Magamról

Saját fotó
Nem tudtam, hogy lehetetlen, ezért megcsináltam... (A szerző fotóját Kocsis Dóra készítette http://dorcphoto.blogspot.hu/ http://​www.facebook.com/​PhotosByDorc )

2015. október 26., hétfő

A pokol tornácán - 5. - végjáték

Ma hat hete...
Miután nyáron kijöttem a kórházból, még erősödtem itthon kicsit, aztán visszamentem dolgozni, közben gyógytornára jártam. Még így sem volt az igazi. A lábam nem működött rendesen továbbra sem, persze jó volt, hogy tudtam járni. Augusztus vége felé már erősen kellett bekapkodnom a fájdalomcsillapítókat, de azok legalább használtak. Aztán 31-én éjjel megint kezdődött minden elölről. Éjjel mentem volna mosdóba, de nem tudtam felállni. A szokásos metódus: ügyelet, mentő, kórház. Most már élből a Honvédba vittek éjjel. Kaptam infúziót és átküldtek a reumatológiai ambulanciára. Megvizsgáltak, kaptam injekciót bele az izomcsomó közepébe meg egy raklap gyógyszert, még recept formában, illetve pappert, hogy ha gáz van, irány vissza. Délutánra pedig amnesztiát. Tesóm jött értem, de már hazafelé problémák akadtak. Nem annyira tudtam ülni és tesóm kocsijában nem megoldott a fekvés. Szóval telefon unokatesónak és félúton jött a felmentősereg. Jocóka elment kiváltani a gyógyszereimet. Viszont valamennyire tudtam járni. Aztán éjjel megint ugyanaz. Telefon az ügyeletre, de mivel már volt papírom a visszaútról, így közölték, hogy nem jönnek ki, oldjam meg, menjek vissza a Honvédba. Telefon másik unokatesónak, összepakolás, irány a Honvéd. Itt a sürgősségin már nem nagyon foglalkoztak velem, kaptam gyógyszert és várták a reggel 8 órát, hogy átvihessenek a reumatológiára befeküdni. Megint mozgásképtelenség, napi szintű infúziók és aggódás, mi lesz velem. A kezelőorvosom mélyen a szemem közé nézett és azt mondta, felhívja az idegsebészemet és megbeszéli vele a műtétet. Mert a mostani állapotomban játszhatjuk azt, hogy talpra állítanak, feljavítanak aztán egy, max. két hónap múlva visszakerülök, mert nem fog rendbe jönni. Megadtam CukiSzázados nevét, majd másnap eredmény született. Következő hét szerdán átvisznek az idegsebészetre és pénteken megműtenek. Így még kaptam egy hetet erősödni. Minden nap nyomták belém az infúziót és jött a fizikoterapeuta, hogy megáramozza a lábam. Ezt a kört most nehezebben viseltem lelkileg és talán idegileg is. Szerencsére nem fajult odáig a dolog, hogy megint nyugtatókat kapjak, a kábszerekből elég volt nyáron, de megint sokat sírtam, amikor nem látta senki. Nehezebb volt ezt most feldolgozni. Most nem is vágytam látogatókra, telefonokra, üzenetekre, pedig nyáron azok nélkül talán megzavarodtam volna. Semmit nem csináltam napokig, csak aludtam és olvastam. És megtanultam profin ágytálazni saját magam, mivel itt sajnos nem volt éppen szabad szobawc. Nagy nehezen és csigalassúsággal eltelt ez a hét, eljött az átszállítás napja. Délelőtt megérkeztek a betegszállítók, de kiderült, hogy gond van. Ha most át akarok menni, akkor ülve tudnak csak vinni, és fogalmuk sincs, mikor lesz szabad fekvő szállító. Mivel csak kb 10 perc egyik épülettől a másikig, rábólintottam. Közben észre sem vettem, hogy izgalmamban felálltam. Tettem, vettem, forgolódtam, amikor a nővérrel egymásra néztünk és egyszerre döbbentünk rá, hogy állok, járkálok. 
Ez nagyban megkönnyítette a továbbiakat. 
Átkerültem az idegsebészetre, ahol a nővérek megismertek (a lepkékről). Jó volt, hogy ha nehezen és piszok lassan is, de tudok járkálni, illetve ülni, így a mosdó, zuhany, fogmosás és étkezés kérdéskörben szerencsére egészen jól elboldogultam. Csütörtökön bejött CukiSzázados, megvizsgált, összehajtogatott és megbeszéltük, pénteken én leszek a negyedik, így valamikor délután kerül rám a sor. Mivel anesztes még nem járt nálam, így nyugibogyót sem kaptam éjszakára, ezért Volbeat és Anima Soni volt az idegcsillapítóm egész éjjel. Péntek reggel kaptam fertőtlenítő tusfürdőt, kórházi kűrruhát és nem kaptam gyógyszert, nem adhattam be az inzulint és persze no kaja, no pia. Letusoltam, tisztába bújtam (a kűrruha papírból van és egy másodperc alatt fossá izzadod magad benne, így azt csak közvetlen indulás előtt kell átvenni) és elkezdtem várakozni. Délutánra már nagyon fájt a fejem, úgyhogy bekötöttek egy fizsót és ötpercenként mérték a cukromat. Már látogatási idő volt, Anyu és Tánti ott ültek az ágyam mellett és velem együtt várták, mikor jön a betegszállító. Aztán 5 óra magasságában betegszállító helyett a dokim jött, hogy ne haragudjak, de ma nem tud megműteni, mert elhúzódott az első műtét (4 órával tartott tovább a tervezettnél), nagyon fáradt és így nem műt meg, nehogy gond legyen. Pluszban még átad egy másik dokinak is, mert ő most elmegy továbbképzésre Ausztriába, ne haragudjak. Persze, oké, oké. Miután kiment, eltört a mécses. De durván. Kiakadtam, hogy megint kezdődik elölről a nyári balhé. Megadta a doki nevét, így Anyu elment levadászni, hogy megbeszéljük a továbbiakat. Jó fél óra múlva sikerült megtalálnia, mert addig műtött szegénykém, de utána egyből jött hozzám. Anyut már a folyosón megismerte - ő volt az a doki, aki a nyári görcsömnél lemerevedett a rángatózó izmok látványától és ő volt az egyetlen, aki végig amellett kardoskodott, hogy műtsenek meg.
Naszóval, bejött, leült és megkérdezte: Hölgyem, miért pityereg? (Hozzátenném, zokogtam. De azt az igazi, arceltorzulós, taknyom-nyálam egybefolyós, hüppögős bömbölést prezentáltam). Mondtam neki, hogy nyáron is így kezdődött, mire azt válaszolta: igen, emlékszik, de nyugodjak meg, addig innen el nem enged, amíg meg nem késelt. Péntek este lévén aznapról már szó sem lehetett. Mondta, hogy a hétvége sem sanszos, mivel ügyeleti rendszer lesz és ilyenkor kettő, azaz kettő darab aneszteziológus jut 9 sebészeti osztályra, ezért tényleg csak az életmentő műtéteket csinálják meg, de ne aggódjak, ő minden reggelt úgy fog kezdeni, hogy megy a nyakukra időpontért. Ha kell, itt marad a 24 órás ügyelet után is, ha úgy lesz műtő. Abban maradtunk, minden reggelt úgy kezdek, hogy amíg nem szól, addig nem eszem, nem iszom és nem adok be inzulint. Szerencsére szombaton és vasárnap is legkésőbb 9-ig jött szólni, hogy ma sem. Közben a reggeli viziteknél az összes doki fülét rágta, hogy én szegény már milyen régóta várok és segítsenek időpontot szerezni. Többek között a Százezredes dokiét is, aki a nyáron a nemműtés mellett döntött. Addig sikerült neki nyüzsögnie, míg Százezredes is azon volt egész hétvégén, hogy időpontot szerezzen nekem. Mígnem hétfő reggel úgy jöttek be vizitelni, hogy a többi doki háta mögött már az ajtóból mutatta az oké jelet az én dokim (Bencedoki, nekem szerencsém van a Bencékkel), megvan az időpont! Olyannyira meg volt az időpont, hogy még be sem fejezték a vizitet, már ott volt értem a betegszállító. Dokik kihúztak a szobából, gyorsan kipakoltam minden nem kórházit az ágyból, átvettem a kűrruhát, kivettem magamból a vasakat és már suhantunk is a műtő felé. Hanyatt fekve. A legrosszabb pozícióban. Cseszettül fájt. A műtők előtti diszpécser téren még parkoltattak kicsit, majd jött egy hatalmas, rommá tetovált viking és felkapott(!), átpenderített a másik ágyra, majd eltolt kés iránt. A műtőben elkezdték rámszerelni a gépeket, megpróbáltak branült szúrni, mivel eddig csak egy gyerekbranült sikerült berakniuk az osztályon, annyira véknyak, keskenyek a vénáim. Közben elkezdték levágni rólam a kűrruhát, így előbukkantak a tetkók. Műtősviking egyből megpezsdült, végignézegette a képeket és vigyorgott. Közben az anesztes dokinő megkérdezte, kaptam-e előző este xanaxot, mondtam nem, és ma reggel dormicumot? azt sem. Reakció: akkor már értem, miért 200 a vérnyomása. Mi tagadás, pöttyet ideges voltam és ide nem hozhattam magammal sem Michael, sem Markó idegnyugtató hangját. Átdobtak hasra, így Műtősvikingnek szemet szúrt a csípőtetkóm. Bencedoki is már a színen volt, így Műtősviking közölte, ne aggódjak, majd odafigyel és a doki kezére fog csapni, ha bele akar vágni. Ez volt az utolsó emlékem. Következőleg arra emlékszem, hogy tolnak visszafelé valahol valamelyik folyosón. Aztán tudom, hogy felhívtam Anyut. És még néhány másik embert, akiktől késő délután, amikor már teljesen tiszta voltam, nem győztem bocsikat kérni, miszerint remélhetőleg nem mondtam semmi rosszat, hülyeséget míg nem voltam magamnál :D. 
Az első tudatos emlékem, hogy nem fáj semmim. Négy és fél hónap után először úgy ébredtem fel, hogy nem fáj semmim. Picit se. Ki tudom nyújtani a lábam. Hihetetlen élmény volt. 
Innentől kezdve már villámszerűen peregtek az események. A műtéttől kedd délelőttig szigorú fekvés. Kedd délelőtt jött a gyógytornász és talpra állított, sétáltatott. Ekkor még bennem volt a dréncső, végén egy helyes kis küblivel, amit húztam magam után, mint a farkincámat. Már amikor eszembe jutott és nem úgy indultam el, hogy a cucc az ágy másik oldalán lógott a földön és amikor felálltam és elindultam, húztam magam után az ágyat is kb. Bencedokival szerda délelőtt találkoztam először, amikor jött megszabadítani a farkincámtól. Valószínűleg a műtőben "megijedhetett", mert köszönés után az volt az első mondata: nem vágtam bele a tetoválásába :D Kiszedte a cuccot, összevarrta a helyét és közölte, másnap, azaz csütörtökön hazamehetek. Persze elmondta még a tudnivalókat, illetve azt a nem túl jó hírt, hogy mit találtak műtét közben a gerincemnél, illetve hogy azzal mi a teendő a továbbiakban. Utána hosszú hónapok óta először úgy mentem ki a mosdóba, hogy nem húztam magam után a farkam (ami azért elég fájdalmas volt), simán le tudtam ülni, nem kellett közben kapaszkodni és fel is tudtam állni anélkül, hogy 5-10 percet készülnék rá, megtalálva a helyes pózt és lendületet. Nagyjából elsírtam magam és szegény szobatársaimat kb egész nap ezzel fárasztottam. Majd csütörtökön haza!
A következő nagy eredmény a varratszedés volt, azóta fizikailag egészen remekül vagyok. Persze a sok fekvés eredményeképpen kialakultak más bajok, de azok kezelhetőek, bár egyelőre még fájdalmasak. 
Ma hat hete, hogy megműtött Bencedoki. Még fáj néha a derekam (mégiscsak átfúrtak egy csigolyát), hamar elfáradok (elvégre két hónapja fekszem), de most már lassan a végéhez közeledem. November 5-én megyek kontrollra és bízom benne, hogy utána teljesen szabadlábra helyez és óvatosan bár, de visszatérhetek a régi kerékvágásba. Az elmúlt hat hét legnehezebb része az volt, hogy nem volt szabad ülni. Egyfolytában csak feküdni vagy járkálni. Piszok unalmas dolog. Viszont mint minden az életben, ez is elmúlik. Talán már nem is olyan sokára!

Most jön az oszkárátadásos szöveg, csak én ezt tényleg szóról szóra komolyan gondolom!
Köszönöm a családomnak, hogy egyfolytában mellettem álltak. Anyunak, hogy minden nap bent volt. Kerinek, hogy majdnem minden nap bent volt. Joci, Bogi, Kata! nélkületek sem ment volna. Köszönöm, hogy éjjel is hívhattalak titeket, ha nagyon fájt. A BTK-nak, hogy gondolkodás nélkül bármit, bármikor! A KPLF-nek, akik olyan ajándékot adtak, amilyet még soha senkitől nem kaptam és azt is, hogy sokan meglátogattatok! Fruzsi! nélküled sokkal nehezebb lett volna! A barátoknak, akik meglátogattak, hívtak, üzentek és tartották bennem a lelket, hozták a magazinokat és az ásványvizeket! És van még valaki, aki nélkül megőrültem volna. Meglátogatott és éjjel-nappal csetelt velem. Ő volt az egyetlen, aki minden szorongásomról, fájdalmamról, kétségbeesésemről, sírásomról, mellékhatásomról tudott. Bármikor írtam neki, azonnal válaszolt. Tartotta bennem a lelket. Mindig tudta, mit kell mondania ahhoz, hogy visszahozzon a depiből. Köszönöm neked!

2015. október 12., hétfő

A pokol tornácán - 4.

Ekkor már több, mint három hete feküdtem. Az utolsó egy hétben már teljesen mozgásképtelenül, ágytállal. 
A reggeli vizit mindig úgy zajlott, hogy az összes orvos, ápoló, gyógytornász, irodista, aki csak az osztályhoz tartozott, besereglett a kórterembe, ahol a kezelőorvos beszámolt a profnak, vagy a jelenlévő legmagasabb rangú orvosnak, hogy mi helyzet a betegével, váltottak néhány szót, majd haladtak a következő beteghez.
Ezen a kedd reggelen úgy zajlott a dolog, hogy bejött mindenki, az én dokim ugye szabadságon, és a Százezredes vett át tőle, aki pillanatnyilag a legmagasabb rangú doki is volt. Szóval bejöttek, megálltak az ágyamnál (én voltam az egyeske), Százezredes doki rám mosolygott, majd közölte, hogy nem műtenek meg és ezzel a lendülettel haladtak is tovább a következő ágyhoz.Köpni-nyelni nem tudtam. Teljesen kiborultam. Így maradok életem végéig? Fekve? Mozgásképtelenül? Kiszolgáltatottan? Bőgtem, mint a záporeső. Zokogva hívtam fel anyut, hogy akkor most mi lesz? Ő vad telefonálgatásba kezdett, felhívta a szabadságon lévő dokimat is. Eljutott végül Százezredes dokihoz is, aki egész kis prezentációt tartott neki mindenféle röntgenképekkel, meg ct- és mr-felvételekkel, statisztikákkal, hogy miért döntöttek amellett, nem késelnek meg. Persze ez csak délutánra derült ki, addigra teljesen kikészültem. Közben bejött hozzám egy idegsebész-neurológus doktornő, aki nagyjából felvázolta nekem a helyzetet, majd közölte, hogy talpra fog állítani. Kaptam új gyógyszereket, és ugye már egy hete, a Nagy Görcs óta más típusú, görcsoldó infúziókat toltak belém. A délutáni látogatásig sikerült kissé lenyugodnom (némi kemikáliák segítségével). Sokat segített az is, hogy az ORFI-s legutolsó szobatársammal is beszéltem telefonon, aki ugyanazzal küzdött mint én, csak kicsit más súlyossággal, és ő már eldobta a járókeretet az alatt a két hét alatt, amíg én a Honvédban üdültem. Úgy döntöttem, hogy akkor én is felállok, ha már mindenki így akarja. Első próbaként megkértem a nővéreket, hogy ismét gurítsanak be egy szobavécét és amikor jönnek anyuék a látogatáskor, megpróbálok kiülni. Így is történt. Jött a szobavécé, utána nem sokkal anyuék. A nagy próbálkozásból sajnos újabb Nagy Görcs lett, szemmel láthatóan rángatozó combizmokkal. Nyomtam a nővérhívót, mint akinek az élete függ tőle, de sajnos a nővérek nem tudtak jönni, mert egy nagyon súlyos állapotban lévő beteget kellett ellátniuk. Anyu megpróbálta megkeresni őket és látta, hogy csatakosra izzadva küzdenek. Így végül egy doki jött be, aki megunta a nővérhívó nyígását. Amikor meglátta a lábam, csak állt és bámult, majd megkérdezte, hogy mikor lesz a műtét. Mikor mondtuk, hogy nem lesz, csak a fejét csóválta kistányér szemekkel, hogy nem érti, miért nem műtenek meg. Kiakadt. Végül aztán elmúlt a görcs, mire odaértek a nővérek. De akkor már nem tudtak lebeszélni arról, hogy én lábra fogok állni. Olyannyira, hogy másnap meg is tettem. Szerda délelőtt, mint minden nap, jött a gyógytornász, hogy átmozgasson, majd kiültetett az ágy szélére és felállított. Úgy kapaszkodtam a járókeretbe, mint fuldokló a mentőövbe és már megint elsírtam magam. Most viszont örömömben, hogy három hét tortúra és szenvedés után újra a saját lábamon állok. Piszok gyenge voltam. Egyrészt a sok fekvéstől, másrészt a durva cukordiéta miatt két hét alatt leadott 12 kiló miatt. Első utam a mosdóba vezetett, járókerettel, lassan. Borzalmasan kimerített, de iszonyatosan boldog voltam. Ezen hatalmas eredmény után, gyorsan ki is rúgtak. Csütörtökön már repítettek is vissza az ORFI-ba, rehabra. Továbbra is repkedni tudtam volna a lábra állástól :)
Itt nagyon jó fejek voltak a dokik és az ápolók is, újfent. Igaz, hogy első nap a nagy izgalomtól, meg az összevisszaságtól majdnem behypóztam, de szerencsére időben észrevettük és évek óta először cukros teát kellett innom. Nem volt jó :) 
Elkezdődött a rehabilitáció. Gyógytorna, gyógymasszázs, fizikoterápia. Az első napokban még nem mehettem egyedül, kerekes-székkel vittek. Ja, és ultrahangos izomlazítás. Az volt a kedvencem. A gyógytorna is egész jó volt, főleg hogy napról napra jobban ment. A fizikoterápiát nem szerettem, mert fájdalmas volt. El lehet képzelni, amikor olyan szinten csapkodják árammal az izmaimat, hogy rángatózik a lábam. A masszázs felemás volt. A derekamat és a lábamat is kellett lazítani. Amikor a derekamat masszírozta Dávid, dorombolni tudtam volna. De amikor a lábamban kezdte "feltépni" a letapadt izmokat és idegeket, háááááát..... Sosem gondoltam, hogy valaha sírni fogok masszázsasztalon, de itt konkrétan folytak a könnyeim. Azt hittem tőből tépi ki a lábam, csavarja és feszíti le a lábfejem. Borzalmasan fájt. Még másnap is, viszont harmadnap már-már szaladtam :) Ettől függetlenül az utolsó másfél hét legborzalmasabb élménye volt ez a húsz perc. 
Az utolsó napokban már kimerészkedtem a szabad levegőre is. Délutánonként, esténként átsétáltunk a szemben lévő Lukács Fürdő parkjába kicsit, az utca túl oldalára. Eszméletlen fárasztó volt. Úgy éreztem magam utána, mintha lefutottam volna a maratont, vagy megmásztam volna egy naaaaaagyon magas hegyet. Cserébe egészen jól aludtam. Ami meglepő volt. Ugyanis a szteroidos és egyéb kábulatokat kivéve nem aludtam végig egyetlen éjszakát sem 4,5 hétig.
Mindazonáltal előbb-utóbb elérkezett július 19-e, amikor is amnesztiát kaptam és elhagyhattam a kórházat. Végre! Hosszú és nehéz időszak volt. Nekem is. A családomnak is. A barátaimnak és a kollégáimnak is. Akik mindvégig mellettem álltak, támogattak, megszereztek bármit, amit csak kiejtettem a számon. 
Persze lemaradtam a családi nyaralásról és szó sem lehetett a július végére tervezett dániai koncertről. Bánkódtam ezek miatt, de azzal semmi sem érhet fel, hogy újra lábra álltam. A saját lábamon tudtam közlekedni. Egyedül mehettem a mosdóba, zuhanyozni, hajat mosni. Nem az ágyban fekve, műanyag tálkába köpködve kell fogat mosnom és egyebek. 
Mint utóbb kiderült, sajnos nem itt lett vége a történetnek, de ez már egy másik bejegyzés lesz.

2015. augusztus 10., hétfő

A pokol tornácán - 3.

Addig is, míg mehettem az idegsebészhez, tolták befelé a szteroidos infúziókat. Minek köszönhetően nem volt elég a 35-40 fokos meleg, még egy extra szaunát bedurrantottak a bensőmben, úgy izzadtam mint egy ló. Csatakos lett alattam a matrac, a párna. A paplan amúgy is olyan nehéz volt, hogy nem bírtam elviselni a lábamon, mert fájt tőle, szóval azzal nem volt gond. Mindemellett a lábfejem úgy fázott, mint télen se. Teljesen jéghidegnek érzékeltem. Tapintásos módszerrel nem tudtam ellenőrizni, mivel a görcsök miatt a lábfejeim elérhetetlen távolságban voltak, így másokat kértem meg erre. Ők váltig állították, hogy teljesen normális a lábfejem (később mindkettő) hőmérséklete. Így alakult, hogy trikó és sort mellett vastag, téli zokni volt rajtam (az ápolók nagy derültségére).
Szerdán végre randiztam az idegsebésszel, Cuki Századossal. Kettő perc alatt megállapítottuk, hogy mindkettőnk szerint a műtét a legremekebb (és egyetlen megoldás) állapotom jobbra fordítására. Egyeztetett a Honvéd Kórházzal, majd velem és megszületett a döntés: csütörtökön irány a Honvéd. Egyrészről totál boldog voltam, hogy belátható időn belül véget érnek a szenvedéseim, másrészről igencsak zabszem-pozitív voltam a félelemtől, mert mégiscsak műtét, altatnak, ráadásul a girincem környékén fognak babrálni.
Csütörtökön délidőben érkeztek meg a betegszállítók és egy dugig tömött autóval elindultunk műtét iránt. A hőmérő megintcsak plusz 90°C körül tanyázott, ezt egy zárt, légkondi nélküli autóban élveztem, mivel a velünk utazó idős és tisztára bolond néni nem engedte lehúzni az ablakot. Cserébe bepisilt az orromtól uszkve 20 cm-nyire. Remek volt. Persze körjárat, mindenkit kiraktunk előttem, és nekem persze már megint borzasztóan kellett pisilnem. Végre odaértünk a Honvédba, felvittek az idegsebészetre majd hosszas rinya után kaptam egy ágytálat még mielőtt kórterembe kerültem volna. Eltoltak a folyosó egyik végébe "itt úgysem jár senki" felkiáltással és alám helyezték életem rémálmát. Csak úgy, minden nélkül. Se takaró, se lepedő, semmi. Végezd a dolgod. Tényleg nem járt arra senki. Csak egy pasi. Itt már kezdtem rájönni, hogy lassan már semmi nem tud zavarba hozni (azért de).
Végre kórterembe, ágyra kerültem. Igaz, pótágyra, amitől nem is tudtam megszabadulni napokig, pedig iszonyat kényelmetlen volt, csak azon a pontokon nyomott, ahol a legjobban fájt mindenem. Bekötöttek egy csini, lányos branült és levettek egy lavórnyi vért. Másnap reggel a vizitnél szóltak, ne egyek, ne igyak, gyógyszert sem kapok, mert megpróbálnak betuszkolni a műtéti rendbe. Este 7-kor jött a doki, még nem adtuk fel a reményt az aznapi műtétre. 9-kor nyüszítve hívtam fel a tesómat, hogy beszéljen hozzám, terelje el a figyelmemet, mert iszonyatosan rosszul vagyok. Tényleg, szó szerint nyüszítettem a fájdalomtól. Nagy nehezen elértem a nővérhívót és megnyomtam. Egyszercsak jöttek a nővérek és ahogy megláttak, egyből mondták: "Jaj! Bocsánat! Elfelejtettünk szólni, hogy ma már nem lesz műtét. Hozzuk az ebédet és az infúziót." Ebben a pillanatban nagyon nem rajongtam értük. Szombaton újra próbálkoztunk. Ekkor már hamarabb kiderült, hogy aznap nem lesz műtét és még egy jó darabig sem. Az aneszteziológus előkészületként megnézte a laboreredményeimet és mindent letiltott, mivel az egy hétig folyamatosan kapott szteroid fellőtte a cukromat 18-ra. Hétfőtől rapid terápia, hogy műthető állapotba hozzanak. Közben a dokik körül is volt egy kis kavarodás, nem volt egyszerű semmilyen szempontból az a néhány nap. Hétvégére lett rendes dokim, beállítottak minden gyógyszert, de a fájdalmaim, görcseim nem csökkentek. A bekerüléstől számítva eltelt egy hét, mikor szerda este, a látogatási idő után kiültem a wc-székre, de visszafelé már nem ment a történet. Nővért kellett hívni, hogy felszedjenek ülő helyzetből, de az ágyra már úgy zuhantam vissza, mint egy darab fa. A jobb combom olyan szinten görcsölt, hogy szemmel láthatóan rángatóztak benne az izmok. Bónuszként az egész csípőm, medencém és még a bal combom is görcsölni kezdett. Innentől fogva görcsoldó infúziót kaptam, ami többet segített, illetve kábítókat. Csütörtökön elvittek CT-re, amiből nem sokra emlékszem, ahogy a görcsöt követő három napból sem. Hétvégére kicsit jobb lett a helyzet. Úgy éreztem, mintha csökkentek volna a görcsök és már a téli zoknira sem volt szükség. A cukrom is műthető szinten volt már napok óta.
Hétfő reggel a vizitnél új dokik tűntek fel, az addig dolgozókat elzavarták szabadságra, mivel az elmúlt két hétben gyakorlatilag 0-24-ben műtöttek. Cuki Századostól Százezredes Főorvos vett át. Mondták, hogy a vizit után leülnek, átnézik az összes leletemet és utána megbeszéljük a hogyan továbbot.

Cuki, lányos branül a Honvédban. Ez már a harmadik volt, az első kettőt nem volt agyam lefotózni.

A cukorszint beállításához rendszeresen (inzulin adása előtt és kaja után két órával) mérni kellett a cukrot, naponta kb. 8-10szer. Ennek eredményeképpen így néztek ki az ujjaim, mindkét kezemen.


2015. augusztus 4., kedd

A pokol tornácán - 2.

Beállítottak az ágyam mellé egy szoba wc-t (kerekes szék, helyes kis bilivel). Ez volt a legnagyobb távolság, amit önállóan meg tudtam tenni. Feláll, fordul, leül, ugyanez visszafelé is, csak a végén nem leül, hanem lefekszik. Egy másfél perces pisilés után félóra görcsös fetrengés összeszorított foggal, sírva. (Bálint Reni! Ha sokat sírsz, lejön a műszempilla!)
Első nap megpróbáltak felültetni a reggelihez. Kiderült, hogy már ülni sem tudok, megint jöttek az irtózatos görcsök. Innentől kezdve a szoba wc még csak-csak, de minden mást fekve. Fekve ettem, ittam, mosakodtam, mostam fogat, mindent. Az ágyban forgolódás menete a következő volt, mondjuk jobbról balra fordulásnál. Először hanyatt fordultam, majd belekapaszkodtam a pizsimbe és arrébb húztam a hátsómat (lévén a kórházi ágy mégsem az én 180x200as ágyam, nincs hely nagyon forgolódni), mivel segítség nélkül nem ment. Majd bal vállból indítottam a mozdulatot, hogy a lendület vigye magával a testem többi részét, így nem láttam a teljes univerzumot közben, csak a Naprendszert. Kriszti barátnőm kínjában szakadt a röhögéstől, mikor a pizsibekapaszkodós részt a szeme láttára adtam elő.
Négyágyas szobában ketten feküdtünk egy 85 éves nénivel (szipirtyóval). Az első éjszakát végighisztizte, hogy ő nem tudta, hogy baleseti kórházba feküdt be. Napokba tellett meggyőzni őt, hogy nem a körúton szedtek össze részegen (hozzáteszem, lövésem sincs, mire gondolhatott, miért flangáltam volna pizsiben, köntösben a körúton, hótt mákonyán…). A tetoválásaim miatt pedig egyfolytában azt hallgattam tőle, hogy szektás vagyok, meg nem hiszek Istenben és családot, gyereket sem akarok. Engem annyira nem mozgatott, lévén többnyire azt sem tudtam, mi újság. Azután anyut is elkapta ezzel a történettel, aki rendesen kiosztotta.
Mindeközben engem telenyomtak szteroidos infúziókkal meg kábítós gyógyszerekkel. 3 állapot volt: vagy aludtam (többnyire), vagy sírtam (sokszor), vagy vihogtam (talán, ha kétszer). Meg telefonálgattam, utána meg nem győztem bocsikat kérni… :D
Pénteken beutaltak MR vizsgálatra. Ettől is kiborultam, mert ott hanyatt kell feküdni nyújtott lábbal. Két pozíció nem ment. A fenti és a hason fekvés. Rettenetesen féltem, hogyan fogom emiatt kibírni?!?!?!?!?! Közben tesóm tanácsolta, a csőben gondoljak arra, hogy a Battlestar Galactica-ban szerepelek. Jó taktika volt (egy kábítós gyógyszerrel kombinálva). Az MR gép különböző hangokat ad. Lőttem én cylonokat, szereltem űrhajókat, rohantam riadóra. 5 percnek tűnt az egész. Ja! Azt elfelejtettem, hogy a vizsgálatra végül csak hétfőn került sor. Pénteken először nem volt áram a gépben. Aztán volt áram, csak nem volt ember, aki kezelje. Majd volt áram, volt ember, de nem volt, aki átvigyen.

Az MR kimutatta: van két gerincsérvem, az egyik kiszakadva. Konklúzió: szerdán jön az idegsebész a Honvéd Kórházból, majd eldönti, mi legyen.

Az infúziók nyomai, mivel az ORFI-ban nem raknak be branült, cserébe minden infúzióhoz külön szúrnak:
bal kézfej
bal könyök

bal csukló
jobb kézfej
jobb könyök




2015. július 29., szerda

A pokol tornácán - 1.

Sokat tanultam az agyamról. Az elmémről. Arról, hogy ha az elmém és a lelkem összefog ellenem, kiütnek. Padlóra küldenek. A szó szoros értelmében megbénítanak, ágyhoz szögeznek. Pokoli hetek (10,5 hét) vannak mögöttem. 
Május eleje óta lassan romlott az állapotom. Vagy nem is olyan lassan, de nem akartam tudomásul venni. Először egy kis derékfájás. Aztán egyre nehezebb volt kimászni az ágyból. Fizikailag. Nem azért, mert nagyon álmos voltam. Egyszerűen a jobb lábam nem akart engedelmeskedni, nem tartott meg, görcsölt, mint a fene. Volt olyan, hogy konkrétan 12 perc alatt tudtam felállni. Nem esett jól az ülés, sokszor a fekvés sem. Csak állni. Persze Sztahanov elvtárs hű leányaként így is bejártam dolgozni. Hajtott a lelkiismeret, hogy ne hagyjam cserben Balázsfőnököt és a többieket. Volt olyan is, hogy felrakattam két doboz papírt az asztalra, rá a klaviatúra, a monitort megdöntöttem és állva dolgoztam, mert a munka nem állhat meg. Komoly cél volt előttünk és az én munkám ugyanannyira kellett hozzá, mint másoké. 
A napok-hetek múlásával azonban egyre többször fordult elő, hogy reggel be kellett telefonálnom, nem tudok menni. Ilyenkor otthon maradtam 1-2 napot, aztán gyí tovább. Közben persze jártam a háziorvosnál, rheumatológusnál, neurológusnál. A háziorvos megállapította, tapintásos módszerrel: ez bizony ülőideg- és izomgyulladás (nem magyarul: lumboischialgia). Kaptam gyulladáscsökkentőt és görcsoldót. A helyzet kicsit javult, de a fájdalmak, a görcsök nem szűntek. Volt, hogy szó szerint sikítoztam éjjel a fájdalomtól. Innentől már csak egy hétnek kellett eltelnie, hogy éjjel arra ébredjek, mosdóba kell mennem, de nem mozdul a lábam és borzalmasan görcsöl. Nem tudom megmozdítani. Nem tudok felkelni. Sírva hívtam fel Anyut, hogy jöjjön át segíteni. Ekkor már megint hangosan jajgattam. 
Kihívtuk az ügyeletet. Mivel ekkor már rendelkezésünkre állt néhány orvosi papír, anyu beolvasta a telefonba milyen megállapításra jutottak eddig a doktorok. Ennek fényében a kedves, antipatikus fiatal doktornő már úgy érkezett, hogy menet közben felhívták az ORFI-t, tudnak-e fogadni, ha arra kerül a sor. Arra került. 10 percen belül megérkeztek a mentők. Pontosabban a betegszállítók. Előtte még a doktornő adott egy injekciót, amitől nagy kínok árán, de lábra tudtam állni, így ki tudtam sétálni (ha-ha, inkább vánszorogni, félig vittek) az autóig, de már csak fekve tudtam utazni. Amikor az ORFI-hoz értünk, kiderült, hogy az ügyeletes doki a portással egyeztetett. Lett is nagy ribillió, mire nővért, ügyeletes orvost találtak a betegszállítók. Sokáig vitatkoztak, amiből én csak annyira emlékszem, hogy attól féltünk Anyuval, kitesznek a kórház elé bennünket. A betegszállítók nyugtatgattak, hogy ne aggódjunk, addig nem mennek sehova, amíg biztossá nem válik, mi lesz velem. Az ORFI fennállásának történetében kb. én voltam az első beteg, akit előre egyeztetett időpont nélkül, főleg éjjel vittek be a mentők. Az ügyeletes doki nem is értette az egészet. Majd megvizsgált. És nem engedett sehova.
Ekkor kezdődött eddigi életem leggyötrelmesebb három hete. Mozgásképtelen fekvőbetegként.

2015. május 29., péntek

Gyógyíthatatlan elmebaj

A naptár május végét mutat. Ez fontos információ. Az is fontos információ, hogy kedvenc időszakom minden évben az advent, a karácsony körüli napok, hetek. A készülődés testben, lélekben. Ajándékok készítése, receptek bújása, sütés, főzés, díszítés, vendéglátás. A felkészülést már hónapokkal korábban meg szoktam kezdeni (eddig a legkorábbi augusztus volt, mivel saját készítésű lekvárokat terveztem ajándékozni).
Úgy alakult, hogy szervi problémák miatt az elmúlt egy-másfél hétben nincs türelmem könyvet olvasni. Viszont mégiscsak betűmoly* vagyok, ezért nem telhet el nap úgy, hogy ne vigyek be a szervezetembe valami irodalmat, újdonságot ilyen formában. Elérkezett a remek alkalom a minden hónapban megvásárolt, átfutott majd gondosan feltornyozott Praktika magazinok alaposabb tanulmányozására. Naponta eggyel kielégül az agyam és mire a végére érek, pont elfáradok annyira, hogy már alszom is. A kupac néhányszor áthelyeződött, ezért az időrendiség már nem jellemző a halomra. Így esett, hogy tegnap előtt este a tavaly decemberi szám került sorra. Ennek az lett az eredménye, hogy elővettem a kis füzetkémet, melyet minden évben arra használok, hogy a karácsonyi ajándékötleteket, a tervezett menüt, díszítést és a hozzávalókat feljegyezzem benne, tematikusan, színbontásban, megkönnyítendő a felkészülést (már ez is beteges egy picit...). Szóval elővettem a füzetet és már írtam fel bele ajándék ötletet, néhány díszítést, miegymást. Májusban. Még a nyár sem kezdődött el. Szerintem ez nálam gyógyíthatatlan elmebaj :D

*by Fable

2015. május 10., vasárnap

Önveszélyes, suta, SzőkenőSzarvas

Még nincs egy éve a VOLT Fesztiválos fejsérülésemnek, de azóta karácsonykor mintát égettem a lábamba egy kigyulladt mécsessel, néhány hete egy lufi kipukkasztásával eltörtem a sarkcsontomat, az apróbb dolgokról nem is beszélve. Pénteken megkértem Balázsfőnököt, lesz szíves szerdán hamarabb elengedni, dolog lévén. Azt mondta, egy feltétellel, ha olyan helyre megyek, ahol nem fogok megsérülni. Megígértem. Majd hétvégén nagyon sokszor gondoltam rá. 
Csütörtökön vettem egy új kést... Szombat délelőtt egy aprócska hagyma felaprítása közben először két körmömet csaptam ferdére, majd a mutatóujjamat vágtam el vele illetve a középső ujjamba olyan szerencsésen szaladt bele, hogy csak a bőr egy részét emelte meg kicsit, ideális zsebet készítve a töltéshez. 
Vasárnap egy új receptet próbáltam ki, amihez a husidarabokat kevés forró olajban elő kell pirítani. Ennek eredményeképpen a jobb alkarom csuklótól majdnem könyékig spirál alakzatban égett foltos és mindkét szemem belső zugát is sikerült megégetni.
Ki se kell mozdulnom otthonról, hogy leamortizáljam a testi épségemet :D
Balázs megígérte, pénteken, munkaidő végén hozzákötöz a székemhez és csak hétfő reggel oldoznak el, talán így megúszom sérülés nélkül.
Ja, és majd' elfelejtettem. Két napja úgy ébredek, mint az idősödő férfiak: merevedéssel a derekamban (valószínűleg egy megfázott izomnak köszönhetően)

2015. március 3., kedd

Könyvajánló 2.0

Nemrégiben ajánlott figyelmembe Zoli barátom néhány könyvet. Elsőként Gáspár András Kiálts farkast című művét vettem kézbe és meg kell valljam, bedarált. Régen olvastam már olyan könyvet, ami ennyire a hatása alá vont. 
Rossz szokásom, hogy a történet előre haladtával nem bírom megállni és hátralapozok a végkifejlethez, türelmetlen lévén. Majd teljes lelki nyugalommal, történettől függő sebességgel, végigolvasom a regényt. 
Ezt most e-book olvasón faltam be. Bár megoldható, de lényegesen macerásabb a végére lapozás majd vissza, ezért ebben a formában nem szoktam élni vele. Zoli persze megtetézte a dolgot, mert minden alkalommal, amikor csak lehetett, megkérdezte: hol tartasz? Válaszomat hallván kb. mindig ezt válaszolta: óóóó, hát még annyi csavar lesz benne! Nagyjából teljesen mindegy, épp hol tartottam :) Hozzáteszem, igaza volt! Alig vártam, hogy a végére érjek és minden csavarra fény derüljön. És még hátra volt a második rész!
Ajánlom minden sci-fi rajongónak. Szerintem zseniálisak.

Tehát
Gáspár András - Kiálts farkast
                        

                        - Két életem, egy halálom

2015. február 16., hétfő

Egyedül...

Múlt héten olvastam egy blogbejegyzést egy szingli srác tollából, a fenti címmel. Egy napját írta le úgy, hogy minden mondata ezzel a szóval kezdődött. Alatta a kommenteket is elolvastam. Csak arra emlékszem, hogy a jópofától a "minek kell ilyen depressziós szövegeket írni"-ig minden volt. Azóta forog bennem, időnként felbukkan a fejemben lévő gondolatóceánban, mint egy bálna vagy delfin levegővételhez felpúposított háta. Én meg eltűnődöm.
A srác a mindennapi tevékenységekre hegyezte ki. Milyen rossz, ha otthon hagyod a kesztyűdet és nem hozza utánad senki. Egyedül rakod be a mosást. Persze voltak azért áthallások és nyilván nem tudom, az ő fejében, lelkében mi játszódik.
Nekem az a rossz az "egyedül"-ben, hogy nincs kivel megosztani, ha bármi történik. Akár jó, akár rossz. Persze, a barátokat fel lehet hívni. Ők is velem örülnek vagy velem bánkódnak. De mondjuk este 8 után már nem telefonálsz. Nem piszkítassz bele a családi életbe, csak ha már nagyon nem bírod magadban tartani. Utána meg lelkifurka. 
Hiányzik valaki, akinek a nyakába ugorhatok örömömben, elsírhatom a bánatomat. Fizikailag is. Aki a nyakamba ugrik örömében, elsírja a bánatát. Akire minden másodpercben számíthatok és viszont. Valaki, aki ismer annyira, hogy virág helyett lufit hoz nekem.
A mosást elintézem egyedül. A kesztyű meg mindig a kabátom zsebében van.

2015. január 16., péntek

Mit várok... ?

Néhány napja megkérdezte tőlem valaki, mit várok el egy férfitól? Azóta ezen gondolkodom.
Erre jutottam, ezt szeretném:

- valaki, aki tényleg engem szeret és nem azt, ami a lábam között van
- akihez oda lehet bújni
- akivel lehet tv-t nézni egymás hegyén-hátán
- aki eldönti, hova menjünk nyaralni
- aki felfúrja a polcot
- mellettem elhaladtában megsimítja a karomat csak azért, mert szeret és örül, hogy ott vagyok
- aki az ölébe ültet és megvigasztal, amikor sírok
- akinek a kedvéért éjfélkor nekiállok palacsintát sütni
- akinek a kedvéért szexi hálóinget veszek
- aki csak úgy hoz valami kis apróságot, mert meglátta és én jutottam eszébe róla
- ugyanezt fordítva
- aki ott áll mellettem a szülőszobán és szorítja a kezem

Így a végére pedig egy idézet Eliza Doolittle-től:
"Jó Isten fenn a kék égből,
  küldj egy férfit a készletből!
  Ki hódító, s nem lódító!
  Óh, ez vóna csudijó."


2015. január 7., szerda

Különös(en jó) szilveszter

Mint minden normális nőnél, a szilveszter nálam is úgy kezdődik, hogy először ki kell találnom a viselendő szerkót. Hosszú vadászat után kaptam egy gyönyörű, tűzpiros harisnyát, olyan igazán dög színűt. Hahh! megvan a szerkó, fenti harisnya a bizonyos kis feketével. Jó is lett volna, ha nem sütöm el örömömben ugyanezt az outfitet a családi karácsonyi összejövetelre. Szájnosz a harisnya meghalt azon az estén, magával víve néhány négyzetcentiméternyit a lábamból is. Vacak dolog, ha rád borul egy égő (égő gyufadarabbal súlyosbított) mécses. Ez volt az a pillanat (illetve hát a következő napok), amikor rájöttem, nemhogy a piros harisnyát nem fogom tudni felvenni, hanem kb. semmilyen másmilyet se, meg úgy egyáltalán, semmilyen nadrágot vagy olyat, ami hozzáér. Így a következő kompléban toltam a szilvesztert: az a bizonyos kis fekete, aminek szerencsére libbenős a szoknyarésze, vastag, piros-fehér norvég mintás gyapjú zokni és fekete kötött lábszármelegítő... Mit ne mondjak, gyönyörű volt...
Zsuzsiék dél körül jöttek értem, hogy az összes magammal viendő (ezt hogy kell helyesen mondani/írni???) cuccot magammal is tudjam vinni. Útban hazafelé még kenyeret és tormát vadásztunk, nagyjából sehol nem lehetett kapni. Már ott tartottunk, hogy gúgl a barátod alapon, keresünk egy receptet és sütünk. Mire jönnek a népek, el is készülne. Szerencsére nem kellett ezzel a megoldással élnünk, mert kaptunk kenyeret is, tormát is. Az utóbbiból csak csípőset, ami Tibinek nem felelt meg, de hát így járt. Azért mindent megpróbáltunk, telefon a barátoknak, hozzatok légyszi csemege tormát. Ők nagyon rendesek voltak, elmentek, vettek. Csak otthon felejtették :D
Kenyér és csípős torma boldog tulajdonosaként hazafelé vettük az irányt, mikoris nem várt hirtelenséggel Tibi befordult egy parkolóba, majd közölte: Lányok! Shoppingoljunk! Szerzett magának zöld mikrofon hajat és mi is kaptunk villogós, tollas ördögszarvakat. Zsuzsi kéket, én rózsaszínűt és a következő 5 évre elegendő szerpentin is beszerzésre került. Hazaértünk, lecuccoltunk, Tibi balra el szilveszteri köszöntőzni a repülőstársakkal. Mi Zsuzsival becéloztuk a konyhát és remek egyetértésben, egymás keze alá dolgozva mennyei lencselevest, fasírtot és csokis muffint alkottunk. Időben elkészültünk, még körömlakkozásra is futotta az időnkből. Aztán már jöttek is a barátok. Először Edit, majd Sica és Roland. Némi lájtos táncitánci után (és előtt meg közben) rávetettük magunkat a puncsos üvegekre, a fiúk meg a pálinkásra. Amiből persze nekünk is jutott. Miután fényesre csiszoltuk a nappali padlóját felmerült az ötlet még valaki meghívására, ami kb. 10 percen belül meg is valósult, így Gáborral bővült a kámpáni. Éjfélig még kockapókerezés, kinectes dartsozás, iddogálás, fetrengős nevetgélés és jutyúbon való filmrészletkeresgélés volt a program, mindenki nagy megelégedésére. Éjfél előtt még hdmi kábelt akartunk szerezni, de házigazdánk nem volt nyitott és nem óhajtotta szétszedni a fél lakást a kedvünkért. Nem is értem... :D :D ;) Éjfélkor Sica és Zsuzsi, szokásukhoz híven, beleugrottak az új évbe, meghatódottan álltuk végig a Himnuszt, csendültek a pezsgőspoharak, kívántunk egymásnak minden szépet, jót, boldogságosat, egészségeset és hasonlókat. Ekkor már köztársasági elnökünk tartotta szpícsét a tévében. A fiúk nagyon élvezték. Weisz Fannit. A hangot le is vettük, mer' minek.... :D
A petárdázás, durrogtatás már délután megkezdődött a környéken, éjfélre tüzijátékozássá fokozódott, amit romantikusan a konyhaablakból figyeltünk, mert kint k. hideg volt :) A petárdázósok kedves mamájának ezúton kívánok hosszú, boldog, egészséges életet. Zsuzsiék berni pásztor márkájú Borcsája az est közeledtével bevette magát az autó alá. A szünetekben kilógott a nózija, aktív durrogtatásokkor csak a farka végén a fehér bojt, de az is remegett. 
Bebiztosítandó szerencsénket és irtózatos gazdagságunkat, betermeltünk lencselevesből és virsliből. Ekkor derült ki, hogy Sicáék otthon felejtették a beszerzett csemegetormát, illetve elmeséltük a kenyér után hajszát. Roland mondta is, miért nem szóltatok, hát a pékségben voltunk. Mire másik fele közölte a visszafojtott kacagástól vinnyogva: A tormát is otthon hagytuk, most akkor kenyér se lenne! Csendeskén fuldokoltunk csak a röhögéstől. Újrakezdtük a táncikálást. Nagy nehezen. A zene betöltésével akadtak problémák, de szerencsére Gábor megkaparintotta a távirányítót, nyomott rajta két gombot és máris helyrerázódott a pöcörő agya. Edittel megint csiszoltuk kicsit a padlót, de már kezdtünk fáradni, úgyhogy hiánypótlás gyanánt megtekintettük az Üvegtigris második részét, már előre nyerítve a poénokon. Itt már kezdett elszabadulni a "pokol", de ezt ekkor még csak mi tudtuk Gáborral.
Sica és Roland ottalvásra felkészülten érkeztek fejenként egy darab múmia típusú hálózsákkal a hónuk alatt. A totális kényelem érdekében - meg mert eléggé fáradtak voltak már - kigöngyölték a zsákokat és azokon/ban leheveredtek a földre (ami tükörfényesre lett már csiszitolva ugye) és onnan nézték a filmet. Kisvártatva győzött az álommanó és bealudtak. És ekkor jött a remek ötlet Gábortól: ha mindenki elaludt, tekerjük őket wc-papírba. Mindezt sutyorgósan előadva. Na, engem sem kellett félteni, egyrészt elárultam, tudom, hol tartják a tartalék wc-papírt, másrészt némi fogkrém és hajhab bevetését is megcsillantottam. Eszméletlen jót szórakoztunk, miközben a többiek már erőst bólogattak. Ezután lemodelleztük, hogyan kéne bejuttatni Sicáékat hálózsákostul az ikrek szobájába, ami újabb nevetésrohamot váltott ki. Kis keltegetés, ágyazás, cipekedés után eldőlt az alvóhelyek kérdése. Némi tollászkodás után ki-ki elvonult a neki kijelölt ágyra, matracra, kanapéra, hálózsákra. Gáborral a 8 (majdnem 9, tehát fél9) éves Bogi szobájába vonultunk vissza. A ház elcsendesedett, de egyikünk sem lévén álmos, fergeteges legózásba kezdtünk, visszafojtott röhögéssel tarkítva, ami csak "kicsit" hallatszott át a szomszéd szobába, a legósdobozban való turkálással együtt. Szegény Zsuzsit nem hagytuk aludni. Mikor már minden kincset kitúrtunk a legós dobozból, célba vettük Bogi íróasztalát, aminek köszönhetően egyszercsak egy gumikígyó szárnyalt felém, amitől természetesen sikítozósra ijedtem. Szerencsére suttogva sikítottam, így nem ugrott ki senki a pizsijéből. Miután elcsillapodtak az extraszisztoléim és Gábor sem csuklott már a röhögéstől, még megnéztük néhány "így kellett volna végződnie a .... filmnek" videót, amiktől újabb rekeszizom-edzésben részesültünk. Hajnali 4 felé járt az idő, már én is nagyokat ásítoztam, ezért nyugovóra tértünk. Még következett némi plüssfigura dobálás az emeletes ágyról, mivel Gábor nem teljesen volt tisztában a fél9 évesek által kultivált plüssfigurákkal, így nem mindet ismerte fel. A muffin-baba azért kiverte a biztosítékot, a miniont meg persze nem dobta le.... Fél 5 magasságában azért mi is bedobtuk a szunyát. És ekkor ért a felismerés, fél 10 körül ittam egy kávét... tehát mégsem bírtam elaludni. Mikor végre sikerült volna, mert a koffein távozott a szervezetemből, addigra az elfogyasztott tényleg minimális alkohol fájdalomcsillapító hatása is a múlté lett, úgyhogy a lábfájástól nem tudtam aludni. Viszont egy csomó csúcsot megdöntöttem mahjongg-ban, mire a többiek felkeltek. 
A tuti kedvéért ettünk még egy kis lencselevest, meg virslit. Egy maradt még éjjelről, kicsit száradtkásan, csoffadtan. Ettől és egy friss darabtól, no meg a megkönnyebbüléstől (hogy vége a durrogtatásnak) Borcsa azonnal szerelembe esett Sicával. Ez a következő párbeszédet eredményezte Sica és Zsuzsi között:
Sica: Elég volt egy összeszáradt virsli és egyből haverok lettünk.
Zsuzsi: Szerintem nem ezért haver, hanem pont azért, mert rájött, hogy vannak nálad borzalmasabb dolgok is világon.
Ezt persze nem gonoszdiságból, csak Borcsa eléggé tartott eddig mindenkitől, nemcsak Sicától.
Kicsit kóvályogtunk még, dartsoztunk (asszem...), a fiúknak sikerült becsempészniük a Star Wars-os kardozós játékot is, aztán elkezdtünk szétszéledni. Délutánra azért már erősen éreztem, hogy nem aludtam semmit. Miután hazavittek, még kicsit játszottam Szásával, boldog új évet kívántam akinek kellett, majd hatkor becsuktam a bótot és aludtam egy laza 14,5 órát. 
Sicával és Zsuzsival megállapítottuk: ha olyan lesz az év, mint ez a szilveszter volt, akkor remek évnek nézünk elébe! :)
Boldog új évet nektek!