A pokol tornácán - 5. - végjáték

Ma hat hete...
Miután nyáron kijöttem a kórházból, még erősödtem itthon kicsit, aztán visszamentem dolgozni, közben gyógytornára jártam. Még így sem volt az igazi. A lábam nem működött rendesen továbbra sem, persze jó volt, hogy tudtam járni. Augusztus vége felé már erősen kellett bekapkodnom a fájdalomcsillapítókat, de azok legalább használtak. Aztán 31-én éjjel megint kezdődött minden elölről. Éjjel mentem volna mosdóba, de nem tudtam felállni. A szokásos metódus: ügyelet, mentő, kórház. Most már élből a Honvédba vittek éjjel. Kaptam infúziót és átküldtek a reumatológiai ambulanciára. Megvizsgáltak, kaptam injekciót bele az izomcsomó közepébe meg egy raklap gyógyszert, még recept formában, illetve pappert, hogy ha gáz van, irány vissza. Délutánra pedig amnesztiát. Tesóm jött értem, de már hazafelé problémák akadtak. Nem annyira tudtam ülni és tesóm kocsijában nem megoldott a fekvés. Szóval telefon unokatesónak és félúton jött a felmentősereg. Jocóka elment kiváltani a gyógyszereimet. Viszont valamennyire tudtam járni. Aztán éjjel megint ugyanaz. Telefon az ügyeletre, de mivel már volt papírom a visszaútról, így közölték, hogy nem jönnek ki, oldjam meg, menjek vissza a Honvédba. Telefon másik unokatesónak, összepakolás, irány a Honvéd. Itt a sürgősségin már nem nagyon foglalkoztak velem, kaptam gyógyszert és várták a reggel 8 órát, hogy átvihessenek a reumatológiára befeküdni. Megint mozgásképtelenség, napi szintű infúziók és aggódás, mi lesz velem. A kezelőorvosom mélyen a szemem közé nézett és azt mondta, felhívja az idegsebészemet és megbeszéli vele a műtétet. Mert a mostani állapotomban játszhatjuk azt, hogy talpra állítanak, feljavítanak aztán egy, max. két hónap múlva visszakerülök, mert nem fog rendbe jönni. Megadtam CukiSzázados nevét, majd másnap eredmény született. Következő hét szerdán átvisznek az idegsebészetre és pénteken megműtenek. Így még kaptam egy hetet erősödni. Minden nap nyomták belém az infúziót és jött a fizikoterapeuta, hogy megáramozza a lábam. Ezt a kört most nehezebben viseltem lelkileg és talán idegileg is. Szerencsére nem fajult odáig a dolog, hogy megint nyugtatókat kapjak, a kábszerekből elég volt nyáron, de megint sokat sírtam, amikor nem látta senki. Nehezebb volt ezt most feldolgozni. Most nem is vágytam látogatókra, telefonokra, üzenetekre, pedig nyáron azok nélkül talán megzavarodtam volna. Semmit nem csináltam napokig, csak aludtam és olvastam. És megtanultam profin ágytálazni saját magam, mivel itt sajnos nem volt éppen szabad szobawc. Nagy nehezen és csigalassúsággal eltelt ez a hét, eljött az átszállítás napja. Délelőtt megérkeztek a betegszállítók, de kiderült, hogy gond van. Ha most át akarok menni, akkor ülve tudnak csak vinni, és fogalmuk sincs, mikor lesz szabad fekvő szállító. Mivel csak kb 10 perc egyik épülettől a másikig, rábólintottam. Közben észre sem vettem, hogy izgalmamban felálltam. Tettem, vettem, forgolódtam, amikor a nővérrel egymásra néztünk és egyszerre döbbentünk rá, hogy állok, járkálok. 
Ez nagyban megkönnyítette a továbbiakat. 
Átkerültem az idegsebészetre, ahol a nővérek megismertek (a lepkékről). Jó volt, hogy ha nehezen és piszok lassan is, de tudok járkálni, illetve ülni, így a mosdó, zuhany, fogmosás és étkezés kérdéskörben szerencsére egészen jól elboldogultam. Csütörtökön bejött CukiSzázados, megvizsgált, összehajtogatott és megbeszéltük, pénteken én leszek a negyedik, így valamikor délután kerül rám a sor. Mivel anesztes még nem járt nálam, így nyugibogyót sem kaptam éjszakára, ezért Volbeat és Anima Soni volt az idegcsillapítóm egész éjjel. Péntek reggel kaptam fertőtlenítő tusfürdőt, kórházi kűrruhát és nem kaptam gyógyszert, nem adhattam be az inzulint és persze no kaja, no pia. Letusoltam, tisztába bújtam (a kűrruha papírból van és egy másodperc alatt fossá izzadod magad benne, így azt csak közvetlen indulás előtt kell átvenni) és elkezdtem várakozni. Délutánra már nagyon fájt a fejem, úgyhogy bekötöttek egy fizsót és ötpercenként mérték a cukromat. Már látogatási idő volt, Anyu és Tánti ott ültek az ágyam mellett és velem együtt várták, mikor jön a betegszállító. Aztán 5 óra magasságában betegszállító helyett a dokim jött, hogy ne haragudjak, de ma nem tud megműteni, mert elhúzódott az első műtét (4 órával tartott tovább a tervezettnél), nagyon fáradt és így nem műt meg, nehogy gond legyen. Pluszban még átad egy másik dokinak is, mert ő most elmegy továbbképzésre Ausztriába, ne haragudjak. Persze, oké, oké. Miután kiment, eltört a mécses. De durván. Kiakadtam, hogy megint kezdődik elölről a nyári balhé. Megadta a doki nevét, így Anyu elment levadászni, hogy megbeszéljük a továbbiakat. Jó fél óra múlva sikerült megtalálnia, mert addig műtött szegénykém, de utána egyből jött hozzám. Anyut már a folyosón megismerte - ő volt az a doki, aki a nyári görcsömnél lemerevedett a rángatózó izmok látványától és ő volt az egyetlen, aki végig amellett kardoskodott, hogy műtsenek meg.
Naszóval, bejött, leült és megkérdezte: Hölgyem, miért pityereg? (Hozzátenném, zokogtam. De azt az igazi, arceltorzulós, taknyom-nyálam egybefolyós, hüppögős bömbölést prezentáltam). Mondtam neki, hogy nyáron is így kezdődött, mire azt válaszolta: igen, emlékszik, de nyugodjak meg, addig innen el nem enged, amíg meg nem késelt. Péntek este lévén aznapról már szó sem lehetett. Mondta, hogy a hétvége sem sanszos, mivel ügyeleti rendszer lesz és ilyenkor kettő, azaz kettő darab aneszteziológus jut 9 sebészeti osztályra, ezért tényleg csak az életmentő műtéteket csinálják meg, de ne aggódjak, ő minden reggelt úgy fog kezdeni, hogy megy a nyakukra időpontért. Ha kell, itt marad a 24 órás ügyelet után is, ha úgy lesz műtő. Abban maradtunk, minden reggelt úgy kezdek, hogy amíg nem szól, addig nem eszem, nem iszom és nem adok be inzulint. Szerencsére szombaton és vasárnap is legkésőbb 9-ig jött szólni, hogy ma sem. Közben a reggeli viziteknél az összes doki fülét rágta, hogy én szegény már milyen régóta várok és segítsenek időpontot szerezni. Többek között a Százezredes dokiét is, aki a nyáron a nemműtés mellett döntött. Addig sikerült neki nyüzsögnie, míg Százezredes is azon volt egész hétvégén, hogy időpontot szerezzen nekem. Mígnem hétfő reggel úgy jöttek be vizitelni, hogy a többi doki háta mögött már az ajtóból mutatta az oké jelet az én dokim (Bencedoki, nekem szerencsém van a Bencékkel), megvan az időpont! Olyannyira meg volt az időpont, hogy még be sem fejezték a vizitet, már ott volt értem a betegszállító. Dokik kihúztak a szobából, gyorsan kipakoltam minden nem kórházit az ágyból, átvettem a kűrruhát, kivettem magamból a vasakat és már suhantunk is a műtő felé. Hanyatt fekve. A legrosszabb pozícióban. Cseszettül fájt. A műtők előtti diszpécser téren még parkoltattak kicsit, majd jött egy hatalmas, rommá tetovált viking és felkapott(!), átpenderített a másik ágyra, majd eltolt kés iránt. A műtőben elkezdték rámszerelni a gépeket, megpróbáltak branült szúrni, mivel eddig csak egy gyerekbranült sikerült berakniuk az osztályon, annyira véknyak, keskenyek a vénáim. Közben elkezdték levágni rólam a kűrruhát, így előbukkantak a tetkók. Műtősviking egyből megpezsdült, végignézegette a képeket és vigyorgott. Közben az anesztes dokinő megkérdezte, kaptam-e előző este xanaxot, mondtam nem, és ma reggel dormicumot? azt sem. Reakció: akkor már értem, miért 200 a vérnyomása. Mi tagadás, pöttyet ideges voltam és ide nem hozhattam magammal sem Michael, sem Markó idegnyugtató hangját. Átdobtak hasra, így Műtősvikingnek szemet szúrt a csípőtetkóm. Bencedoki is már a színen volt, így Műtősviking közölte, ne aggódjak, majd odafigyel és a doki kezére fog csapni, ha bele akar vágni. Ez volt az utolsó emlékem. Következőleg arra emlékszem, hogy tolnak visszafelé valahol valamelyik folyosón. Aztán tudom, hogy felhívtam Anyut. És még néhány másik embert, akiktől késő délután, amikor már teljesen tiszta voltam, nem győztem bocsikat kérni, miszerint remélhetőleg nem mondtam semmi rosszat, hülyeséget míg nem voltam magamnál :D. 
Az első tudatos emlékem, hogy nem fáj semmim. Négy és fél hónap után először úgy ébredtem fel, hogy nem fáj semmim. Picit se. Ki tudom nyújtani a lábam. Hihetetlen élmény volt. 
Innentől kezdve már villámszerűen peregtek az események. A műtéttől kedd délelőttig szigorú fekvés. Kedd délelőtt jött a gyógytornász és talpra állított, sétáltatott. Ekkor még bennem volt a dréncső, végén egy helyes kis küblivel, amit húztam magam után, mint a farkincámat. Már amikor eszembe jutott és nem úgy indultam el, hogy a cucc az ágy másik oldalán lógott a földön és amikor felálltam és elindultam, húztam magam után az ágyat is kb. Bencedokival szerda délelőtt találkoztam először, amikor jött megszabadítani a farkincámtól. Valószínűleg a műtőben "megijedhetett", mert köszönés után az volt az első mondata: nem vágtam bele a tetoválásába :D Kiszedte a cuccot, összevarrta a helyét és közölte, másnap, azaz csütörtökön hazamehetek. Persze elmondta még a tudnivalókat, illetve azt a nem túl jó hírt, hogy mit találtak műtét közben a gerincemnél, illetve hogy azzal mi a teendő a továbbiakban. Utána hosszú hónapok óta először úgy mentem ki a mosdóba, hogy nem húztam magam után a farkam (ami azért elég fájdalmas volt), simán le tudtam ülni, nem kellett közben kapaszkodni és fel is tudtam állni anélkül, hogy 5-10 percet készülnék rá, megtalálva a helyes pózt és lendületet. Nagyjából elsírtam magam és szegény szobatársaimat kb egész nap ezzel fárasztottam. Majd csütörtökön haza!
A következő nagy eredmény a varratszedés volt, azóta fizikailag egészen remekül vagyok. Persze a sok fekvés eredményeképpen kialakultak más bajok, de azok kezelhetőek, bár egyelőre még fájdalmasak. 
Ma hat hete, hogy megműtött Bencedoki. Még fáj néha a derekam (mégiscsak átfúrtak egy csigolyát), hamar elfáradok (elvégre két hónapja fekszem), de most már lassan a végéhez közeledem. November 5-én megyek kontrollra és bízom benne, hogy utána teljesen szabadlábra helyez és óvatosan bár, de visszatérhetek a régi kerékvágásba. Az elmúlt hat hét legnehezebb része az volt, hogy nem volt szabad ülni. Egyfolytában csak feküdni vagy járkálni. Piszok unalmas dolog. Viszont mint minden az életben, ez is elmúlik. Talán már nem is olyan sokára!

Most jön az oszkárátadásos szöveg, csak én ezt tényleg szóról szóra komolyan gondolom!
Köszönöm a családomnak, hogy egyfolytában mellettem álltak. Anyunak, hogy minden nap bent volt. Kerinek, hogy majdnem minden nap bent volt. Joci, Bogi, Kata! nélkületek sem ment volna. Köszönöm, hogy éjjel is hívhattalak titeket, ha nagyon fájt. A BTK-nak, hogy gondolkodás nélkül bármit, bármikor! A KPLF-nek, akik olyan ajándékot adtak, amilyet még soha senkitől nem kaptam és azt is, hogy sokan meglátogattatok! Fruzsi! nélküled sokkal nehezebb lett volna! A barátoknak, akik meglátogattak, hívtak, üzentek és tartották bennem a lelket, hozták a magazinokat és az ásványvizeket! És van még valaki, aki nélkül megőrültem volna. Meglátogatott és éjjel-nappal csetelt velem. Ő volt az egyetlen, aki minden szorongásomról, fájdalmamról, kétségbeesésemről, sírásomról, mellékhatásomról tudott. Bármikor írtam neki, azonnal válaszolt. Tartotta bennem a lelket. Mindig tudta, mit kell mondania ahhoz, hogy visszahozzon a depiből. Köszönöm neked!