Magamról

Saját fotó
Nem tudtam, hogy lehetetlen, ezért megcsináltam... (A szerző fotóját Kocsis Dóra készítette http://dorcphoto.blogspot.hu/ http://​www.facebook.com/​PhotosByDorc )

2014. november 19., szerda

Társ a netről

Régóta forgatom már magamban ezt a témát, most eljött az ideje, hogy szavakba öntsem. Vicces történetek alapvetően, de azért valahol szomorúnak tartom,  ha jobban belegondolok.
Nem érzem magamhoz közelállónak sem a társkereső irodákat, sem az interneten történő társkeresést, kicsit a húspiacra emlékeztet. Mivel volt egy kisebb mélypontom tavaly, és van előttem néhány nagyon jól sikerült példa, melynek eredményei fantasztikus párok és gyönyörű gyerekek, hagytam magam rábeszélni, hogy legalább egy társkereső oldalra regisztráljak a neten. Olyat választottam, ahonnan a baráti körömben már sikeres párkapcsolatok származtak. 
Nem voltam túl proaktív, úgy döntöttem, azok közül fogok mazsizni, akik engem szimpatikusnak találnak és felállítottam magamban néhány szabályt, amiknek teljesülnie kell. 
Mit ne mondjak, voltak frenetikus pillanatok.
Két kedvenc fotóm leírása következik, remélem vissza tudom adni az élményt :D
Az egyiken egy srác állt a bevetetlen franciaágya tetején fehér frottírzokniban, farmerben és valamilyen tarka ingben. Ezzel eddig semmi gond nincs, bár beágyazhatott volna előtte (mégiscsak anyám lánya vagyok :D ). A póz kicsit fura, kitolt fenékkel támaszkodott az egyik behajlított térdén, mint a (női) fehérnemű modellek. Ez még magyarázható a félreértelmezett "szexisnek akarok látszani" attitűddel. Háta mögött a falon az 1980-as években divatos, pálmafás tengerpartot ábrázoló óriásposzter. Bízzunk benne, hogy a lehetőség hiánya miatt van még a falon, nem azért mert neki ez úúúdebejön, bár igazándiból ezzel sincs baj, ízlések és pofonok. Na de amit semmivel nem tudok megmagyarázni: a fényképre utólagosan felfotosoppolva a srác alakját körbekövetve (még a lábai között is) pillangók hada sorakozott. Miután magamhoz tértem a sokkból, igen sokáig nevettem.
A másik mindent visz! A képen 40-50 közötti pasas a fürdőszoba-tükör előtt. Háttérben diszkréten megvillan a törölközőszárító-radiátor, rajta néhány gyűrött, fekete-fehérben is piszkosnak látszó törölközővel. Emberünk felsőtesttel szerepel a fotón, de látszik a testtartásán, hogy bepucsított. Kezében fotóapparát, arcán furcsa grimasz. Olyan "cuki vagyok, szeress engem"-féle, ami lássuk be, meglehetősen furcsán hat egy 40plusszos, bajszos pasastól. Aztán kicsit lejjebb tévedt a szemem és elolvastam a fénykép címét, ami órákig tartó földönfetrengős, térdcsapkodós vihogást váltott ki nálam. Így szólt: "Itt éppen cuppanós puszit küldök." Elképzeltem...
Volt olyan, hogy némi segítséghez folyamodtam. Megkértem a lányokat, nézzék meg azokat, akik szimpatikusnak jelöltek, hogy nekem túl magasak az elvárásaim, vagy valóban nagyrészt csak az 50+os kamionsofőr jellegű pasiknak jövök be???? Egyetértettek velem. Itt már kezdett megrendülni a bizalmam a dologban. 
Meg aztán voltak olyanok is, akik in medias res jelleggel egyszerűen csak küldtek egy üzenetet, hogy tetőtől-talpig végigmasszíroznának, vagy megrágcsálnák a fülemet (mi ez a fülfetisizmus a pasiknál???????)
A legkiakasztóbb egy mozgássérült férfi volt, aki a bemutatkozó levelében úgy lehengerelt a fogyatékosságával, illetve az arra kapott reakciókkal és azzal a közléssel, hogy ha engem ez zavar, akkor én milyen fúj ember vagyok, hogy köpni-nyelni nem tudtam.
Volt olyan, aki nagyon bejött. Sokszor megnevettetett, nagyon jókat tudtunk beszélgetni, közel laktunk egymáshoz. Mígnem kiderült róla, hogy családos. 
Az egyik pasast részletesen el kell mesélnem. Vele  is úgy indult az ismeretség, hogy írt egy üzenetet, miszerint szívesen majszolgatná a fülem. Ennyiben is maradtunk. Két hét múlva az e-mail címemre folyamatosan kaptam az értesítéseket, hogy írt nekem a társkereső oldalon. Mikor megnéztem, semmi nem volt. A harmadik nap után írtam neki, hogy írt-e, mert jönnek ezek az üzenetek és nem tudom, hogy mitököm van. Valakik, valahonnan közberendeztek, mert nem írt, de úgy gondolta, ha már a technika így megviccelt minket, tekintsük jelnek és találkozzunk. Megbeszéltük, hogy aznap 7-kor a Borároson összefutunk, aztán meglátjuk, mi sül ki belőle. Adatlapja szerint 184 cm magas. Ez a későbbiekben fontos információ lesz. Saját bevallásaként darukezelőként dolgozik Soroksáron. Na, mondom magamban, kötődés, lesz honnan elindítani a szpícset. Este 7, Boráros, a Duna háznál. Sehol senki. Majd meglátok közeledni egy csávót és erősen kezdek mantrázni: ugye nem ő az!, ugye nem ő az!. 184 cm magas utoljára nyolcadikban volt az osztályfényképezésnél, amikor két padra állították, hogy kilátszódjon az utolsó sorból. Nem voltam magassarkúban, és nem vagyok egy égimeszelő, de épphogy 1 cm-vel volt magasabb nálam maximum. Öltözete: kapucnis melegítő felső, fekete susogós dzsogging naci, mákjára nem makkos cipő, hanem fekete edzőcipő. Gondoltam magamban, sebaj, én sem nagyestélyiben vagyok, reggel még nem tudtam, hogy este randi lesz, ő is biztos munkából jött. Nagy nehezen kitaláltuk, hogy a Lurdyban a meki kávézójában ülünk le, mert nem volt kedvem a tuti hamburgerezőjéhez. Elkezdtünk beszélgetni, folyton keresgélte a szavakat. Azt hittem, mert zavarban van. Később kiderült, hogy inkább szókincshiányban van, de alapszavakkal. Itt már sejtettem, hogy szellemileg nem passzolunk. Megkérdeztem, mégis merrefelé dolgozik Soroksáron. Miután elmagyarázta, rájöttem, hogy az Erzsébeten van.... Majd kiderült, hogy ő már korábban végzett, a gyerekeit elvitte edzésre, otthon is járt. Na most itt két dolgon akadtam fent: egyrészt gyerekről szó nem volt korábban (és nem azzal volt bajom, hogy gyereke van, csak azzal, hogy ezt így elfelejtette megemlíteni). Másrészt: bakker, neki volt ideje és így jött el egy randiraaaaaaaa???? melegítőben????????? Kettes számú rossz pont. De amitől végképp elgurult a gyógyszerem, az a társalgás során érintett témáink voltak. Kiderült, hogy nem rég vált el, és kb. két házzal költözött arrébb, mint ahol a felesége lakik a két örökbefogadott gyermekükkel. Ez nem gond, hiszen a gyermekeitől nem akart elszakadni, továbbra is a lehető legnagyobb mértékben akart részt venni az életükben, ez tisztelendő. Na de akkor a témák: 1. az ő viszonya a feleségéhez (a "volt" vagy "ex" jelző rendszeresen lemaradt), 2. a gyerekek viszonya a feleségéhez, 3. a kutya viszonya a feleségéhez. Ezen a ponton feladtam. Mert a magamra erőltetett mosolytól már csikorogtak az arcizmaim. Ráadásul én, a szófosó, nem jutottam szóhoz mellette. Ami megint csak nem lett volna akkora probléma, ha nem kizárólag a fent említett topikok körül forog a szó. 
Egy korábbi, fészbúkos applikáció révén volt már néhány tapasztalatom, bár az a hely inkább a szexre volt kihegyezve, mint később világossá vált számomra. Azért itt is sikerült találnom egy mókust. Eleinte egész jól elbeszélgettünk cseten. Aztán be is jelöltük egymást fészbúkon. Itt azért picit meghökkentem, de úgy voltam vele, biztosan csak a fényképarca rossz, meg hát élőben azért más, adjunk egy esélyt, találkozzunk. Mikor elkezdtük egyeztetni a randi helyét és idejét, jöttek a meglepik sorban. Az első, ami intő jel volt, megkérdezte, hogy akkor ő most milyen témákból készüljön, miről fogunk beszélgetni. Zavaromban mondtam neki, hogy a francia impresszionizmusról. Krisztián reakciója erre, mikor elmeséltem: hát, aki veled nem tud semmiről beszélgetni, azzal nagy baj van! A második intő jel, ami után le is mondtam a randit, a következő volt: a beszélgetés során szóba került, hogy időnként meglehetősen infantilis tudok lenni. Megkérdeztem, hogy tudja-e ezt kezelni. Azt mondta tudja. Kíváncsi lettem a módszerre. Két pofon. - Hát így esett, hogy végül nem találkoztunk.
Végül álljon itt egy gyöngyszem. Ezt az üzenetet, háromszor olvastam el egymás után és még akkor sem fogtam föl, pláne nem hittem el. Szó szerinti idézet következik:
"Szia te kis kedves nagyon gyönyörű és szép vagy , én …. vagyok győr mellet lakom egy kedves nagy mackó 39évs vagyok 175magas 135kg tudom hogy nem a külső a lényeg ha nem a belső érték mert a szeretet meg az őszinteség a sziv böl jön , Gyerek nem akadály ,KOMOLY KAPCSOLATOT KERESEK EGY ÉLETRE SZOLLÓT Sok Szeretettet Küldök , Email c-im , …."
Azon kívül, hogy a Bánk bán vonatkozó része jutott eszembe, mást nem igen tudtam hozzáfűzni.
Hát így történt, hogy töröltem magam a társkereső oldalról :D :D

2014. szeptember 29., hétfő

Egy nehéz nap nehéz éjszakája - és ami mögötte van - 1. sz. kiegészítés

Katával még eszünkbe jutott néhány dolog az éjszakából, ami nem hiányozhat a felsorolásból:

Basszus, ez már nem szomjas! Ez meg pláne! nahát, itt mindenki részeg????? Vetté' tombolát? Nem vetté'? VEGYÉÉÉÉÉÉÉÉ'!!!!!!!!!!!! Totyiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii! Szupervoooooooooooooooooooooooooooooooooolt! Jíííííííííííííháááááááááááááááááááááááááááááá! 



Egy nehéz nap nehéz éjszakája - és ami mögötte van

Tavaly karácsonykor, az obligát családlátogatás alkalmával elkezdtünk régi ('70-es, '80-as, '90-es évek) zenéket hallgatni. Majd táncolni is rájuk. Azután jött az felkiáltás: miért nincsenek mostanában olyan helyek, bulik, ahol ezek a zenék mennek? Ebből egyenest következett, akkor csináljuk meg. Kész. Az ötlet megszületett. Az első időpont egyeztetési zavarok miatt nem jött össze, de szeptember 27-re lefoglaltuk a Csilit. Elkezdtünk gondolkodni, beszélgetni, tervezgetni, de még elég lájtos formában. Jöttek a nyaralások, táborok, egyebek, így aztán augusztusban indult be igazán a szervezés, ötletelés. Az elmúlt két hét már maga volt a sárgaház. 
Ajándékbeszerzés. Karszalag. Lufi. Kreppapír. Lemezjátszó. Nem lesz kukásvillogó. Lesz kukásvillogó. Nem lesz tükörgömb. K...va nagy tükörgömb lesz. Összehajtottad? Kinyomtattad? Utaltak? Leszünk annyian? Hogy áll a zene? Ne legyen füstgép, utálom! Kuss, lesz füstgép! Mit csináljunk a lufikkal????? Székek 250 főre. 200 pogácsa. Székek 280 főre. 150 pogácsa. Egy diszkóban sincs mindenkinek ülőhely! Welcome drink! Az nagyon sok! Akkor nem. De igen. Zsíroskenyér. Hagymávaaaaaaal!!!!!!!! Faliújság. Reklámok? PPS? Hagyjálbékén! Csomagold már be! Milyen doboz???????? Az nem jó doboz. Cseréljünk dobozt. Váltópénz! Elfelejtettem! Bakker! Bukás lesz! Nem lesz bukás! Hogy fogjuk megcsinálni??? Nem vagyunk normálisak!!!! Nóóóóóóóóóóóóóórmális? Ez hogy működik? Micsinááááááááász? Pakolj be! Itt egy pálinka! Na még egyet! Hozd a biciklit! Villő, mennnnnyéééé fürdeni!
Aztán felvirradt a nagy nap. Délelőtt 10-kor jelenés a Csiliben. Játszóruhában. Székpakolás. Asztalpakolás. Hangbeállás. Krepp-papír girland ragasztás. Hova tegyük a faliújságot? Itt egy pálinka. Na még egyet. Hozzál cigit. Hozzál gyógyszert, mert meghalok! Hozzál inni. Nem működik a lemezjátszó. Nem lesz elég a hang. Hoznak még hangfalat. Bakker, de nagy! Mint a koncertfilmekben. Libabőr! 
Aztán nyomás haza, gyors kaja, fürdés, hajászkodás, sminkelés. Utolsó nyomtatások, még 16 név. Ne hagyd itthon. Vidd magaddal. Bakker, otthon hagytam! Itt egy pálinka! Na még egyet!


Újra a Csiliben. Ott a tükörgömb! Mekkora! Basszus, de jóóóóóóóóóó! Nem lesz Bonanza! Jaj de kár! Hol a doboz? Hol vannak a tombolák? Hol vannak a karszalagok? Felvittem. Lehoztam. Vidd már fel légyszi. Jaj, bakker, lehoznád? Tollak? Post it????? Kurva jó a hang! Ragaszd vissza, leesett. Itt egy pálinka! Na még egyet! Gyerekek, nyitni kell! Bakker, ezek mennyien vannak? Húúúúúúúúúúú, az utcán van a sor vége! Beszarok! Fáradt vagyok. Nem látok. Nem tudok számolni! HILFEEEEEEE! Pipáld ki. Rajta vagy. SziaDrágámdejólnézelki! ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ Markóóóóóóóó, álllaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaat! Krisztiiiiiiiiiiiiiiiiidejóóóóóóóóóóóóóóóóóó! Fáj a kezem. Fáj a lábam. Fáj a fejem. Mivanitt?????? Zárjunkbemeghalok! Tombola? Mingyá'! Itt egy pálinka! Na még egyet! Vizeeeeeeeeeeeeeet! Jön a meglepetés! Tombolás! Siker! Atti! Fényt! Még! Füst! Eztrakdbe! Ezténbenemrakommajdte! NENAAAA!!! Dobdalufit! Bakker, ez visszadobja! Anyád! Sikítozás! Ugrálás! Hozzálmégkarszalagot! Adjál még tombolát! Gyújtsunkrá! Sorsoljunk. Nem szól a mikrofon! Gyújtsunkrá! Sorsoljunk! Egészségedre! Örülök! Gratulálok! Gyújtsunkrá! Itt egy pálinka! Na még egyet! MarcsinemenjsehovajönaSohoParty! Fanfan! Gyújtsunkrá! Jelmezverseny! Gratulálok! Örülök! Igyunk! A mézes barack nem szilva! Itt egy pálinka! Na még egyet! Atti! Fényt! Még! Gyújtsunkrá!
Én a magam részéről ennyire emlékszem, és arra hogy sikerünk volt! Jól érezték magukat a népek és mi is. Lesz még ilyen :)

2014. augusztus 4., hétfő

Székesfehérvár - FEZEN - EUROPE - :D

Pénteken ismét fesztiválon voltam. Családom és barátaim ajánlása ellenére sem kobak, sem amerikaifocis-szerkó nem volt nálam. Sem rózsaszín, sem katicás, sem csillámos.
Örömmel jelentem, sem a hangerő, sem a fénytechnika nem okozott problémát, a tombolástól sem szédültem, úgyhogy hivatalosan is gyógyultnak nyilvánítom magam.
Már két éve nem jártam Europe koncerten, ezért nagyon örültem, amikor kiderült, hogy jönnek a FEZEN-re. Jó hely Bécs is, de mégiscsak jobb országhatáron belül.
Még péntek délelőtt - amikor a pontos címet, satöbbit ellenőrzitem a FEZEN honlapján - észrevettem, hogy dedikálás is lesz. Azonnal hívtam Krit, hogy készüljön, hozzon cuccost, amit alá akar íratni, így mindketten egy-egy cd-borítóval felszerelkezve kezdtük meg utunkat Székesfehérvárra. Az autópályát ignoráliva remek tempóban, hajhullás nélkül, jó hangulatban telt az utunk, ami megadta az alaphangot. Ráadásul Kri hallgatott a GPS-re (többnyire), így el sem tévedtünk. Már a fesztiválhelyszín tövében voltunk, amikor az út szélén álló, igen-igen jó kedvű fiataloktól megkérdeztük merre van az őrzött parkoló. Az egyik, beszórakozott srác körkörös mosollyal a fején közölte, hogy: "Szerinted van itt valaki, aki van olyan állapotban, hogy ellopjon egy autót?" Miután kikacarásztuk magunkat, még betolt egy mondatot, miszerint: "Egy puntóért nem éri meg kihagyni egy ilyen bulit!" :D Kicsit arrébb, egy világítós mellénnyel felszerelt srác útba igazított minket, ezért simán leparkoltunk és elcsattogtunk a fesztivál helyszínére. Majdnem problémamentesen sikerült is bejutni, csak nem feltétlenül vettük észre a jegypénztárt, ahol a jegyünket karszalagra köllött cserélni, ezért visszaküldtek minket a rajtkockára. Mondjuk kb. 3 fős sor volt, tehát nem estünk kétségbe.
Behaladtunk, hólyagot ürítettünk, lángosoztunk majd elkezdtük felderíteni a helyszínt, merre lesz a dedikálás. Nagyjából belőttük a helyet, ami előtt kígyózó sor állt. Először nem álltunk be a sorba, merthogy egy óra van még a dedikáig, aztán rájöttünk, hogy ez a rengeteg ember mind arra vár. Némi spéttel azért mi is a sor végére csapódtunk, majd ácsorogtunk uszkve egy órát anélkül, hogy egy lépést haladtunk volna előre. Közben nőtt mögöttünk is a sor, Europe pólós arcok álltak be. Közülük az egyik csaj időnként előreszaladt megnézni, hogy mi a szitu és egyszercsak sikítozva rohant vissza, hogy jééé, tényleg ott ülnek szép sorban. Nem értem mire gondolt egyébként. Egy dedikálásnál szerintem ez teljesen megszokott :D :D. Jó, hozzáteszem, az én szám is körbeért volna a fejemen a vigyorgástól, ha nem lennének füleim. Kis idő múlva megindult a sor és érezhető volt a haladás, bár a hajam nem lobogott a nagy sebességtől.... azért mégiscsak odaértünk a fiúk elé. Tökre örültek annak, hogy készültünk cd-borítóval, mert a legtöbben a helyszínen felkapott fesztivál-szórólapra kértek tőlük aláírást. Elismerően vigyorogtak ránk, amit mi kb. háromsázfogas mosollyal viszonoztunk. Azért meg kell mondjam, 20 cm-s közelségből jobban látszanak a szarkalábak és ősz hajszálak, mint amikor a színpadon állnak, de hát nem mai csókák.
A sorbanállást megkönnyítette a nagyszínpadon közben zajló Ignite koncert. Már régóta kiváncsi voltam rájuk, mert láttam néhány riportot az énekesükkel, Téglás Zolival, aki már Ámerikában született kivándorolt magyar szülők gyermekeként. Ráadásul a bejátszott koncertrészletek a zenei érdeklődésemet is felkeltették. A zene is nagyon jó volt, de ami a legjobban tetszett, az Téglás úr akcentusa. Végig magyarul beszélt a dalok között, ugyan néha nem találta a megfelelő szót és akkor angollal pótolta, de előre elnézést kért, hogy néhány szót "el fog b@szni". Volt olyan dal, amit magyarul énekelt, bár Krinek ez kb. 2 perc elmúltával tűnt fel :D. Aztán aggódósra vették a figurát, hogy aki ivott, az ne üljön autóba, ne vezessen, inkább szóljon nekik és a turnébusszal hazaviszik. Hát ez úgy megképlett... három napig furikáznak össze-vissza az országban, mire mindenkit biztonságban hazajuttatnak. Nem kicsit derültem.
Az Ignite koncert alatt még a "küzdőtéren" kívül álltunk, ahol is öregapám lefeküdt a fűre, mintha otthon a kanapén, és úgy élvezte a kivetítőn keresztül a koncertet. Közben odajött hozzánk egy srác, aki megkért minket, hogy írjuk alá az amúgy is már fullon lévő pólóját, mert hogy neki aznap volt a 27-ik szülinapja és mindenkitől aláírásokat gyűjtött, meg puszikat. Aranyos volt nagyon.
Az Ignite végén kihasználtuk a sörért menők távozását és beügyeskedtük magunkat a küzdőtér közepére, ezúttal a harmadik sorba. A melletünk álló srácok beszélgetésbe elegyedtek egymással, Krivel nem kétszer néztünk össze, mindkettőnk szeméből ugyanaz sütött... Az egyik srác közölte, hogy ő aztán a legnagyobb Europe-fan a világon, mire a másik, hajpántos, dajerolt hosszú hajú csóka tájékoztatta őt a következőkről: 1. ő nagy rocker, 2. zenél, 3. újságíró, 4. faszacsávó. Kielemezték a Europe-dalokat (hozzáteszem a Final Countdown albumról, ami a sorban a harmadik volt és azóta még 6 megjelent, nem számolva az ilyen-olyan válogatás albumokat). Ilyenkor mindig belémbújik a kisördög és figyelem az ilyen arcokat, mit alkotnak koncert alatt. Dajerolthaj olyannyira tisztelte a ritmust, hogy véletlenül sem arra rázta a fejét, nehogy megsértődjön. Ráadásul többször azon kaptam, hogy körülnéz, ki figyeli az ő nagyszerűségét. Legnagyobbfan a Final Countdownt megelőző albumok dalainál mélyen kussolt és az utána lévőknél is voltak problémái. Egyébként a ritmussal másoknak is volt problémájuk. Vagy másik koncertet hallgattak a fejükben....
Kicsit aggódtam előtte, hogy a VOLT-os sérülés miatt nehézségeim lesznek a koncerten, de mint írtam, szerencsére semmi ilyen nem volt. Igyekeztem vigyázni a fejemre, de ebben igazán Kri volt a nagyszerű. A másik oldalon mellettünk álló fiúkák egyike két szám után rájött, hogy jobban jár, ha a másik kezével csápol, mivel Kri folyton eltolta a kezét, nehogy fejen könyököljön. Hát ilyen barátnőm van nekem! <3
A koncert maga, mint mindig, zseniális volt. Hiába no, tudnak a csávók, de nagyon!
Visszafelé gond nélkül eltaláltunk a parkolóba és még a kocsit is elsőre megtaláltuk, bár nem dobálóztak a wattokkal a közhomály tekintetében. Tiszta mázli, hogy Székesfehérvár ilyen közel van, így bealvás nélkül kibírtam hazáig az utat és még énekelgetéssel is segítettem Krinek, nehogy elaludjon.
Remélem nem kell újabb két évet várni a következő koncertre, bár innen üzenném halkan a fiúknak, hogy időszerű lenne egy új album is, bájdövéj....

2014. július 7., hétfő

VOL(T)Beat/Fesztivál - egy (koponya)zúzós hétvége rezüméje

Az idei év első - és nagyon remélem, nem utolsó - Volbeat koncertjére a VOLT Fesztivál adott lehetőséget. Kalandos hétvégénk volt.
A terv: mivel egy éjszakára sehol nem adtak szállást, úgy döntöttünk, kemény csajok leszünk és az első vonatig kibírjuk. 3-ig lesznek koncertek, elnézelődünk, majd lebotorkálunk a pályaudvarra és ott várjuk be az első vonatot, akár még szundíthatunk is egy kicsit addig.
És a valóság:
Az első említésre méltó poén már a vonaton megvolt. Kallerbácsi jött, ellenőrizte a jegyeket. Picinyt pocakos volt, de így is jócsávó. A röhögés akkor tört rám, amikor olyan közelségbe ért, hogy a szemmagasságomban lévő övcsatjára vethettem egy pillantást. Az volt ráírva: ŐRMESTER.
Rendben leértünk vonattal, Ági tájékozódóképességének és egy csapat srácnak hála gond nélkül eltaláltunk a fesztivál helyszínére. Feltérképeztük a terepet, mit merre találunk, megnéztük a koncertlistát, eldöntöttük mikor merre megyünk. Nagyon örültem, amikor láttuk, nem csak toj-toj budik vannak, hanem konténeres illemhelyiségek is, amik ráadásul végig átlag feletti tisztasággal bírtak, ergo pisilés közben nem támadt ingerem csandázni.
Sétálgattunk, nézelődtünk és találkoztunk egy komoly arccal. ZZTop és Slash keveréke volt a csóka, nagy szakáll, cilinder, Lennon-szemüveg, kőkemény rocker hihetetlen laza stílusban :D
További tekergésünk közben megállapítottuk, hogy bizony már a felsőbb korosztályba tartozunk a jelenlévők között. Valószínűleg ennek is volt köszönhető, hogy ha összefutottunk egy korunkbéli pasival, kellőképpen megbámult minket (meg valószínűleg annak, hogy mellesleg jól néztünk ki ;) ).
Alapvetően vizet ittunk, de már vágytunk egy kis fílingre, ezért beültünk a Borfesztivál elnevezésű, elkerített kis cuccba. Ittunk egy fröccsöt és nézelődtünk. Az első, ami szemetszúrt egy narancssárga pacni volt. Egy fesztiválozó anyuka kicsibabája viselt hatalmas fülvédőket és teljesen jól elvolt. Közben a színpadon egy helyi együttes, a Grunge Acoustic tartott épp hangbeállást. Ígéretesnek hangzott, kíváncsian vártuk a koncertjüket. Egyszercsak feltünt a mellettünk lévő könyöklőasztalnál egy kissrác (értsd: max. 20, de inkább kevesebb éves), mindkét karján könyékig feltűrt macifelsőben, hogy mindenki jól láthassa a kb. addig érő karszalagokat, matricákat a mancsain. Feszített, mint pók a lucernásban, pöttyet nevetséges volt. Ezt még tudta fokozni azzal, hogy levette a macifelsőt és egy szál fehért atlétában mutogatta pohos testét. Ismét jót kuncogtunk. Közben a hangbeálló zenekar egyik ismerőse is megérkezett, igen-igen jóképességű, raádásul korunkbéli rockercsávó képében. Ahogy fel-alá mászkált azt néztem, hogy még a járása is tipikus rocker-járás volt. Akkor gondolkodtam el azon, hogy né, hát tényleg, ez is milyen jellegzetes vonása a rocker pasiknak. Aztán a fiúk a húrok közé csaptak és egy nagyon jó kis koncertet rittyentettek lelkes hallgatóságuknak. Repertoárjuk Nirvana és Pearl Jam számokból állt, meglehetősen élvezetes előadásban. Volt egy srác, aki ha Pearl Jam nóta volt, mindig berohant, pogózott egyet, majd a Nirvana alatt eltűnt. A következő PJ számnál megint berohant és ezt játszotta végig.
Újabb mászkálás következett, ami közben leakasztottak egy röpke véradásra. Mire ott végeztem, már csak 2-2,5 óra volt hátra a Volbeat-ig, ezért egy egészségügyi kitérő után megközelítettük a nagyszínpadot, hogy mire jönnek a kedvenceink, stabil helyünk legyen valahol minél előrébb. A Supernem utolsó számára értünk oda, majd végigvártuk az átpakolást. Közben kezdtünk kiakadni a környéken kialakult populáción. A tizenéves, sikítozós, magát rockernek képzelő rózsaszín kislányok lélekszáma kb. 900 fő/négyzetméter volt. Az eső már akkor elkezdett csöpörészni, amikor kijöttem a véradó-buszból, mire a You me at six koncertje elkezdődött elég erőteljesen esett. Bíztunk benne, hogy eláll és majd megszáradunk, de ezzel nem mindenki volt így. A jobbra mögöttem álló kis csapat alapból elég idegesítő volt a lökdösődésükkel, tömegben dohányzásukkal, de aztán elővették az esernyőt és annyira ügyik voltak, hogy hátulról majdnem kiszúrták vele a szemem, pluszban időnként megbillentették, ezáltal extra adag esőt juttatva a nyakamba. Tőlük származik az este egyik emblematikus mondása, miszerint: Te! Nyomjunk már egy szelfit! Asszem itt tetőzött az undorfaktor. Nem volt rossz egyébként a koncert, bár meglehetősen egykaptafásak voltak a számok, de sokat levont az értékéből a rengeteg visító kiscsaj. Ági egyszercsak felnevetett, hogy mi itt szidjuk őket, de kb. egy óra múlva pontosan ugyanezt fogjuk csinálni. Előzenekarként felfogva a dolgot ugyan nem érték el a tavalyi Iced Earth színvonalát, de mindenképp a jobbak közé tartoztak. Ennek is vége lett, a visítozósok létszáma megcsappant, elhagyták a helyszínt, jöttek helyettük mások. Az eső is elállt.
Egyszercsak feltűnt mellettünk Szőr Mellkas. A rockerség minden külső jegyével. Megállt mint kőszikla. Majd jobbról vadkan módjára előretört egy hegyomlás szerű csávó, mint Volbeat rajongó. Majdnem eltaposott, odavetett egy "ne haragudj"-ot és nyomult volna tovább. A szokásos "semmi baj" reakció helyett azt mondtam neki: "DE!" Ezen meglepődött és megállt. Eddigre ért oda Szőr Mellkas barátnője, aki boldog-boldogtalannal közölte, hogy jaj annyira izgul és egyébként ő itt mögötte a pasija és a főnöke is és hihihihi és jaj de izgul. Egy mit sem sejtő lányra rázúdította Volbeat-tel kapcsolatos élményeit: aaaaaaannyit nyomták a Petőfin, hogy egészen megtetszett neki a csávó hangja és akkor megnézte a jútyúbon és rájött hogy a csávó is tökre tetszik neki és jaaaaaj ő most annyira izgatott és egyébként miskolci, de most újpesten él a csávójával, aki a főnöke és kocsival jöttek és csak a Volbeat miatt. Mindezt egyszuszra, rockerhez nem illő, plázacicanyávogós stílusban. Égnek állt az összes hajam. Mondjuk a koncert alatt ki is derült, hogy kábé ennyit tud róluk, a zenéket sem ismeri. Közben elkezdett csacsogni a mellettem lecövekelt Hegyomlásnak is, akiről pillanatok alatt megtudtuk, hogy soproni mozigépész és nem, nem keres informatikus állást Budapesten. Azt is megmondták, hogy csak a Volbeat miatt jöttek és miattuk állnak itt öt óra óta, hogy jó helyük legyen, mintha ez feljogosítaná őket arra, hogy a többi, ugyanennyi ideje, ugyanilyen okból itt lévő embert félrelökjék. Koncert közben a főnök előre is tolta annyira a cicáját, hogy végül az első sorban pogózhatott, de erről majd később. Egyszercsak Szőr Mellkas is belefolyt a társalgásba, miszerint: Az ő szíve egy kiszáradt sivatag és az egyetlen rózsa benne a csaj (akit nevén nevezett)! Ha van nálam egy vesetál vagy nincsenek annyian körülöttem, ettől tutira hánytam volna... brrrr, kééééééész.
Na de aztán, mindent feledtetve színpadra perdültek a királyfik és onnantól őrület volt. Most a másik oldalon álltuk (a rendezői jobbon), Anders állandó tanyája előtt és nem bántuk meg. Szegény próbálta felvenni néha a szemkontaktust az őrül módon pogózó főnökcicájával, de a lány annyira játszotta, hogy ő mekkora rocker és rajongó hogy fel sem nézett. Így Andersnek megmaradtunk mi, és nagyjából végigbohóckodtunk a koncertet. Amikor bedobta az első pengetőjét, olyan mázlistán esett, hogy tőlem szokatlan, már-már kobragyorsaságú mozdulattal leguggoltam és felmarkoltam a főnökcicája elől és villámgyors mozdulattal passzoltam Áginak. A nagy bohóckodás, poénkodás közben még egy csomó pengetőt bedobált mindenfelé, egészen addig, míg megdöbbenve tapasztalta, hogy bedobta az összeset és nincs mivel pengetni :D Azt a fejet.... Gyorsan hátradzsalt és hozott egyet, majd kisvártatva az egyik road bejött és szemrehányó arccal betűzött még néhányat a mikrofonállványba, miközben Anders játszotta a bánkódó kisfiút. A végére Hegyomlás és Szőr Mellkas kezdett tisztelettel tekinteni ránk, mint hozzájuk képest tényleg hard core fanokra és nem nyomultak tovább. Közben volt egy bodysurf-ölő csóka, akit kitoltak a fejünk fölött a biztonságiaknak, csak a rockerfülemet vitte el majdnem. Aztán Mr. Poulsen lecsattogott a lépcsőn, pont ott előtünk állt fel a biztonságiak lépcsőjére (ja, nem tudom mondtam-e, ismét a második sorban voltunk), erre ezerrel benyomult a tömeg, hogy hozzáérhessenek, kivéve engem. Majd hozzányúlok, amikor rommá van izzadva.. fúúúj... úgyhogy én csak vigyorogtam, mint a tejbe tök (Kri erre szokta mondani, hogy: Nem fogyatékos, csak örül! :D). Aztán kb. az utolsó előtti számnál ismét jött egy bodysurf-ölő csávó, aki a kiadjuk-nem vesszük ki huzavona közben fejberúgott. Éreztem, hogy elhomályosodik a világ, szédülök és hányingerem van. Az utolsó számnak is vége lett szerencsére, amikor Ági rámnézett. Abban a pillanatban elmarkolta a kezem és elkezdett kifelé rángatni a tömegből. Nem mondom, hogy az út minden másodpercére emlékszem, de szerencsésen eljutottunk az elsősegély-állomásig. Útközben nem hánytam le senkit, csak majdnem. Az elsősegélynél posztoló in-kal-os srác megkérdezte, hogy mi bajom van. Mondtam: fejbe rúgtak. Első reakciója: direkt? Nem tudom mit válaszoltam, asszem azt, hogy nem. Ágit nem engedték be velem, egyedül botorkáltam el a konténerig. Remekül nézhettem ki. Amikor megláttak a dokik, egy emberként kérdezték, hogy mi történt. Amikor mondtam, hogy fejbe rúgtak, mindenkit kilökdöstek a konténerből és bevittek, leültettek egy székre. Megpróbálták megmérni a vérnyomásom, de ekkor totál rámtört a hányinger. Amíg igyekeztem nem összehányni mindent, ők fejvesztve rohangáltak egy vesetálért, de már nem találtak, úgyhogy Danidoki letépte a szemetesnek felragasztott nylonzsákot az asztal széléről és belenyomta a fejem. Ezt még kétszer előadtam, közben beraktak egy branült és tolták belém a hányáscsillapítót. Majd lefektettek míg odaért a mentő és irány a soproni kórház. 3 órás megfigyelés és rengeteg neurológiai vizsgálat után elengedtek, de a következő napokban még figyelni kell, nem lesznek-e utóhatások. Fődoki szerint mázlim volt, mert vasalt volt a bakancs, de nem tört be a koponyám. A hivatalos diagnózis: a fej k.m.n. részének zúzódása, magyarul koponyazúzódás. Közben a fesztiválon fokozódott a helyzet, valószínűleg tömeges ételmérgezés miatt kitört egy fosós-hányós járvány. Amikor épp a zárójelentésemet írta a doktornő, visszatértek a mentősök a fesztiválról az x-edik kanyar sérülttel, úgyhogy garanciális visszáruként visszavittek engem is. Közben úgy volt, hogy be kell mennünk vödröt venni a teszkóba, mert nincs elég ahhoz, hogy ellássák a betegeket és még a szombathelyi kórházból is kértek cuccot az éjszaka hátralévő részére. Miután Danidoki a lelkemre kötötte, hogy egyáltalán semmit nem eszek a fesztiválon, elengedtek. Ezzel csak az volt a probléma, hogy délben ettem két zsömlét, a véradás után egy fél szelet kenyeret és utána semmit, ekkor viszont már háromnegyed éjfél volt. Mákomra maradt még egy szendóm, amit csomagoltam és a véradás után kapott cerbonaszeletet osztottuk meg Ágival. Úgy terveztük, hogy 3-ig ellébecolunk, nézegetjük a fellépőket, de negyed kettőnél tovább nem bírtuk. A Subscribe koncertjét néhány szám után otthagytuk, annyira nem volt jó. Ráadásul a vártnál jobban lepukkantunk az átélt izgalmak miatt. Elindultunk lefelé, közben útba ejtve a teszkót ásványvíz és némi kaja beszerzésének reményében. Nem volt nyitva. Na mindegy, lebocogtuk a pályaudvarra, de még zárva volt. Leültünk egy padra, összehúztuk magunkat, magunkra borítottuk az összes nálunk lévő pulcsit, kendőt, esőkabátot és szenderegtünk egy sort. Egy idő után már nagyon fáztam, így muszáj volt bemenni a közben kinyitott váróterembe. Életem kb. leghosszabb két és fél óráját töltöttem itt. Annyira rossz volt a pad, hogy a törött farkcsontommal kb. egy perc után nem tudtam már hogyan ülni, rettenetesen fájt. Azért így is sikerült aludni valamennyit. Aztán végre kinyitott a büfé, farkaséhségemet és Ági szomjúságát sikerült csillapítani, majd megváltásként éltük meg, hogy fel lehetett szállni a vonatra és párnázott ülésen ülhettünk. Még a váróteremben volt néhány hangoskodó, nem egészen józan HMCS. Nem sok választott el attól, hogy anyjuk helyett anyjuk legyek és jól felpofozzam őket. Bíztam abban, hogy a vonaton nem lesz ilyen. Szerencsére nem volt. Mikor időnként felriadtam és körülnéztem azt láttam, hogy az egész vagonban mindenki alszik, ilyenformán pihentető utunk volt hazafelé. Azért az nem lehetett rossz látvány, amikor felszállt az ügyeletes kaller és gondolván a f@szt fog mindenkit egyenként ébreszteni, kellő erővel bekúrta a vagonajtót, hogy egy emberként pattant fel mindenki.
Összességében - leszámítva a kis kitérőmet - nagyon jól szórakoztunk és a Volbeat koncert fantörpikus volt, mint mindig!

2014. július 2., szerda

Amikor a fecske a szobában csinál(na) nyarat

A szombati kertiparti alkalmával elég sokat tartózkodtam a szabadban, már csak az összejövetel jellege okán is :). Egy fecske körözött felettünk, gondoltam is magamban a régi, jól bevált közhelyre: egy fecske nem csinál nyarat. Nem. Egy nem. Kettő sem. Ellenben riadalmat, kakikupacot és vadászatot igen.
Vasárnap délelőtt romeltakarítás címén mosogattam, mikor is egy félfordulatnál a szemem sarkából láttam valami feketeséget lebegni-lobogni a nappaliban. Mosogatószivacs le, mondom csak megnézem már, mit fújt be a szél. Nagy meglepetésemre egy fecske körözött a nappali légterében, a párja már kezdett bevackolni a 'sárga szálón' radiátorcsövére. Szépek, meg cukik, meg aranyosan csivitelnek, de kicsit frászt kaptam, hogy beköltöznének. Megkértem őket, távozzanak, de ezt a bevésés miatt többször meg kellett tennem aznap. Még úgy is, hogy az ajtót becsuktam, a redőnyt pedig annyira leengedtem, hogy Szása ippeg beférjen alatta. Így is bejöttek. Nagyobb kár nem esett, mint néhány folt a padlón, de azt gyorsan eltűntettem.
Hétfő reggel volt némi riadalom, de azt hiszem sikerült végleg megoldani ezt a helyzetet. Ugyanis midőn újra próbálkoztak, Szása is otthon volt. A berepülők csivitelésére ébredt. Először döbbenten nézett a csillár körül köröző fecskére, hogy hátezmégismitképzel?????? Majd hátonfekvésből ugrott akkorát, hogy majdnem elkapta! Büszke is voltam rá nagyon! Meg örültem is. Örültem, hogy mégsem folyt fecskevér, Malacka szeme a helyén maradt, emberéletben, bútorban nem esett kár (az obligát fecskekaki-folton kívül).
Annak pedig még jobban örülök, hogy úgy néz ki, ez a két fecske is meghozta a nyarat!

2014. május 28., szerda

Rockerfül

Úgy éreztem, nem vagyok még eléggé zuhanyrózsa-jellegű, ezért ma született újabb két lik a fülembe. Eddig mindkettőben 4-4 fülbevaló díszelgett, mostantól a balban már 6.
Újságolom anyunak, ami a következő beszélgetést eredményezte:

Én: Tudod, hol voltam, amikor beszéltünk? Nem éreztem magam eléggé zuhanyrózsa-jellegűnek.
Anyu: Eláztál?
Én: Neeeeeeem. Újabb lukakat csináltattam.
Anyu: Hova?
Én: Bal fülecske, ott most már hat van.
Anyu: És akkor most úgy fogsz kinézni, mint egy rocker?
Én: Anyu! 38 év kellett ahhoz, hogy rájöjj, rocker vagyok?
Anyu: Nem, azt tudtam, de most már a füled is úgy fog kinézni, mint egy rocker?

Mindeközben hangos kacagás mindkét fél részéről!

Hiába, no! Anya csak egy van :D

2014. április 1., kedd

Zenga Zének

Óhatatlanul belefutok időnként mindenféle énekes vetélkedők, show műsorok adásaiba a tévében (nagy riktán), illetve a róluk szóló cikkekbe az interneten. Be kell valljam, csúnyán irigy vagyok.
Néhány évvel ezelőtt - tán épp egy Gigasztár műsor alkalmával - unokanővérem feltette a kérdést, miszerint: "Ha bármilyen művészeti ágat választhatnál, miben szerenél tehetséges lenni?" Gondolkodás nélkül rávágtam, hogy énekelni szeretnék.
Azért illetve azokra vagyok "irigy", akiknek ez a tehetség megadatott, valamint azokra is, akiknek ugyan tehetségük nincs, de ez nem zavarja őket abban, hogy szívükből énekeljenek. Szerintem a természet egyik legnagyobb ajándéka, az életadás képessége után, az énekhang. Vigasztaló, félelem elűző, boldogságot kifejező.
Sajnos az én hangom kisebb tömegek békés feloszlatására alkalmas, vagy ahogy a barátaim fogalmaznak: bár- és/vagy erotikus hangom van. (Bár ne hallanák/b@ssza a fülüket). Ezért ahelyett, hogy bátran kiállva, a hangomat kieresztve énekelnék a világnak, megmaradok a koncertek hangorkánjában eltűnő éneklésnél, amikor alkalmam adódik rá.
Vagyis... vannak helyek és alkalmak, amikor tisztességes mennyiségű maligánfok bevitele után másod- illetve többedmagammal mikrofont ragadva karaoke-zunk a környezetünk legnagyobb bánatára vagy derülésére (ez is az elfogyasztott alkohol mennyiségétől függ).
Az már biztos, ebben az életemben nem leszek világsztár, de még csak helyi kis ismertke sem. Bár tulajdonképpen nem is akarnék világsztár lenni, meg semmi ilyesmi. Csak jó lenne, ha nem esnének le a cserepek a tetőről, a madarak a fákról, nem hullana ki az emberek haja vagy foga amikor bánatomban vagy jókedvemben énekelnék egy telitorkosat :D

2014. március 17., hétfő

Gasztroizé, avagy az almás sör halála

Nagyon szeretek főzni, de általában mások receptjeit veszem elő. Barátok, ismerősök, család által megosztott recepteket, újságból, szakácskönyvből, internetről szerzett leírásokat készítek el. Persze van amikor csak úgy elkezdek beledobálni alapanyagokat a lábosba/fazékba/tepsibe és a család többnyire hálásan fogyasztja, ezeket viszont nem gondolom nagy horderejű alkotásoknak, bárki képes rá, úgyhogy nem írom meg. Nem is értem igazából, hogy ez a rengeteg gasztro-blog hogyan tud működni. Ennyi újdonságot találnak ki az emberek? Vagy egyszerűen elkészítik valakinek a receptjét és leírják, hogy mit csináltak? Ez viszont szerintem plágium, meg nincs benne túl sok új dolog.
Persze vannak olyanok is, mint Anci csak egy van, akik az egy témára összegyűjtött sok receptből-variácóból gyúrnak össze egy számukra fogyasztható verziót és azt osztják meg, jóllehet a blogjuk alapvetően nem erről szól. Vagy Lancelot, a béka, akinek szintén nem gasztrobloggérség a "főprofilja", cserébe bébiételgyáros lett, vagy egy jól sikerült, igencsak férfias, a sok éves gyakorlat alatt létrejött tapasztalatai alapján készített ételét írja le. Az ilyeneket szeretem, mert vicces, szórakoztató és a sokféléből egy újat hozott létre.
Most azonban én is a gasztrobloggerek útjára lépek, ha csak egy bejegyzés erejéig is (egyelőre legalábbis...).
Történt, hogy a karácsonyi BTK-vacsorára Dorka hozott kisdobozos, kisalkoholtartalmú gyümölcsös söröket, melyekből egy almás és egy grapefruitos a hűtőben maradt, bontatlanul. Nézegettem őket hetekig, mit is kezdjek velük (a megivás valahogy nem jutott eszembe), mígnem Anyu valami mesésen finom almát hozott a zöldségestől. Lédús, édes, ropogós, mittomén milyen nevű, fajtájú. Eltelt néhány nap, mire a két információ összecsengett az agyamban és megszületett a nagy ötlet. Mivel Paprika Tv- és különböző gasztromagazin-függő vagyok, valószínűsíthetően ez a recept sem magától ugrott ki a fejemből és biztosan mások is csináltak már ilyet, de ez annyira jól sikerült, hogy muszáj megosztanom.
Találtam a spájzban saját termesztésű, parázs-krumplinak becézett irtó pici burgonyákat (a szóismétlés elkerülése okán), amiket élő ember nem volt hajlandó megpucolni. Héjában megfőztem őket (meg forró vízben, lábosban), hagytam kihűlni, majd lebogarásztam róluk a külső borítást. Egy hőálló tálat körbedörzsöltem egy gerezd fokhagymával, margarindarabokat pötyögtettem bele, majd belehasaltattam a sózott, borsozott csirkecickószeleteket. Megszórtam szárított kakukkfűvel, a félig szétdörzsölt és még egy fokhagymagerezddel, melyeket felszeleteltem vékonyan. Felkarikáltam egy jó nagy fej vöröshagymát, rájuk fektettem, majd beborítottam meghámozott, hajszálvékonyan felszabdalt almával, de úgy, hogy egy induri-pinduri husi sem látszott ki. A tetejére is pötyögtettem margarindarabokat majd ráöntöttem az almás sör kb. felét, rátettem a tál tetejét (tetőtlen tál esetében borítsunk rá fátylat vagy alufóliát) és beküldtem kétszáz fokon a légkeverésre állított sütőbe. Amíg fortyogott, egy másik tálat kikentem két csepp olívaolajjal, beleborítottam a pucér pityókákat, megszórtam sóval és kakukkfűvel, majd aláborítottam a maradék sör felét. Mikor úgy ítéltem meg, hogy a sülő cuccnak immár pirulnia is kéne, meg jó lenne ha a levéből is elpárologna úgy egy liternyi..., levettem a tetejét és betuszkoltam a sütőbe a kolompért is. Míg a cicik és a grulya is megpirult, lehajtottam a maradék sört étvágygerjesztőnek, bár a konyha- és lakásszerte terjengő illatoktól már így is folyt a nyálam. Mennyeien finom lett, mindenki megnyalta utána az összes ujját.

A burgonya fenti írásban fel nem használt szinonimái: kompér, földialma, svábtök.
Nekem tetszik :)

2014. február 25., kedd

Egy szerelem története

Még az előző évezred utolsó éveiben, mikor a középiskolából frissen, ropogósan kikerülve beléptem a munkavállalók világába és megszoktam, hogy van havi, rendszeres fizetésem, de még otthon laktam, így majdhogynem a teljes összeget arra költöttem, amire akartam, felvettem néhány szokást. (Ezt a gyönyörű, barokk körmondatot....) Például azt, hogy minden hónapban megvettem a Lakáskultúra c. magazint, hogy segítségemre legyen még képlékeny, de egyre határozottabban körvonalazódó elképzelésem kialakításában a majdani otthonom enteriőrjét illetően. Akkortájt kezdtek megjelenni a magazin lapjain, az igen exkluzív, csilliárdokba kerülő otthonokban az orchideák, mint különleges és szintén milliókba kerülő kiegészítők. Legtöbbször a teljesen puritán, minimál stílusban berendezett lakásokban, mint egyetlen színfolt, dísz az étkező asztalon. Nagyon nem tetszett. Akkoriban nem tudtunk még sokat a tartásáról, gondozásáról, ezért nem is nagyon maradtak életben, illetve ha mégis, akkor soha többet nem hoztak virágot. Azt gondoltam róla, hogy micsoda sznob dolog. Nekem ugyan soha nem lesz.

Ő a Mónitól kapott első fecske
Aztán néhány évvel ezelőtt, mikor Mónival nem messze dolgoztunk egymástól, egyik nap felhívott. Elmesélte, hogy cégen belül egyik szervezeti egységtől átmegy egy másikhoz és a kollégáitól kapott egy orchideát. Megkért, hogy fogadjam örökbe, mert nála tutira kidögölne, de mivel tudta rólam, hogy nagyon szeretem a növényeket és általában jól is érzik magukat mellettem, nálam biztosan jó helyen lesz. Így született az első orchideám, aki azóta is nagyon jól van, már többször virágzott és elindított az úton. Beléjük szerettem.

Szokásom, hogy a teszkóban, obiban, bárhol, ahol növényeket lehet kapni, mindig végigböngészem a "ments meg egy virágot" nevű polcokat. Itt olyan növények vannak, akiket megviselt az élet, félig elszáradtak, csoffadtak, letörtek, lógnak. Általában innen választok és hazaviszem őket szanatóriumba. A következő orchideámra is így tettem szert. Aki azóta szintén többször virágzott, gyönyörű, egyenesderekú növénnyé fejlődött. Majd egyszer kilátogattam az orchidea kiállításra, ahol nem csak a "konvencionális" pillangó orchideát láttam, és teljesen elvesztem. Mostanában már egyre több lepukkant orchideát bíznak rám a munkatársaim, családtagjaim, hogy szanizzanak, gyógyuljanak nálam. Nem dicsekvés képpen, de nagy sikereket érek el ezen a téren.