztivel a kocsiban és beszélgettünk, mindkettőnkre mély benyomást tett. Van jó néhány közös koncertélményünk és mind közül ez volt az egyik legjobb. Köszönöm Magdi! Köszönöm Kriszti!

Dán királyfik (meg egy amcsi) - vol. 2. - Avagy, így mulat két magyar úrinő - 1. sz. kiegészítés

Tegnap Ági felhívta a figyelmemet, hogy egy nagyon fontos momentumot kihagytam a blogbejegyzésből, mégpedig ígyen:


"Kihagytad a pirotechnikát a blog-ból. Pedig tök jó volt belenézni 2 méterről a 200 fokos atomvillanásba! J"

és tényleg, igaza van. Szóval nagyon remek volt a színpadtól 2 méterre időnként megvakulni és megsüketülni a kirobbanó pirotechnikától. Arról nem is beszélve, hogy Áginak mázlija volt, egy akkora darab ember állt előtte, hogy csak na, így a villanófényből kitakarta, míg nekem - mivel előttem egy hobbit állt és még a biztonsági őr sem volt magas - kivillogták a szemem a drágák. Így persze extra élményhez jutottam, színes karikák tarkították időnként a látványt :D

És valami még Áginak sem jutott eszébe. Mindig megfeledkezünk szegény dobosról, mert úgy el van bújva állandóan a dobjai mögé, hogy így kb. mintha ott se lenne. Holott...... nagyon is ott van! Dupla lábdobbal, amit veszettül tud pörgetni. De olyan szinten, hogy minden porcikám vibrál tőle és valami eszméletlen jó érzés!

Remélem, most már minden lényeges momentum megörökítésre került, ha nem, jönnek a további kiegészítések!

Dán királyfik (meg egy amcsi) - vol. 2. - Avagy, így mulat két magyar úrinő :)

Júniusban aaaaaaanyira jó volt a koncert, hogy azonnali döntés született, amikor megláttuk, hogy novemberben Bécsben adnak koncertet a fiúk. Így történt, hogy a hétvégén útnak eredtünk és ismét hatalmasat tomboltunk Ágival.
Vasárnap délelőtt vonatra pattantunk, elmentünk Bécsbe. Felmértük a terepet, megkerestük a számunkra megfelelő tömegközlekedési eszközöket, elfoglaltuk a szállást. Mindeközben gyalogoltunk néhány kilométert, de még jól is esett. Fél 7-kor volt kapunyitás a Stadthalle-ban, úgy gondoltuk, fél 6 felé odanézünk, aztán beülünk valahová iszunk egy forrócsokit. Nos hát fél 6 felé odanéztünk, majd hisztérikus sebességgel beálltunk a sorba, mert már elég szépen kígyózott. Ácsorogtunk kint egy órát, a végén már nagyon fázva. Közben jöttek naaaagy, sárgapólós emberek sárga karszalagokkal és adtak annak, aki kért. Kértünk mi is, remélve, hogy nem fog fájni, amit ezért cserébe adnak. Nem fájt, bemehettünk a "VIP" szekcióba, előre, nagyon előre :D, ismét a második sorban tomboltuk végig az egészet. Ez a koncert néhány szempontból első alkalom volt számomra. Első alkalom volt, hogy az idősebb korosztályba tartoztam. Az átlagéletkor max 20 év körül mozgott. Meg is jegyezte Mr. Poulsen, hogy teenage party van. Mondjuk ennek is volt köszönhető, szerintem, hogy életemben először nem kellett küzdeni a helyért. A kisfiúk és kislányok meghajoltak nagyságunk előtt és amikor tomboltunk, tisztes távolságot tartottak tőlünk. Pedig nem is pogóztunk (legalábbis nem durván, nem lökdöstünk senkit). Na, de kicsit előre szaladtam.
Szóval, bementünk, ruhatároztunk (főleg Ági), pozícionálódtunk és ácsorogtunk újabb egy órát. Nagyjából fél 8 magasságában játszani kezdett az előzenekar előzenekara, a Teenage Bottlerocket nevű amcsi punkegyüttes. Hátööööö, nem volt jó, de legalább sz@r volt. Nem tudom, mit szedett a basszer, de én olyat soha nem szeretnék. Ha meg magától volt ilyen, akkor nehogy megharapjon, mert elkapom... Na jó, ez így nem teljesen igaz, az utolsó két szám egészen élvezhető volt. Azt megelőzően azon gondolkodtam, hogy az énekes arcán látható külsérelmi nyomokat biztosan akkor szerezte, amikor valaki le akarta beszélni erről a zenéről. Nem sikerült, de keményen küzdhettek. Ja, és azon, hogy vajon sikerül-e a csókának a mikorfonállványa és köztem lévő uszkve 3 méteres távolságot átköpnie.... valami hihetetlen módon fröcsögött. Brrrrrrr. Eltelt velük az idő. Aztán kicsit átpakoltak és elkövetkezett az előzenekar, az Iced Earth. Jó volt! nagyon jó. Eszembe is jutott, hogy tutira fel fognak oszalni nemsokára. Eddig akárhány előzenekar megtetszett, fél éven belül oszlásnak indultak. Kár lenne értük. Ennél a pontnál dobtam el az agyam másodszorra. Ja, az elsőt még le sem írtam, majd mindjárt. Állt mellettem egy kissrác, aki az előzenekar előzenekarának kezdéséig nyolcvanhatszor posztolta a fészbúkra, hogy hol van, esetleg valami gyümölcsöket nyomogatott a telefonján. Az Iced Earth alatt odáig vetemedett, hogy ezerrel tolta a posztokat, csak úgy suhantak az ujjai. Majd mikor az énekes szájából elhangzott a felszólítás, miszert: praclikat a magasba, kiccsávó csápolt kettőt (fejét fel sem emelve a foniról) majd folytatta a kijelző felszántását....

                                                                    Íme:
 
És az egész koncertet végig fészbúkolta. Ennyi erővel a jútyúbon is végignézhette volna...
 
Amin először kiakadtam, az pedig a következő volt. Mihelyt a színpadra perdültek az első zenészek, a full osztrákokkal teli első sor kompletten nekiállt behelyezni a füldugókat!!!! Hát minek nyomul az ilyen az első sorba??????? Menjen hátrébb, ott nem olyan hangos, hogy kisimuljon az arca a végére.
 
Na de vissza a főmenűbe: az Iced Earth nagyon jó volt, igazi hajrázós, kemény metál zene. Pont nekem való. A bácsik is hozták a műfaji sajátosságokat. Seggig érő sérók (nem tarkótájról indulva...), csörögtek a láncok, feszültek a bőrgatyák. Néha volt csak olyan érzésem, hogy valaki éppen jól megmarkolva, kétszer 360 fokban csavargatja az énekes golyóit, csak ettől adhatott ki üvegrepesztő hangokat. Annyira tetszett, hogy elhatároztam, utánuk nézek, beszerzéshez fogok, satöbbi.
 
Aztán megint pakolgattak nyolcvan órát, már kezdtem nagyon türelmetlen lenni. Erősen megfontolás tárgyává tettem, hogy megkeresem őket és szipirtyó módján visítva kizavarom a bandát a színpadra. Vagy a vudu működik, vagy pont ők is úgy döntöttek, mindenesetre kisvártva elkezdődött amiért jöttünk. Színpadra állt a Volbeat. A legjobb koncertek listáján most holtversenyben vannak saját magukkal a második helyen, de kezdik támadni a csúcsot :)
 

 
Júniusban nem játszották el a legeslegkedvencebb számomat, nagyon szurkoltam, hogy ezúttal megtegyék. Abban is bíztam, hogy nem tartják magukat a júniusi szigorúan másfél órához. Szerencsére mindkét vágyam teljesült. A következő kicsit több mint két órában folyamatosan ugráltam, tomboltam, énekeltem, sikítottam, csápoltam, tapsoltam, örültem, boldog voltam :)
Csak egyszer sikerült beégnem, kicsit. Az egyik kedvenc számom akusztikus gitárral kezdődik. Amikor azt behozzák, már biztosan tudom, hogy a következő öt percben elvesztem a kapcsolatot a külvilággal, csak a zene van, az éneklés, az ugrálás, a fülig érő vigyor. Bejött a gitár, Mr. Poulsen megérdeklődte, hogy na vajon melyik szám jön. Nyilván bekiabáltam a szám címét. Én, egyedül, a nagy Stadthalle-ban. Egérhangon. Meg is jegyezte Michael, mi az hogy csak a lány tudja? vicces volt....
Eljátszották a legtutibb kedvencemet is, bár akkor már fogytán volt a levegőm, energiám meg már kb. semennyi, de összekapartam a tartalékokat és nekiveselkedtem a tombolásnak.
A koncert végére ambivalens érzéseim támadtak. Egyrészt nem akartam, hogy vége legyen. Másrészt életemben először nagyon vártam, hogy vége legyen. Olyan szinten ki voltam száradva, hogy nagyon rosszul éreztem magam. Kicsit kóvályogtam is, látszhatott rajtam, hogy nem minden kerek. Az előttünk álló, nem túl magas, de egyébiránt meglehetősen rendben lévő biztonsági őr gyerek arcán láttam néha átsuhanni a rémületet: "Te jó ég! Ha ez itt nekem elájul, hogy a picsben szedem ki onnan???????" Azért sajnos egyszer csak véget ért. Nem lett pengetőnk. És vízhez is baromi nehezen jutottam. Osztrákiában az a policy, hogy a koncert vége után nem árusítanak a büfék! Nóóóóóóórmális? A budiban meg csak meleg víz van.... Nagy nehezen találtam egy még árusító pultot, ahol kb. heroin árban szereztem fél liter vizet plusz egy Volbeat-es poharat. Amit ugyan már előtte is sikerült magunkévá tenni, de sebaj. Inkább kettő, mint egy sem :D :D

A fotókért, és az élményért is ezer hála és köszönet Schwarzkopf Áginak!

SzőkenőSzarvas Rulez!

Akartam írni egy nagyon jó kis blogbejegyzést, mert eszembe jutott egy irtó jó téma. Mivel aznap már írtam egyet, úgy gondoltam majd másnap, ne posztoljunk egyszerre kettőt. Ugyanezzel a lendülettel el is felejtettem, miről akartam írni és azóta sem jutott eszembe. Úgyhogy itt van helyette ez :D soxeretettel ;)

Nyamvadt macskából királylány

Ehhez a feladathoz minimum varázserőre van szükség, mint a tündérmesékben. Bár ha az ember kicsit jobban utánanéz, utánagondol, rájön, hogy egy wellness-hétvége is képes hasonlóra.
Az elmúlt 2-3-4 hónap alatt felhalmozódott stressz, fáradtság már odáig kulminálódott, hogy igazán nyamvadt macska lett belőlem. Szerencsére elérkezett a hosszú hétvége és az erre az időpontra már jóóóóóval előbb lefoglalt 3 napos csajos hétvége. Ismét Herceghalmot vettük célba, a jól ismert szállodát. Nagyon vágytunk már Tibi, a masszőr kezei közé. Sajnos Tiborunk elhagyta a fedélzetet, amin kicsit bánkódtunk, de a második legjobb, Dani maradt és új masszőrökkel is bővült a csapat.
Pénteken egy remek ebéd elfogyasztása után közelítettük meg Edittel az ojjektumot. Becsekkolás, cucc a szobába való behajítását követően rutinosan megtámadtuk a wellness recepciót és előjegyeztettük magunkat a csomagban foglalt masszázsokra, plusz az állandó bónuszként igényelt mediterrán testkezelésre. (Amit nagyon jól tettünk, mert nemsokkal később már csak vasárnap délutánra volt szabad időpont....) Az egyik csomag-masszázs csokis volt. Egyszer régebben már voltam csokis masszázson, ami után hetekig rá sem bírtam nézni a csokira, annyira intenzív volt az illata a csokis olajnak. Emiatt tartottam kicsit tőle, de itt egyáltalán nem éreztem masszázs közben csoki illatott, cserébe valami fura, de nagyon kellemes állaga volt a cuccnak, amivel Dani átgyúrta a hátam helyén lévő betontömböt. Majd a masszázs végeztével a kezembe nyomott egy törölközőt, egy tusfürdőt és megmutatta merre van a zuhanyfülke. Néztem is magamban nagyokat, hogy hát ilyen még sosem volt. Aztán rájöttem. Tényleg olvasztott csoki és kakaóvaj keverékével masszírozott :). Mondjuk lemosni nem volt annyira pöpec, mint amíg a hátamra került, kellett kicsit jógázni hozzá, cserébe csak picit lett csokis a köntösöm. Én néhány perccel előbb végeztem, mint Edit, úgyhogy megrendeltem a gyümölcsturmixot, míg vártam rá és legszíveseben doromboltam volna, annyira jó volt.
Egyik nagy kedvencünk itt az infraszauna. Ezt olyannyira kedveljük, hogy bár már negyedszer voltam itt, még sosem láttam a finn szaunát :D. Sajnos most nem tudtuk annyit élvezni, mint szerettük volna, ugyanis teljes teltházzal működtek és még napi vendégeket is beengedtek a wellness részlegbe. Miután párszor bepróbálkoztunk, úgy döntöttünk, hogy a masszázsok között jó lesz nekünk a szobában is. A bugyogtató medencéhez sem fértünk hozzá, mivel ez a szálloda nem feltétlen kisgyerek-barát, így csak 1 db KÜLTÉRI gyermekmedence van. Ilyenkor ez nem annyira praktikus. Viszont legalább játszósarok vagy -szoba sincs, ezért a kicsik egyetlen szórakozása a viccesen bugyborgó medanszié. Kb. 1 négyzetcenti szabad hely sem volt, csak ricsaj, és amúgy is csak a medence partján tudtunk volna heverészni (már ha lett volna szabad nyugágy). Úgyhogy két masszázs között inkább a szobában múlattuk az időt olvasással, beszélgetéssel, szundizással. Szombat délelőtt még sétáltunk is egy kicsit. Na nem sokat, nehogy megártson.
A mediterrán testkezelés ismét fantasztikus volt, el is alukáltam közben kicsit és még jobban sajnáltam, hogy nem tudok dorombolni, mint a cicák. Utána a rendszeresített turmix, majd fel a szobába és továbbfolytatni a lustulást. Az esti aromamasszázst egy bodzateával zártuk, ami igazán jó döntésnek bizonyult. Annyira kisimultam, lelazultam, hogy a liftet is alig találtam el. Liftről jut eszembe: tisztára "otthon vagyok" fílingem volt, mivel a nagy tömeg miatt minden alkalommal annyit kellett várni a liftre, mint a munkahelyemen :D
A reggeli és a vacsora most sem okozott csalódást, minden alkalommal megöltük Pocakot. Volt, hogy bele is rúgtunk a földön fekvőbe. Ez a hátránya a svédasztalnak, "juj, ezt is megkóstolom", "jaj milyen ínycsiklandó". Aztán mire mindenből eszel 1-2 falatot, már meg is etted a szokásos heti adagodat, egyetlen étkezésre. Sebaj. Ezek a hétvégék a hedonizmusról szólnak. Volt egy nagyon vicces epizód is. Ezen annyira kellett nevetnünk, hogy gyorsan fel is álltunk és elhagytuk az éttermet, mielőtt kirobban belőlünk a visítva röhögés. Egy régebbi posztomban már megemlékeztem Pameláról, a felszolgálók gyöngyéről. Tavaly óta a hosszú szőke copfját hosszú feketére cserélte. Valamelyest fejlődött is, mert nem felejtette el kihozni a megrendelt limonádénkat. Ugyanakkor a rengeteg vendég őt is megkavarta. Szerencsére mi már a vacsora végén jártunk, mikor csórikám megállt majdnem az asztalunknál, italokkal telerakott tálcával és látszott rajta, totál elvesztette a fonalat. Állt ott kétségbeesetten, nézett körbe-körbe a teremben, hogy ugyanvajon ki rendelte ezeket. Közben mozgott a szája, valamit motyogott magában. Szegénykém teljesen olyan volt, mint az amcsi vígjátékok. Nem akartuk megbánatni, hogy az orra előtt pukkadozunk a nevetéstől, ezért viharos sebességel távoztunk a vacsoraasztaltól. Mindenesetre este még néhányszor eszünkbe jutott és könnyesre nevettük magunkat.
A másik nagy kedvencem ebben a szállodában, a kétszemélyes zuhanykabin. Egyrészt tök kényelmesen lehet benne zuhanyozni, tutira nem vered le közben a könyököd, térded és semmit nem fejelsz meg, mint vak bálna a tankerhajót, ahogy ez általában szokásom. Másrészt, mivel kétszemélyes, eszembe jutott néhány dolog.... ;)
Ennek a hétvégének egy reklámszöveggel tudnám megadni a szinopszisát:
"Ahogy a masszőr az erős, meleg tenyerével elsimitja a testedben az izomgörcsöket, feltöri a bebetonozódott izomkötegeidet, az megfizethetetlen. Minden másra ott a MasterCard."
Hát így történt, hogy a csütörtöki extrán nyamvadt macskából vasárnap estére ismét királylány lett. Előfordulhat, hogy egy varázspálcával ez hangyányit gyorsabban ment volna, de a varázslatoknak mindig meg kell fizetni az árát. Így biztosabb a hatás :D

Cukrászműhely a konyhában

Mindig irigyeltem, Zsó milyen csoda sütiket alkot, én inkább a főzésben jeleskedem (és már megint betegesen szerény vagyok...). Idén nyáron tesómék nagy hirtelen elhatározták, hogy összeházasodnak. Az elhatározást tett követte. Mivel mindent igen rövid idő alatt tető alá hoztunk, így a család egy része sajnos nem tudott részt venni az ünnepi alkalmon. Ezt pótlandó, elhatároztuk az unokatesókkal, hogy egy vacsora keretében megköszöntik tesóékat. 

Ezen jeles eseményre Zsóval kitaláltuk, hogy mi főzünk ünnepi vacsorát és sütünk egy pótmennyasszonyi tortát. A főzést sebtiben elintéztük, de a torta.... Azzal megküzdöttünk, de megérte. Készítettünk egy gyönyörű, emeletes tortát. Persze az elején még csak annyit tudtunk, hogy torta lesz és emeletes. A többi menet közben alakult, kb. olyan tempóban, ahogy felváltva hisztiztünk, őszültünk és hullott a hajunk. Zsóék előző nap megsütötték a tésztát, nekünk már "csak" a tészták megtöltése, a fondant elkészítése és a díszítés maradt hátra. A megtöltés bébikönnyű volt (Villő szavaival élve). Zsó már korábban begyúrta a fondant-t, úgyhogy nekiláthattunk a gyúrásnak, nyújtásnak, formázásnak, színezésnek. Beborítottuk a két emeletet külön, külön, majd elkezdtük kitalálni, milyen díszt és hova tegyünk. Ez így leírva nem hangzik soknak, de kb. 4,5 órát küzdöttünk. Zsóra csak egyszer jött rá a kétségbeesés, miszerint nem jó, elrontottuk, béna lesz, nem lesz kész, nem lesz jó, nem lesz..... A végeredmény elsöprő lett, szerintem. 

Sikerünkön felbuzdulva úgy döntöttem, egyedül is megpróbálkozom valami hasonlóval. Mindjárt kettővel is, szülinapokra. Persze nyilván nem ment. Miután a fondant kb. még a plafonra is felragadt, hívtam Zsót, hogy azonnal teremjen nálam, mivel én ezt egyedül nem tudom megcsinálni, béna vagyok, sz..r a fondant, kivágom az ablakon. Zsó, mint felmentősereg, hamarosan bebicajozott Villővel, így nekiláthattunk a megfeszített melónak. A két tortára ez alkalommal is több, mint 4 órát áldoztunk. Közben néha majdnem megfulladtunk, bepisiltünk, stb. Egyszer csak azt vettük észre, olyannyira koncentrálunk, hogy elfelejtünk levegőt venni. Ezek után rendszeresen figyelmeztettük egymást és Villő mindkettőnket: Vegyél levegőt! A majdnem bepisilést a nevetés váltotta ki belőlünk. Az egyik tortánál, mikor épp a kinyújtott fondant borítást készültünk rárakni, az cselesen elkezdett letekeredni a nyújtóról és még nyúlt is. Zsó elkezdett kiabálni: most rakd rá! most rakd rá! ha most nem rakod rá, sosem rakjuk rá! tedd már rá! Mindezt olyan stílusban, mint egy olimpiai versenyen az edző a sportolónak, vagy mint abban az erődös versenyben, a Fort Boyard-ban vagy miben. Ráraktuk a fondant-t a tortára és kirobbant belőlünk a nevetés. Ráadásul megint nagyszerűt alkottunk :)

 

Miközben ezeket a tortákat készítettük, már tudtam, hogy a hétvégén meglátogatom Dorka barátnőméket, akiknek immár négy hetes pici fiuk, Botond. Kézenfekvőnek tűnt az ötlet, hogy készítek egy babaköszöntő tortát. Majd egyből módosítottam is, miszerint készítünk. Ennek már neki sem fogok Zsó nélkül. Főképp, hogy Zsó fantáziája egyből beindult és már ontotta is a díszítő ötleteket. Így aztán ma délelőtt ismét megnyitottuk házi cukrászműhelyünket és ezt a tortát készítettük Botond köszöntésére:

Van még mit tanulnunk, van még eszköz, amit be kell még szereznünk, de egyre jobban megy. Mindig azon viccelődünk, hogy lassan már rendezvényeket is vállalhatnánk.

Lány, ha szabadnapos...

...hihetetlen, mikre van ideje. Ecsetet ragad, ismeretséget köt, ragaszt, mintáz, beragad a konyhába.
Haladjunk szépen sorjában. Nemrégiben Bencefőnök felszólítására szabadságnapjaim koptatásába kezdtem és otthon töltöttem két napot. Első nap délelőttjét lelki feltöltődéssel töltöttem, majd délután új ismeretséget kötöttem. Igen erős jószágot szelidítettem a kezemhez. Jó barátságba kerültünk a dekopírfűrésszel (vagy mivel). Ennek eredményeképpen született egy új polc az egyik szekrényembe. Rettentő büszke voltam magamra, ugyanis a polc széle csak helyenként hajaz ökörhugyozásra, többnyire szép egyenes. Innentől kezdve reszkessen a világ! Gondolkodás nélkül fogok kisebb tereptárgyak létrehozásába és bízom benne, hogy a továbbiakban sem szenvedek visszafordíthatatlan végtagsérülést :D Olyannyira belelendültem a dolgokba, hogy ezután még ecsetet ragadtam és a következő mintát festettem a falra:

Na jó, nem magamtól vagyok ennyire kézügyes, sablont használtam a felpasszintáshoz, de a színek kikutyulása és a túlfolyások korrigálása abszolút az én tehetségemet bizonyítja :D (vigyáznom kell ezzel a beteges szerénységgel.... ;) Ezt már azóta terveztem, hogy az augusztusi szabadságom alatt is ecsetre/hengerre kaptam és a nappalit pitypangsárgára festettem. A végső lendületet Béka barátom gyerekszoba-pingálása adta, ami egész egyszerűen gyönyörű lett. Egyeztettük a festék milyenségét és innen már nem sok választott el a kivitelezéstől. Persze, száradás után a nagy részét gondosan eltakartam egy télire betelepített bougenvillea-val :D

Másnap pedig egy régen megkezdett szépítést folytattam. Találtam újabb, fűszernövényeket ábrázoló szalvétákat nemrégiben, így a fűszertartóim sorát díszítettem tovább. Most már gyönyörűséges üvegben várakozik a polcon a petrezselyem, a bazsalikom, a majoranna, a kakukkfű, a rozmaring, az oregano, a sidling, a babérlevél. A többieknek még várniuk kell a sorukra, amíg újabb szalvétákat nem találok, vagy máshogy szerzek képet róluk.

Egy kupakját vesztett, hasas lekváros üvegből újabb mécsestartó készült a kuckós hangulat fokozására a nappaliban.

Mindeközben a konyhában is varázsoltam. A télire eltett padlizsánkrémek szaporodtak meg.

A számomra is meglepő hatékonyságom olyannyira megörvendeztetett, hogy ismét - immár Bencefőnök noszogatása nélkül - újabb két napot töltök otthon és remélem megint megszáll majd az ihlet :)

Paradicsom a hajban

Felvettem egy rossz szokást. Esténként a vacsorámat a delejízió bámulása közben költöm el. Nagyjából ennyi idő elég is szokott lenni a rosszabbnál pocsékabb műsorokból, ritka alkalom, mikor belefutok egy-egy jó filmbe. Az elmúlt hetekben kicsit sok volt az agykapacitásomat érintő kihívás, így estére általában butára fáradtam. Ez okozhatta valamelyik este, hogy a vacsora után maradt tálcát és a felszeletelt paradicsomból kifolydogáló maradékokat tartalmazó tányért valamilyen oknál fogva a kisasztalról áthelyeztem a kanapéra majd észrevétlenül elaludtam. Éjjel pedig arra ébredtem, hogy baromira fáj az arcom. Nem csoda, hiszen meglehetősen nyomta a tálca és a tányér széle. Nem nagyon értettem, hogy mi történt. Mindenesetre összeszedtem a cuccost és kivezettem a konyhába. Ezek után úgy gondoltam, talán az ágyikómban folytatom az alvást, de előtte még az obligát fürdőszoba látogatás, ahol is megrökönyödve vettem észre, hogy paradicsom-pakolást alkalmaztam szundi közben, mivel helyenként cukin beletapasztódott a tányérról a paradicsom maradék lötyije a hajamba. Remek volt még hajat is mosni félkómásan, amitől persze fel is ébredtem. A hajamra semmilyen hatást nem gyakorolt ez a pakolás, így nem tudom ajánlani semmilyen hajproblémára :)

Valaki mondja meg....

... miért gondolják azt az emberk, hogy
1. a duda folyamatos nyomásától oszlik a dugó?
2. ha ötmásodpercenként leugrál a sínekre vagy az aszfaltra a megállóban - fellökve ezzel mindenkit -, akkor gyorsabban jön a vágyott BKV jármű?

Számomra ezek egyelőre megválaszolhatatlan kérdések...

István, a király?

Előre leszögezem, ez nem kritika. Nem vagyok szakértő, csak egy egyszerű rajongó. Nem érdekel a napi politika (a heti, havi, éves, stb. sem). Az alábbiak szigorúan a saját véleményemet tükrözik.

Edinának köszönhetően volt alkalmam augusztus 20-án, Szegeden megtekinteni az István, a király ősbemutatójának 30. évfordulója alkalmából Alföldi Róbert által rendezett leporolt, felújított változatát. Hallottam/olvastam már innen-onnan Alföldi rendezéseiről, amik mindig meghökkenést váltottak ki. Ennek szellemében kicsit féltem ettől, de gondoltam adjuk meg az esélyt, még akár jó is lehet. Nem lett. Pontosabban, jobb volt, mint számítottam, de ettől függetlenül borzalmas volt.

Pozitívumot hármat tudok felsorolni:
1. Koppány nem hágta meg nyílt színen István (és fordítva sem).
2. Tompos Kátya hihetetlenül, fantasztikusan jó volt. Méltó utódja Sebestyén Mártának.
3. A koreográfia nagyon tetszett, bár elfogult vagyok Vári Bertalannal és a Varidance-szel kapcsolatban.

Negatívum annál több volt. Könyörgöm, ez egy ROCKOPERA, talán tegyünk már bele olyan embereket, akik tudnak énekelni! Jó, voltak benne néhányan, de azokat meg kiherélték. Olyan volt, mintha nem tudták volna előre, hogy mire írnak alá és aztán már nem tudtak kibújni a szerződés alól. Novák Pétert láttam már Torda szerepében és nagyon tetszett. Jól énekelte, jól játszotta. Szegeden valami egészen tragikus volt. Mintha elfelejtett volna énekelni. Hozzáteszem, a darabhoz sokat nyúltak hozzá zeneileg is. Több helyen változott a tempó, volt hogy új versszak bukkant fel. Vele és Feke Pállal kapcsolatban éreztem, hogy nem érzik jól magukat igazából a szerepben. Persze egyáltalán nem biztos, hogy igazam van. Nem ismerem őket, nem beszélgettem velük. A másik nagy csalódás - mint akár ki is találhattátok - Feke Pál. Őt nem láttam teljesen István szerepében korábban, csak részleteket és néhány részt "A Társulat" c. műsorból, de ott hihetően, hitelesen hozta Istvánt és még jól is énekelte. Most borzalmas volt. Sokszor hamis. Ráadásul a modernizált ruhatár eléggé "viccesen" állt neki. Szűk szárú nadrágos öltöny volt rajta. Derékban kicsit megvállasodott és ráadásul X-lábú az istenadta. Úgy nézett ki, mint egy X alakban összerakott gyufákra ültetett ping-pong labda. Az új felfogás szerint pedig az lett a végeredmény, hogy egy erős, karizmatikus, bár tépelődő, mindent alaposan megfontoló államalapító királyunk helyett volt egy pipogya, tesze-tosza, beszari kisfiú, aki úgy ugrált, ahogy az anyja, meg a püspük mondta. Előfordulhat, hogy történelmileg így volt, ezt nem tudhatjuk, de az alapműben megjelent István szerintem nem ezt mutatta. Ha már szóba került Sarolt, István anyja... Ezen interpretációban Udvaros Dorottya alakította, akit fantasztikus színésznőnek tartok. Máskor. Más darabban. Itt és most nem. Énekelni sem tud, legalábbis ezt a szerepet nem tudta. A számomra nem annyira ismert előadók közül még a Laborcot megformáló Szemenyei János alakítása és éneke nyerte meg tetszésemet.
Ja, volt még egy pozitívum, László Zsolt énekhangja egészen emészthető, a beszédhangját alapvetően imádom. Bár arra most itt nem volt szükség :). Elvileg....
A legeslegborzasztóbb a Koppányt játszó Stohl Buci volt. Aki színészileg sem hozta, énekileg meg a "bár-hang" kategóriába tartozik. Bár ne hallottam volna. A második felvonásban pedig végig úgy rohangált, mint akit a szünetben Rendező Úr "megcsinált" és ennek lett köszönhető a 'mostjöttemazurológustól' mozgáskultúra.
Meglehet, az alapvetően jó színészek furcsa fiaskóit a rendező színészvezetése idézte elő, de azért gondolom közbe lehetett vón szólni, hogy "Robikám, ez így kurvára nem jól van".
A többiekről néhány szót: a három magyar úr nagyjából emészthető volt (Hevér Gábor, Schneider Zoltán, Znamenák János). Koppány feleségei (Simon Boglárka, Csépai Eszter, Bánfalvi Eszter) kritikán aluliak, mind színészileg, mind ének tekintetében.
Továbbá általában a műről:
Nem sok mindenben vagyok konzervatív, de ebben nagyon. Baromira nem tetszett az aktuál világ- és belpolitika belekeverése. Persze nyilván vannak áthallások, mert hát az emberiség nem változik. Nálam nagyon elrúgta a pöttyöst, hogy elég erőteljes szál lett a Gizella és Vecellin közötti kapcsolat, konkrétan hogy ők István háta mögött huncutkodnak. Megintcsak lehet, hogy ez így volt, de az eredetiben ez nem kapott (főleg ekkora) szerepet. Aztán meg István és Réka kapcsolata... No meg, amikor bejöttek a német lovagok TEK(szerű)nek öltözve, hát a röhögőgörcs jött rám. Mint a Macskafogó c. örökbecsűben a kommandós macskák.... pfúj
Végül az olyasmik, amikor meghalt Géza és Asztrik azt énekli: "Megholt hívünkért, Gézáért könyörögjünk", a népek csak ott állnak, mire a püspök rájuk üvölt, de szó szerint, hogy: NAAAAAA! és akkor mindenki nekiáll imádkozni. Aztán a megholt Géza, akit leplekbe csavarva hoznak be, egyszercsak felül, lecsavarja magáról a gyolcsot és elkezd kolbászolni, majd ő lesz a regős. MIVAAAAAAAAN????? És sajnos ezeken kívül még sok apróság, ami vagy csak nem illett oda, vagy meg is változtatta a jelentését - persze számomra jelentését, nem biztos, hogy mindenki ugyanígy fogta fel :)
A két NDK nyugdíjas (Varga Miklós, Nagy Feró) cuki volt, nekem tetszett. Volt nem kevés irónia az előadásukban. Ja, eszembe jutott még egy pozitívum, nem tudom, hogy a tvadásban ez átjött-e. Nyugdíjasaink trabant személygépjárművel gurultak be a színre, melynek rendszáma IK 1983 volt. Ez tetszett.
Egyébként Szeged jó hely. Tetszett. Még a picsaemberrel is találkoztunk. Edinával jót dumáltunk, jót kajáltunk, jót sétáltunk. Ezt a feldolgozást viszont soha többet nem szeretném látni.

...adj hitet!....

Ez egy mai, Balázzsal folytatott beszélgetésből kiragadott mondat. A folytatása:
- .... adj hitet!...
- Énekeljek Ákost? kinek lenne az jó?
- A hitetleneknek.
- Azért megölni mégsem kéne őket...

Ahonnan indult ez a beszélgetés, még a múlt hétre vezethető vissza. Úgy tűnt, minden kerek. Nagyjából. Alakulnak a dolgaim, egy kivételével arra, amerre szeretném. Aztán kedd este kaptam egy sms-t Bencefőnöktől, és nagyjából összeborult minden. A történések kísértetiesen emlékeztetnek a három évvel ezelőtti nyárra, amikor valaki(k) döntése miatt kicsit elválni kényszerültünk egymástól Bencefőnökkel. Majd kirúgtak engem is és azóta újra együtt dolgozunk. Múlt hét kedden este még úgy nézett ki, ismét válunk. Megintcsak más(ok) döntése nyomán. A szerdát utáltam. Idegbetegség. Bizonytalanság. Félelem. Aggódás. Te tudsz már valamit? Ki tud bármit is? Szóval nem volt jó. Aztán csütörtökre kezdtek kiegyenesedni a dolgok, bár egy régi kollégát idézve: "Majd akkor hiszem el, ha már elévült" (by Takács Gábor). Sajnos a bizonytalansági tényezők csak kicsit lazultak. A kialakított felállás ki tudja meddig tartható. A döntnökök simán a szemedbe hazudnak. Nem hihetsz el semmit. A kollégákkal ülünk és tanácstalanul pislogunk egymásra, teóriákat gyártunk, csak azért, hogy három másodpercen belül elvessük vagy megcáfoljuk vagy mindkettő. A gyomrom borsónyi, ettől függetlenül bármennyi édességet magamba tudnék tömni. Péntekre nagy nehezen megnyugodtunk picit, nyugalomban telt a hétvége.
Ma reggel megint kaptam egy sms-t Bencefőnöktől, hogy sajnos mégsem jön ma dolgozni, inkább a László Kórházban üdül egy kullancs-csípés hatásait kiheverendő. Még nem tudjuk, hogy a) semmi baja, b) lyme kóros vagy c) agyhártyagyulladása van-e. Megintcsak bizonytalanság, félelem, aggódás. Nem bírom én ezt. Amikor meggyógyul, és újra itt lesz, megmondom neki, hogy inkább ne írkáljon nekem sms-eket, nem szeretem.
Bárkitől is kérte Ákos abban a bizonyos dalban, most nekem is szükségem van arra, hogy

"Adj hitet, mert sajnos nem állnak össze a mondatok. Én nem ide jöttem, nem ezt akartam, idelenn idegen vagyok."

Dán királyfik (meg egy amcsi)

A cím a Volbeat zenekar leírását tartalmazza :D legalábbis az én olvasatomban. Zenéjüket tekintve azt szokták mondani róluk, hogy Johnny Cash és Elvis Presley Metallica-ba oltva. Szerintem zseniálisak úgy alapvetően és ehhez jön még az énekes érzékborzongató hangja.
A felállás: Michael Poulsen ének, gitár, Anders Kjolholm basszusgitár, Jon Larsen dob, Rob Caggiano (ex-Anthrax) gitár.
Kedden (2013.06.18.) este a PeCsa-ban örvendeztették meg kisszámú (ami remélhetőleg rohamosan változni fog) magyar és környező országbeli rajongóikat egy fantasztikus koncerttel. Ja, jut eszembe, aki kint volt a Metallica koncerten 2010. májusában, emlékezhetnek rájuk, ők voltak az előzenekar.
Itt is előzenekarral kezdtünk, a Wrong Side of the Wall nevű magyar együttessel. A zenéjük rendben van, az énekes is egész jó, már amikor éppen nem hörög vagy sikítozik. A basszer szúrta picit a szemem, mert annyira leüvöltött róla, hogy ő az együttes ügyeletes szépfiúja, ráadásul meggyőződésesen. 5 húros basszusgitáron játszott, amit olyannyira leengedett, hogy csak a felső két húrt érte el... no comment. No mindegy, praxisomban előfordultak már sokkal rosszabb előzenekarok is, velük legalább gyorsabban telt az idő.
Gyors össze- és szétpakolást kovetően 9 után néhány perccel színpadra léptek a dán királyfik is. Még most is megborzongok, ha a koncertre gondolok :D Fantasztikusan jóóóóó volt :D. A borzongás mellett az emlék hatására idióta, háromszázfogas mosoly is az arcomra terül. Nagyon tetszett, hogy - mivel az énekes gitározik is - három mikrofonállvány került a színpadra, így Mr. P. nem csak középen boldogította a rajongókat, hanem a színpad két oldalán is. Alapvetően is nagyon profik voltak, hogy mindenkinek kellő mennyiség jusson mindenkiből, folyamatosan váltották egymást és még csak nem is volt annyira feltűnő, hogy ez direkt van. A kezdő felállás szerint mi a színpad azon része előtt álltunk, ahol Rob Caggiano "tanyája" volt, így metakommunikációval egész jól eltársalogtunk, egészen addig jutottunk, hogy két szám között megdicsérte a lepkéimet.
A hangzás irtó jól volt belőve. Amikor a dobos elkezdte "pergetni" a két lábdobot, szó szerint lobogott a hajam. Imádom, amikor egy-egy húzósabb basszus résznél rezeg a ruha rajtam és dübörög a mellkasom. Ráadásul profi sómenek. Mint írtam, belakják a színpadot, mindenkinek juttatva magukból egy kicsit. Anders totálisan tisztában van azzal, hogyan lehet megragadni a lányokat és a fiúkat is. Bohóckodik, pofákat vág, izzó tekintettel bámul, az őrület lobog a szemében. Lehengerlő. A tuti csúcs viszont Mr. Poulsen. Ha Mr. Gahan a DM-ből az erotika szexi istene, akkor Mr. Poulsen maga a férfi őserő, a testet öltött tesztoszteron :D Régebben kicsit masszívabb volt, most pálcikára van fogyva, de így is eláll tőle az ember lányának szava.... Főleg ha felvillantja a féloldalas, csibészes vigyorát (kb. az egész koncert alatt végig). Aztán szóra nyitja a száját, később énekelni kezd és garantált a totális olvadás.
Valahol hátul, a kisagyamban bizsergés támad és eszemet vesztve ugrálok, énekelek (vagy valami olyasmi), tombolok. Nem érdekel, hogy a vállam beszorult a szomszéd izzadt hónalja alá, nyolc ember izzadtsága csöpög rám, néha odébbtaszajtanak a középen pogózók, olyan dög meleg van, hogy a hajamból, ruhámból csavarni lehet a vizet, kapar a torkom, rám lépnek, én lépek másra, nem érdekel, csak játszanak még, énekeljen még, sose legyen vége. Szerzek pengetőt, nem szerzek monoklit és az orromat sem bántja senki. Nem szólok be senkinek. Egyszer tettlegezek, amikor a csávó figyelmét úgy tudom csak felhívni arra, hogy a lábamon áll már öt perce, hogy erőteljesen megrugdalom a csánkját, miközben a nyakába kapaszkodom, két kézzel, marokra. Abban reménykedem, hogy betartják, amit nagy hevületükben ígérnek. Láthatóan jól érzik magukat a tomboló embereket látva és oda nyilatkoznak: ez akkora buli és annyira jók vagyunk, hogy nagyon hamar visszajönnek. Aztán egyszercsak elköszönnek, dobálóznak mindenfélével, az erősebb csávó kitépi Ági kezéből Anders direkt neki szánt ingét. Levonulnak. Felkpacsolják a lámpákat, még ácsorgunk kicsit, Áginak is lesz pengetője. Kicsit csalódott vagyok. Miért nem játszanak még napokig? mind az öt albumot, szépen sorban, egymás után, vagy összevissza? Eszembe jut a Republic: még, még, még, még, még! ennyi nem elég!
November 17-én Bécs.

Gúdbáj, golyszik!

Hétvégén Szása (egyéb nevein Malacka, Macifüles) átesett a golyóeltávolító műtéten, hogy élvezhesse a kertet is. Szombaton este 6-ra kellett vinni, majd 7 órára érte menni. Idegeim cafatokban ez alatt, vajh' mi lehet az én szőrös kis Malackámmal, hjaaaaaaaaaj! Mire érte mentem, már kezdett magához térni, de nagyon koki volt még. Egy fejfordítás azt eredményezte nála, hogy zuhant az oldalára, mint az ólajtó. Úgy gondoltam, ha hazaértünk, leteszem a hordozót, kinyitom az ajtaját, aztán majd ha magához tért kitámolyog belőle. Nem várta meg, egyből kidzsalt. Bár ez a dzsalás kicsit lassúra és furcsára sikeredett. Úgyhogy inkább segítettem Neki és elvittem a kedvenc szőnyegéig. Nem adta fel a küzdelmet, mindenáron el akart menni wc-re. Szegénykém, a következő egy órában azt játszotta, hogy nagy nehezen felküzdötte magát, de mivel az érzéstelenítő még hatott, kb. úgy fordultak ki alóla a hátsó lábai, mintha jégen állt volna. Konok egy cinyó, nem adta fel és ő nyert. Éjszakára már a kedvenc dobozai tetején hajtotta álomra kóválygó, teniszlabda méretű kis fejét. Reggel arra ébredtem, hogy minden a legnagyobb rendben van, mivel Szása rajtam ugrált, hogy "adjál enni! adjál enni!", amit nem értek, mert ez a lelkesedés csak addig tart, amíg enni adok neki, a kaja már nem érdekli, neki is melege van, no!
Aztán a kis drágám odaállt a bejárati ajtóhoz, mint aki teljesen tudatában van annak, hogy ő most már kimehet. Kiengedtem és már spurizott is. Az egész napot kint töltötte. Az udvar területét nem hagyta el, de lelkesen kergette a gyíkocskákat, legyeket, bármit, ami mozgott. Elheveredett az árnyékban és onnan követte az eseményeket. Bár járása az "imént voltam urológusnál" c. pasijárásra emlékeztetett. Azóta is rettenetesen élvezi az udvaron rohangászást. És meglepő módon tényleg nem hagyja el a kertet. Tesóm szerint azért, mert a következőt vezette le magában.
1. Megvoltak a golyóim, nem jöhettem ki a lakásból.
2. Kivágták a golyszikat, kijöhetek a kertbe.
3. Inkább nem hagyom el a kertet, ki tudja mimet vágnák le....
Az eltávolítás másik fantasztikus hatása - számomra -, hogy Macifüles varázsütésre leszokott arról, hogy a takaró alól kilógó lábaimat rágcsálja. Ez egészen üdítő dolog ebben a dögletes időjárásban.
Jaaaaj, és hát még egy dologra derült fény az elmúlt időszakban. Hogyismondjamcsak.... Nemrégiben, amikor wellnesszelni voltunk, kiderült, hogy Szása csak akkor hajlandó nagywc-zni, ha otthon vagyok. A tervezett egyhetes nyaralás kapcsán megijedtem, mert annyi idő alatt nehogymár bélcsavarodást kapjon nekem. Ezért kihasználva az alkalmat, hogy az állatorvosnál járunk, rákérdeztem, hogy mit lehet tenni ilyen esetben. Voltak ötleteim, de egy ilyen kicsi állatnál nem vágnék bele semmibe csak úgy, byheart. Szóval Jenőbácsi azt tanácsolta, hogy vigyem el Szását pszichoterápiára mert lelkibeteg, ha nem vagyok otthon. Mondtam neki, hogy ha-ha-ha, de esetleg valami életszerűbbet is tanácsolhatna. Ezután közölte, hogy ilyenkor két dolgot kell adni Malackának: olajos halkonzervet és utat :D :D Úgyhogy megnyugodtam, nem lesz gáz, amíg nem leszek itthon és tovább rémkedhet a gyíkok és legyek társadalma felett :D Azt mondta Jenőbácsi, ritkán látni olyat, hogy egy macsek így ragaszkodjon a gazdájához. Dúl a LÁV kérem!

I'll take you higher....

Nemrégiben Krisztián átküldött egy linket, hogy nézzem meg a videót. Azonnal szerelembe estem.
Korábban koca-DM-fan voltam. Nem ismertem a teljes életművet (még most sem), de voltak dalok, amik bevésődtek és nem feltétlenül a rádiók és zenecsatornák által rommá játszott slágerek. Egyszer még DM-klubban is voltam a PeCsa-ban.
Néhányszor megfordultak már kishazánkban, utána mindig eldöntöttem, hogy na, a következőre kimegyek, aztán mégsem.
Most azonban, ahogy végighallgattam az ominózus dalt (kb. 25x egymás után) repültem rá a netre, hogy én mostazonnaldeiziben veszek jegyet. Közben Krisztiánt zaklattam, hogy jöjjön ki velem. Szerencsére nem kellett túl sokáig győzködnöm :D
A jegyszerzés körül adódott némi probléma, de mázlimra Balázs talált megoldást, így hamarosan kezemben tarthattam a koncertjegyeket. Nagy nehezen a hátralévő idő is eltelt és kedden megjelentünk az ojjektumban.
Már reggel tűkön ültem, "koncertszerkóban" mentem dolgozni, ne húzzuk az időt alapon. Míg Krisztiánra vártam a metrómegállóban, kisebbfajta szociológiai tanulmányt folytattam. Egyáltalán nem meglepő módon rengeteg ember járt arra, akiről messziről látni lehetett, hogy ugyanoda tart, ahova mi is. Gyakorlatilag az együttes teljes életútja, lemezei végigkövethetőek voltak az elvonuló pólokon, medálokon, dzsekiken, sérókon. A legmegdöbbentőbb egy fekete lenge póló volt, rajta strasszal kirakott "Question of lust" felirattal, mely erőteljesen plázacucc-fílinggel bírt. Nem tudtam eldönteni, hogy ilyet tényleg lehet(ett)-e kapni kereskedelmi forgalomban, vagy sufnituning, bár annak elég profi volt. Ácsorogtam, nézelődtem, időnként kijött a szemem, mint a csigának, ecccccercsak odajött hozzám egy idősebb hölgy és megkérdezte tőlem, nem tudom-e véletlenül, lesz-e valami a Stadionban. Lelkesen feleltem, de igen, Depeche Mode koncert lesz. A válasz: akkor azért van itt ennyi fekete ember.... mondja nekem, aki a következőket viseltem: fekete edzőcipő, fekete farmer, fekete trikó (plusz színes pillangók és fehér fáslik).... Miután kiderültem magam ezen, a következő beszélgetés ütötte meg a fülem: két srác csattogott keresztül a plázson, gurulós bőrönddel és egyikük feltette a következő kérdést: "Te! Biztos ma lesz a Depeche Mode koncert?" mindezt holt komolyan, úgy, hogy a körülötte lévő emberek 99,5 %-a viselt valamilyen DM logót tartalmazó holmit (és most itt nem a drogériára gondoltam....). Krisztián érkezése előtt még gyorsan találkoztam egy volt osztálytársammal és egy volt kollégámmal (mármint arra jártak, nem megbeszélt randi volt), illetve egy 50 körüli hölgy fejcsóválva vágott át az embertömegen és megvető hangon mondta: Depeche Mode, miiiiiii?  Aztán megérkezett végre Krisztián és elindultunk a kapu felé. Kicsit ácsorogtunk, kicsit tötyörögtünk, végül bejutottunk. Elkezdtünk pozícionálódni, mikor is valaki a nevemet kiabálta, majd kisvártatva visítva ugrottunk egymás nyakába Youlee-val. Kiörömködtük magunkat, hogy mindketten itt vagyunk, majd ki-ki csatlakozott a saját társaságához. Kicsit ácsorogtunk, kicsit iszogattunk, kicsit ácsorogtunk és háromnegyed kilenckor megállt a Föld és elindult életem második legfantasztikusabb koncertje. Hihetetlen jó volt. Mindegyik dal. Két csúcsponttal: Should be higher és Personal Jesus. A Personal Jesus volt az a pontja a koncertnek, amikor elkezdtem ugrálni. Alapvetően földöntombolós vagyok, de ezt nem lehetett kibírni ugrálás nélkül. Jah, és beleszerettem Dave Gahan-be. Mr. G. egy atommáglya. Úgy sugárzik, mint Fukusima! Elég messze álltunk a színpadtól (úgy tudnám érzékeltetni, hogy mikor véletlenül láttuk őket, akkor 5 cm-s emberek ugráltak a színpadon), de még így is lehetett érezni a kisugárzását. A kivetítőkön szerencsére elég jól nyomon lehetett követni az egész koncertet. Mr. G. csípőmozgását szerintem sárga irígységgel telve nézik a hastáncosok és mindenki, aki fenékrázós táncolással foglalkozik. Női bugyi nem maradt szárazon, az holtbiztos. (Megkockáztatom, férfibugyikban is esett kár....) Nagyon jó volt látni, hogy számukra a koncert nem munka volt - legalábbis a budapesti - ők is baromira élvezték. A csintalan összevigyorgások, a földöntúli öröm, a morózus, faarcú Mr. Gore arcán a teliszájas vigyor, az együtténeklések, a szemek sarkából kicsorduló könnycseppek.... leírhatatlan érzés volt.
Másnap elég sok cikket elolvastam a koncertről, értek meglepetések. A legfurcsább az volt, hogy az írók nagy százaléka arra vezette vissza a koncert fantasztikus mivoltát, hogy a fiatalságunkat, a '80-as, '90-es éveket idézte. Szerintem nem. Úgy gondolom - legalábbis számomra - azért volt fantasztikus, mert zseniális zenészeket, előadóművészeket láttunk a színpadon, eszméletlen jó hangszereléssel (amibe ugye a Metallica belebukott néhány éve, pedig az is kiba... jó koncert volt!), remek fénytechnikával és még jobb videotechnikával. Az új és a régi számok megfelelő arányú és jó ütemű keverésével. Nem utolsó sorban pedig lelkes, értő és szerető közönséggel.
Visszakanyarodva a főmenübe: kicsit több mint két óra után nagyon-nagyon sajnáltam, hogy vége van, de nagyon-nagyon örültem, hogy ezt most nem hagytam ki. Krisztiánnal egymásnak mondogattuk kb. félmásodpercenként, hogy: "Ugye milyen jó volt? Milyen jó, hogy eljöttünk!" Míg kisétáltunk a villamosmegállóban, mindketten énekeltünk, persze mást-mást és persze egyszerre és jókat nevettünk :)
A másnap kicsit kritikus volt. Akkor inkább Bencefőnök nevetett Balázson és rajtam, kicsit indiszponáltak lévén. Cserébe remekül tudtunk üveges szemekkel bámulni ki a fejünkből úgy téve, mintha értenénk a hozzánk beszélő mondandóját, de ez nem mindig volt így. Délutánra már annyira fáradt voltam, hogy kb. mindenhova beütöttem magam koordinációs problémákból kifolyólag. De ez egyáltalán nem panaszkodás! Minden másodperce megérte! és tutkóra ott leszek a következőn!

Virágok közt Veled lenni.... reggeli vízió a HÉV-en

Tegnap reggel kicsit korábban kellett indulnom, így sajnos mellőznöm kellett a napindító, pezsdítő beszélgetést unokatesómmal útközben. Általában kicsit teknőcösen ébredek, tegnap sem volt másképp, így a reggeli csendben (hihetetlen, hogy az eggyel korábbi HÉV-en mennyivel kevesebben vannak...) a kerekek ütemes kattogása még jobban elzsongított. Mivel egyedül voltam, és nem volt kedvem könyvet cipelni, ezért bambulással ütöttem agyon a menetidőt. Nem is tudom, melyik két megálló között pedig átcsúsztam egy másik dimenzióba. Bambultamban csak annyit láttam, hogy a HÉV sínekkel párhuzamosan futó vonatsínek mellett-között-fölött-alatt hihetetlen mennyiségű, gyönyörű, karcsú derekú, deli pipacs virít. Csak néztem, néztem, néztem őket és egyszer csak azt láttam, amint egy napsütötte, aranyfényben úszó, vörösben lángoló pipacsokkal tarkított búzamezőn futok (légies könnyedén, mint a filmekben), arcomat lágy szellő símogatja és boldog vagyok.
Jól indult a napom és nem, nem szívtam, vettem be, szúrtam vagy egyéb módokon juttattam szervezetembe semmilyen tudatmódosító szert. Csak egy csodában részesültem reggel a BKV-n :D

Akciófilm, mint csajos mozi

Néhány hete láttam életem első Die Hard moziját, mindjárt az ötödik résszel kezdve ( itt kérek elnézést, hogy a többit még ezelőtt soha, de már rajta vagyok a pótláson). Ez a film inspirálta mostani írásomat. Elgondolkodtam....
Csitri koromban is filmbubus voltam, rengeteget jártam moziba. Majdhogynem válogatás nélkül néztem a filmeket, és már akkor is szerettem az akciófilmeket. A mostani filmélmény után jutott eszembe, hogy annak idején egy akciófilmben ha a főhős enyhén kócos, a golyók szelétől felborzolt hajjal, kicsit koszoskás, picit véres arccal, vakító fogakkal, a póló alatt feszülő izmokkal, csípőre támasztott, félkézzel tartott böhöm mordállyal meredten nézett a kamerába, mögötte a lenyugvó nappal, a nézőközönség női tagjaiból felszállt néhány reszketeg sóhaj és elaléltünk, hogy hát micsoda macsó!
Nem tudom, hogy az ingerküszöb változása minek köszönhető. Gyanítom, hogy ez is öngerjesztő folyamatként ment végbe, mint annyi minden más irtóra kommercializálódott világunkban. A lényeg, hogy a mai akciófilmek mit sem érnek nagy totálban (egyik "kedvenc" kollégám kifejezésével élve: power plan-ban....) mutatott kidolgozott delták, helyre farizmok, megfeszülő bi- és tricepszek, satöbbik nélkül. Egy-egy ilyen filmnél körbetekintve sokszor úgy tűnik, hogy nem a barátnő áldozta fel magát, hogy a pasinak is jó legyen egyszer, hanem a csajok rángatják el párjukat megnézni a filmet. Sőt! Nálunk már egyenesen csajos mozizós estéken játszanak ezek a múvik. Nagyokat sóhajtva, tátott szájjal, csorgó nyállal nézzük ezeket a díszhímeket, akik - jóllehet kicsit kócosak, koszosak, véresek, itt-ott fáj nekik, de mégiscsak - félkézzel megmentik a világot.
Félre értés ne essék, vannak köztük nagyon jó színészek, de nem emiatt ülünk be a moziba. A történet már-már érdektelen, bár azért ne legyen annyira rossz, hogy elvonja a figyelmet a bámulnivalótól. Az sem baj, ha van benne néhány humoros szituáció vagy párbeszéd, ez csak fokozza az élvezeti értéket, de nem elengedhetetlen kelléke a mai eksönmúviknak. Persze, hogy a hímnemű közönség se fanyalogva üljön be a moziba, hatalmas, szebbnél jobb verdákkal folynak az üldözések, átlag 3-5 percenként robban valami és a küzdősportban jártas kaszkadőrök is elég tisztességesen vannak foglalkoztatva. És még mindig nem tudom, hogy azért szeretjük ezeket, mert tényleg ez tetszik és a hálivúdi okosok úgy látják, hogy erre tódul a nép, az istenadta nép, csináljunk még jó sok ilyet. Vagy azért tetszik ez és szerettük meg, mert nincs más, mivel a hálivúdi okosok úgy látják, hogy erre tódul a nép....
Ez most nem panasz akart lenni, csak egyszerű ténymegállapítás :)

Köztünk élő vámpírok

Kiakadtam...
Múlt héten egyik nap hazafelé menet belebotlottam egy balesetbe. Egy vezető rosszul lett az autójában (ezt később tudtam meg a hírekből) és nekiment a villamosmegállót szegélyező korlátnak. Egész konkrétan felgyűrt vagy hatot. Ennek megfelelően az autó kellőképpen összetört. Két ambuláns mentő érkezett a helyszínre. Mivel hazafelé tartottam, kénytelen voltam elmenni mellette a villamosmegálló megközelítése érdekében. És itt akadtam ki, de nagyon. A sok, szájtáti, bunkó... nem is találok jelzőket ... ember, aki odagyűlt a vérszagra! Olyan szinten tele volt a megálló járdaszigetének azon szakasza, hogy csak a síneken lehetett közlekedni. Falanx-szerűen összeállt a kíváncsi embermassza, áthatolhatatlanul. Az egy dolog, hogy a villamosra felszállni kívánóknak a síneken kellett megközelítenük a járdasziget egy üresebb szakaszát, de a mentősök... A két mentőautó a balesetet szenvedett autó mögött állt, jobb oldalukon haladt tovább a forgalom, bal oldalukon a villamosmegálló. Ahhoz, hogy az orvosok, ápolók meg tudják közelíteni a sérültet, ki kellett kerülniük a vámpírokat. A villamossíneken. "Szerencsére" az ütközés következtében az autóban kinyíltak a légzsákok és tökéletesen takarták a sérültet. Már a villamoson ültem, mikor megérkezett egy tűzoltó autó is, gondolom csak ők tudták biztonságosan kiszedni az áldozatot. Rendőri jelenlét összesen két fő volt, akik egyrészt a forgalmat igyekeztek biztonságosabbá tenni, másrészt a szemtanúkat próbálták kikérdezni, így arra már nem jutott idejük/energiájuk, hogy a szájtátikat arrébb kergessék.
Gondolom, szerencsétlen ember elég komolyan megsérülhetett, mivel olyan erős fertőtlenítőszag terjengett az autó körül, hogy olyat még kórház baleseti sebészetén sem éreztem.
Nagyon felháborított, hogy adott esetben valaki az életéért küzd, leszakadt eze-aza, méltatlan pozícióban szorult be valahová és a köztünk élő vámpírok csőre töltött kamerás mobilokkal állnak készenlétben, hátha egy csepp vért, kifolyt belet, leszakadt végtagot lefotózhatnak és a hétvégére sztárrá válhatnak szűkebb pátriárkájukban, mint óóóóóóriási túlélők. Nem értem...
Nem először állapítom meg, hogy valószínűleg UFÓ vagyok, mert engem az ilyen és hasonló dolgok felháborítanak.

A "vámpír" nevezetért köszönet J.S.M.-nek

Merengő

Veszélyes dolog a gondolkodás. Pláne egy nőnél. El lehet vinni olyan fokozatig, amikor már a konyhapulton álló késtartóból kikandító nyeleket fixírozod. Persze aztán gyorsan adsz magadnak egy tockost, mint Gibbs az NCIS-ben, hogy hülye vagy leányom. Nem finom. Ásol magadnak egy mély gödröt, beleülsz és gyalogsági ásóval még tovább mélyíted magad alatt. Így persze egyre messzebb és messzebb kerül az a kis fénykör, ami a gödör tetején a világot jelenti. Nehéz meló újra közel kerülni hozzá. Nem lehetetlen, de nagyon nehéz. Szerintem az a végső pont (ahonnan már elindulsz felfelé), amikor eljutsz oda, hogy téged zavar az, ha kinyitod a szádat és csak a negatívizmus árad belőle(d). Kicsit rosszabb a helyzet, ha van egy nehezítő tényező, ami (aki) a mindennapok elviselését teszi vesszőfutás-szerű élménnyé. A reggeleidet a gyomorsavad fogaiddal történő visszatartásával (vagy nem) kezded. Hiába fekszel le korán, a reggeli felkelés a Csomolungma megmászásával egyenlő feladatnak tetszik – persze ez szigorúan csak munkanapokon. A szófosó egész nap kussban ül, nehogy félreértsék, -értelmezzék, -gondolják, amit mond. Egyre nagyobb és nagyobb szám feltűnősködik a szülinapi tortádon, ami arra késztet, hogy végigtekints az eddigi életeden és észrevételezd, mi az, ami hiányzik belőle, de nagyon. A Nap nem süt. Vagy lehet, hogy igen, de szégyenlősen kilométer vastag felhőréteg mögé rejti az arcát. Ezek mindösszesen pedig szépen megágyaznak a depressziónak, mint aszalt gyümölcs a pálinkának. Azért nem annyira gáz a helyzet, mert észreveszed a szitu állását és nem mélyedsz el olyan szinten a depiben, hogy már csak orvosokkal, gyógyszerekkel lehessen kihúzni az árokból. De persze kompenzálsz egy kis csokival, sütivel, satöbbivel, ami csodás hurokként depit erősítő formátumban rakódik a testedre. Ördögi kör. Törj ki. Muszáj lesz. Bírd ki még egy kicsit. Amíg kisüt a nap. Amíg kiiktatódik a nehezítő. Amíg egyszercsak rád mosolyog valaki, akire te is szívedből vissza tudsz mosolyogni és látod a szemében, amit te is érzel. Hogy a világot jelenti. Talán eljön. Még ebben az életben. És a biológiai órád sem csönget még az óra végén. Sikerülni fog. Talán…

A karácsony és én :)

Önálló életvitelemben első karácsony volt a 2012-es. Ennek megfelelően turbó fokozatban készülődtem J A lakásdíszítésről már írtam tavaly, Szásával kicsit bonyolultabb volt, mint kellett volna, de a végeredmény nagyon hangulatos lett. Bár az említett úriember/macska/ szertelen magatartása miatt nem állítottam karácsonyfát, a karácsonyi hangulat megvolt.

Maga az „ünnepségsorozat” december 22-én kezdődött egy baráti vacsorával, és innentől elszabadult a „pokol”. Kicsit túl lelkes házigazdaként annyit pörögtem, hogy mire az utolsó vendégjárás lezajlott, azt vettem észre, hogy december 28. van és a karácsonyt sikerült a konyhában töltenem. Rettentő fáradt voltam, viszont be kell valljam, jól esett. Imádom vendégül látni a családomat, a barátaimat, de azért idén megpróbálom kicsit másképp megszervezni, hogy más emlékeim is bőven maradjanak, ne csak az, hogy ezt sütöttem, azt főztem, kavartam, kevertem, mosogattam…

Azért emlékszem másra is: a nevetésekre, a finom ételekre, a szívmelengető beszélgetésekre, nagy ölelésekre, barátságra, szeretetre. Ráadásképpen, mivel megfogadtam, hogy idén másképp lesz, már most elkezdtem tervezgetni a lakás díszítését… asszem javíthatatlan vagyok ;)

Könyv. Betű. Borzalom...

Nem tudom, ki hogy van vele, de én mostanában frászt kapok a könyvektől. Imádok olvasni, nagyon szeretem az új könyvek illatát, egy könyvesboltban extázisba esem. Az utóbbi időben viszont egyre inkább zavar az a jelenség, amit a könyvekben tapasztalok. Nem tudom, hogy a gazdasági válságra fogható-e, hogy a kiadóknál vagy a nyomdában, vagy nem is tudom, hol készítik elő, de nincs egy olyan ember, aki nyomdába kerülés előtt átolvassa a kéziratot és kijavítsa benne a gépelési hibákat????? Névelők terén rendszeresen belefutok abba, hogy nem megfelelő határozott névelő áll egy-egy szó előtt, nagyon sokszor benne marad egy ilyenkor felesleges "z" betű. A szavak közbeni gépelési hibákról már nem is beszélve. Értem én, hogy ha az első és az utolsó betű a helyén van, a többi lehet össze-vissza, akkor is értjük miről van szó. Ettől függetlenül baromira zavar. Főképpen, hogy nem a szó betűi vannak összekeverve, hanem nem odavaló betűk vannak benne.
Az már csak hab a tortán, hogy ne kelljen a könyvek árát emelni, a minőségük lesz egyre silányabb. A végén még megtörök és beadom a derekam egy e-book olvasónak, bár ez sem garancia a gépelési és helyesírási hibák kivédésére....

Gasztrománia

Mától ismét teljes létszámmal üzemel a cég, mindenki visszajött szabadságról. Ebédnél a szilveszteri élményeket osztottuk meg egymással. Ki hol volt, hogyan érezte magát, stb, stb. Mikor rám került a sor, meséltem, hogy mi egy tanyán voltunk, ahol elvileg volt egy tó is, mert hallottunk erre utaló hangokat, ámbár a ködtől nem láttunk semmit. Megkérdezték a kollégák, hogy mégis merre volt ez a tanya, mire én magabiztosan rávágtam: Érd és Tárkony között. Lehet, nem kéne annyi gasztroműsort nézni a tévében.... ;)