Magamról

Saját fotó
Nem tudtam, hogy lehetetlen, ezért megcsináltam... (A szerző fotóját Kocsis Dóra készítette http://dorcphoto.blogspot.hu/ http://​www.facebook.com/​PhotosByDorc )

2012. szeptember 27., csütörtök

Szásával az élet

Szása szépen cseperedik, méretét minimum megduplázta, súlyát meg szerintem megháromszázszorozta, akkora pocakja van már :D
Üdvözlési szertartása még mit sem változott, minden este rácsimpaszkodik a lábamra és mind a 4 lába összes körmével kapaszkodik bele. Tegnap - miközben telefonáltam - Szása a térdemen egyensúlyozott, mikor egyszer csak megijedt saját magától, elvesztette az egyensúlyát és szép lassan lecsúszott a térdemről. Jó hegymászóhoz híven bal melső mancsán reflexből kipattintotta a karmait és izomból beleállította a comboba, majd csúszott tovább, magával vive néhány négyzetcentiméternyit a bőrömből is :)
Mindazonáltal jófej cicó, imádjuk egymást. A második számú feladat, amit hazaérkezéskor végre kell hajtanom - az első, hogy lefejtem őt a lábamról -, hogy felveszem, hátával nekem simul és mind a négy lábával puhán átöleli a kezem, miközben vakargatom a hasát. Ezt a pózt bármeddig képes kitartani, főképp, hogy neki tök kényelmes.
A lassan három hónapos kismukk időnként megcsillantja vadásztudományát is, a lakásba tévedő repkedőkön gyakorol, általában eredményesen.
A neki vásárolt cicajátékokat ívesen leejti, viszont ölni tudna a kis piros nylonzacskójáért és az üres, 1,5 literes petpalackjáért, amiket imád végigkergetni a lakáson.
A padló még mindig csúszik alatta, de már kitapasztalta azt a pontot a nappaliban, ahol fel kell hagyni a futással ahhoz, hogy lágyan belibbenjen a radiátor alá és nem túl nagy puffanással megállítsa a fal. Alapvetően is vicces látvány, ahogy futkorászik fel-alá a lakásban, kb. 10.000 km/h-s sebességgel, mint aki az életéért fut, mindezt kb. 5 méteren, mert utána már ki kell bocsátani a fékezőrakétákat.
Eddigi egyetlen problémánk abból adódik, hogy túlteng benne a tesztoszteron és féltékeny a lakásba tévedő  hímnemű egyedekre, főképp, ha ott is alszanak. Így aztán időnként anyázva sikakefére és flóraszeptre kapok, de eddig szerencsére nagyobb bajunk nem történt.

Azoknak, akik nem látják fészbúkon, néhány fotó őmacskaságáról:

   

2012. szeptember 25., kedd

Ez még gombócból is sok!

Volt nekem egy kecském, tudod-e... ááá, nem így akartam kezdeni, csak semmi frappáns nem jutott eszembe és még az sem világos, hogyan fogom átkötni ezt a mondandómba :D Még az is lehet, hogy csak úgy, in medias res, belecsapok a közepibe.
Többeknek, többször, több helyen elmondtam már, hogy milyen szerencse leánya vagyok. Az úgy kezdődött, hogy 1983-ban elkezdett kiépülni Kispesten egy lakótelep a Halásztanya, a bíróság és a Tanács vonzáskörzetében. Mivel azokban az években váltak iskolaéretté a Ratkó-unokák, a lakóteleppel együtt épült egy iskola is. A magyar építőipar már akkor is remek munkájáról volt híres, ezért augusztus 31-én éjjel még dolgoztak az iskolán, hogy a másnapi évnyitóra elkészüljön. Ezt onnan tudom, hogy mi szemben laktunk az iskolával és nem tudtam aludni a nagy zajtól. Bár a festék még kicsit nedves volt és voltak érdekes helyek a suli épületében, 1983. szeptember 1-jén lezajlott az évnyitó. Gondolom senkinek nem okozok meglepetést azzal, ha elárulom, hogy engem már akkor kiállítottak a sorból, mert egy frissen megismert lánnyal végigbeszéltem és viháncoltam az ünnepélyes eseményt. Mint később kiderült, a szomszéd lépcsőházban lakott és nagyon sokáig nagyon jó barátnők voltunk, csak aztán az élet elsodort minket egymás mellől.
Nem csak az építőiparral voltak gondok, de a tervezők sem álltak a helyzet magaslatán, picit alultervezték az iskola befogadó-képességét, így év végére (mi már másodikosként kezdtünk az új suliban) az osztályunk létszáma meghaladta a 40 főt. A következő évben ezt úgy hidalták át, hogy az akkori teljes második évfolyamot és a mi osztályunkból létrehozott és "kipótolt" két harmadik osztályt minden nap busszal hozták-vitték egy kőbányai óvoda átalakított épületébe. Fergeteges volt... Mindazonáltal ebben a két vében rakódott le az alapja annak, amiről igazából írni szeretnék. Azt nem részletezem, hogy a későbbi években hogyan hidalták át azt a nehézséget, hogy a 600 fő befogadó képességű iskolában mégis több mint 1.200 gyerkőce tanulhasson, aki odajárt, tudja, aki nem, annak meg úgyis mindegy.
Visszatérve a főmenűbe, arról szeretnék megemlékezni, hogy van egy baráti kör, akik idestova már 28-29 éve ismerik és szeretik egymást. Nem azért írtam két számot, mert pöttyet gyengusz voltam matekból (pedig az voltam...), hanem azért mert a társaság egy része '83-ban került egy osztályba, a többiek pedig a következő évi kettébontás és létszámbővítés alkalmával csatlakoztak. Már az általános iskolában is nagyon jó volt az osztályközösség. Minket (főképp engem, aki duci és még szemüveges is voltam) sosem csúfoltak más osztálybeliek, mert a többiek kiálltak értünk és nem hagyták. Aztán negyedikben kaptunk egy osztályfőnököt, aki szerintem nagyon sokat tett azért, hogy mi ennyire összekovácsolódjunk. Mindenféle programokat szervezett, cselesen bírt rá minket arra, hogy a fiúk és a lányok keresztnevükön szólítsák egymást, szóval szerintem jól csinálta.
A ballagás utáni szeptemberben gyorsan csináltunk egy osztálytalálkozót, ami hát hmmm.... nem volt túl nagy durranás, de jól éreztük magunkat. Ennek ellenére hat év telt el a következő osztálytalálkozóig, ami viszont nagyon jól sikerült. Íme némi bizonyíték:

 
 
Ezután újabb hat év telt el a következő találkozóig, viszont - immár hat éve - két havonta találkozunk. Eleinte összejöttünk 10-15-en is, de mostanra kialakult egy törzsgárda, 8-9 emberrel. Néhány évvel ezelőtt az egyik találkozóra elhívtuk az osztályfőnökünket is, aki az este folyamán egyszercsak nekünk szegezte a kérdést: "Miért találkoztok ilyen sűrűn?" Mi csak néztünk egymásra, forgattuk a fejünket, vonogattuk a vállunkat és nem értettük a kérdést. Aztán Krisztián egyszercsak kibökte a legigazabb választ: azért, mert szeretjük egymást. Ez azóta sem változott, sőt! Megintcsak Krisztián megfogalmazásában, kezdünk terápiás csoporttá válni. Amikor összejövünk vagy vihogunk a régi dolgokon, vagy mindenféle témakörben megváltjuk a világot vagy megpróbáljuk tanácsokkal, de legfőképpen szeretettel, megértéssel, olykor letolással segíteni azt, akinek épp valami nyomora van, begödrözött az élete.
Egy szó, mint száz, köszönöm, hogy vagytok nekem. Igazság szerint mindenkinek, de legfőképpen: Kriszti, Viki, Erzsi, Ricsi, Krisztián, Kálmán és Zoli! Móni is, csak ő nem szokott eljönni :) Szeretlek Titeket! <3 és most elő a papírzsepikkel :D
Végezetül álljon itt még néhány fotó tanúságul:



 

2012. szeptember 10., hétfő

Szása

Mint többen már tudjátok, vasárnap volt egy hete, hogy végre összeköltöztünk Szásával. Élőben is szerelem volt első látásra :)
Szegénykémet kicsit megviselte az utazás, hirtelen annyi minden változott körülötte. Elszakították a mamájától és ráadásul másfél órán keresztül borzasztóan hangos, ijesztő, idegen zajokat kellett elviselnie. Ez viszont ahhoz vezetett, hogy már a hazafelé úton összebandáztunk. Az út utolsó szakaszán úgy aludt, hogy a macskahordozó rácsán be kellett dugnom az ujjam, arra hajtotta kicsi fejecskéjét.
Gondoltam, miután hazaérünk, leteszem a hordozót, kinyitom az ajtaját és majd előjön, amikor úgy érzi, hogy nem fenyegeti veszély. Ez kb. fél percig működött, ugyanis tesókám is otthon volt, aki nem bírta megállni, hogy ne bányássza elő művészurat. Egy darabig elheverészett tesó mellkasán, de mivel tesó nem bírt egy helyben maradni, Szása igen hamar áttette székhelyét a könyvespolcra:


Itt sem heverészhetett sokáig, mivel mindenki annyira kiváncsi volt rá, hogy elő kellett kotorni onnan. Szerencsére jól viselte a megpróbáltatásokat, annál is inkább mert a kimerültségtől durmolt egy jó nagyot. A kajálással kicsit gond volt, nem nagyon akart enni semmit, de egy kis csirkemell-lel sikerült lekenyereznem (még akkor is, ha ez képzavar :D). Az első éjszaka viszonylag nyugisan telt, nem sírt, csak tesómékat zavarta fel néha, mivel ő kialudta magát és játszani szeretett volna.
A kajálás továbbra sem ment egyszerűen, bármilyen kölyökmacsesz-tápot csak úgy volt hajlandó a szervezetébe implantálni, hogy előtt meg kellett "bolondítanom" némi husival, sonkával. Ezt péntekig toleráltam, akkor kicsinyég eldurrant az agyam, mivel őkelme a whiskast sem ette meg. Kb. másfél órán keresztül vernyogott, de aztán belátta, hogy értelmetlen a dolog. Megette az elé tálalt ínyencfalatokat és azóta megeszi az összesféle konzit. Persze én ebbe kicsit belehaltam pénteken, de gyúrok az anyai szigor elsajátítására jövendőbeli porontyaimhoz :D
Napjaink úgymond egyhangúan telnek, hazaérkezéskor szeretetét kifejezendő gyorsan összekarmolja a lábszáraimat, felkéretőzik némi simire, majd bemutatja újabb bohócságait. Legjobban azt szeretem, amikor futni szeretne, de a laminált padló csúszik mint a hétfranc, ezért ezt csak úgy tudja abszolválni, hogy három-négyet helyben fut, mint Tom a rajzfilmben :D
Másik kedvenc szórakozása, hogy ül és néz valamit maga előtt. Aztán később kiderül, hogy inkább csak bambult, mert mikor feleszmél megijed attól, ami előtte van (és addig azt bámulta merően...), ugrik egy nagyot és elhasal, mert földetéréskor a szerjózsa minden irányába szétcsúsznak 42-es tappancsai.
Kedvenc alvóhelyei a hordozó teteje, a szemeteskuka teteje és tesóm xxl-es táskája, reggelente ellenőrizni kell, nehogy Szása is elmenjen vele dolgozni :D
Cseperedéséről és huncutságairól továbbra is be fogok számolni, addig is tudjátok: Superman köztünk él: