Magamról

Saját fotó
Nem tudtam, hogy lehetetlen, ezért megcsináltam... (A szerző fotóját Kocsis Dóra készítette http://dorcphoto.blogspot.hu/ http://​www.facebook.com/​PhotosByDorc )

2016. november 4., péntek

For Evigt

Hosszú kihagyás után végre újra koncerten tombolhattam szerda este. Persze, hogy Volbeat koncerten :D
Szerdán korábban megléptem melóból, Ágival és Évivel felpattantunk a vonatra és irány Bécs! Már az úton elkezdtük megalapozni a hangulatunkat némi nagyon finom házi diópálinkával. Miután lekászálódtunk a Hauptbahnhof-on, elindultunk a szállás felé. Igaz, először rossz irányba :D, de végül fél órás séta után ott voltunk, becsekkoltunk, felmentünk. Egy 8 ágyas koedukált szobában voltunk, teljesen normális szobatársakkal. Mikor megérkeztünk, csak egy fiú és egy lány volt ott, de ők is hamar elmentek valamerre. Letelepedtünk, kajáltunk, Évi hotspotot csinált a telójából, így lett wifink is. Közben megállapítottuk, hogy tényleg milyen jó hely ez a szállás, az egyik felső ágynál a tulajdonosa otthagyott töltőn egy elég drága Canon fotócuccot. Az ágyra nem láttunk fel (nem is nagyon nézegettük), ott lógott a fürdőlepedő száradni. Megbontottuk a jägeres üveget és jó hangulatban ellenőriztük az e-mailjeinket, mert még korábban beregisztráltunk a Meet&Greet-re, hátha szerencsénk lesz. Kb a harmadik-negyedik jäger után Ági ismét rálesett a postafiókjára és láss csodát, jött egy levél, miszerint várnak minket szeretettel 3/4 6-ra, lehetőséget kaptunk találkozni a zenekarral! Nem kicsit és nem halkan örültünk. Aztán nem kicsit ijedtünk meg, mert az előbb emlegetett ágyon megmozdult az ott alvó :D - utána suttogva kiabáltunk és szakadtunk a nevetéstől. 
Az énekessel - Michael Poulsen
A basszer - Kaspar Boye Larsen
Lead guitar - Rob Caggiano
Időben elindultunk, sétáltunk és villamosoztunk, csak sajnos rossz irányban kezdtük el megkerülni a Stadthalle-t. Kicsit izgultunk, mert az emilben azt írták, nem várnak senkire, de jó fejek voltak, a szervező csaj felhívta Ágit, hogy mizu, jövünk-e vagy sem, úgyhogy mégiscsak megvártak. Alapból a nyertes bevihet magával még egy embert és Évi tök rendes volt, azt mondta én menjek Ágival. Amikor végre összetalálkoztunk a szerencsések csapatával, kiderült, hogy simán bemehetünk mindhárman. Kaptunk matricát és elindultunk befelé, míg a kapunál egyre hosszabban kígyózott a sor 
A dobos - Jon Larsen

és irigykedve néztek ránk a kintmaradók. Betereltek egy terembe, ahol Brit (a szervező lány) elmondta a menetet, kaptunk turnéposztert és már jött is az énekes és a basszer. Az énekesen látszott, hogy nem túlzottan van kedve az egészhez, de becsülettel végigcsinálta. Kezet fogtak mindenkivel, bemutatkoztak (hihi, mintha nem tudnánk, kik ők :D ), pár szót beszélgettek, aláírták a posztert és fotózkodtak. Aztán váltás, ők ki, a gitáros és a dobos be. Ugyanez megint. Mindannyian nagyon kedvesek voltak. Közben a teremben mindenhol csak vigyorgó fejeket lehetett látni. Brit segített a fotózkodásban is, tényleg nagyon jó volt. 


Utána a biztonságiak kikísértek mindenkit. Megkérdezték, kinek hova szól a jegye, és annak megfelelő irányba tereltek minket, legalábbis az ülőhelyeseket az egyik srác elvitte. A küzdőtér két részre volt osztva, elől a Golden Circle, ami a VIP részt takarta, meg a többi. Nekünk a többire szólt a jegyünk, mert viszonylag későn vettük meg és a VIP-be már nem kaptunk. Mint kiderült, ez nem volt akkora probléma, mert minket is odatereltek a Golden Circle-höz, a beengedősrác nézegette egy darabig a jegyünket, majd a "Stehplatz" megnevezésből lehúzta a Steh-t, kaptunk karszalagot és már bent is voltunk :D. Még visszamentünk leadni a kabátokat, meg mosdóba, pólót már nem is néztünk, mert lassan kezdték beengedni az embereket, így gyorsan vettünk innivalót és visszanyargaltunk. Aminek meg is lett az eredménye, az első sorban tombolhattuk végig az egészet.

Az előzenekar a Crobot nevű izé volt. Valami hasonmás versenyen szedhették össze őket, mert az énekes Russel Brand és egy majom keverékére hasonlított, a basszer kiköpött Jimmy Hendrix (látványelemekkel erősítette is ezt), a gitáros pedig a Hadnagyra emlékeztetett :D Zeneileg egészen jók voltak, csak ne ez a srác lett vón az énekes...
A vendégzenekar az ausztrál Airbourne volt, az első taktustól levettek a lábamról. Nagyon rendben volt az egész. Ugyan a dalaikat nem ismertük még, de részemről ez változni fog. Hozzáteszem, a basszer kiköpött Torma Fecó.


Közben feltűnt, hogy az előttünk álló biztiőrnek elég sokszor téved rám a tekintete, aminek az lett a végeredménye, hogy a behajított és eléjük leesett pengetőt, félretolva a többiek kezét, az én tenyerembe helyezte :D Ezen a ponton jött egy kis szünet, míg átálltak. Ez viszonylag hosszúra sikeredett, a korábbi felpörgés kezdett csitulni, de csak épp hogy egy kicsit. Aztán elkezdődött az, amiért jöttünk. Zseniális volt. Igaz, ugrálni, tombolni nem tudtam annyit, mint a régi szép időkben, de akkor is kimozdultam a holtpontról és azoknál a daloknál, amik igen közel állnak a szívemhez, még a fájdalom sem tudott visszatartani az ugrálva tombolástól. A teli torokból való éneklésről (bár pontosabb, ha inkább üvöltést írok) már nem is beszélve. Ennek is meg lett az eredménye. Amanda Lear hozzám képest fejhangon sikítozó libuci. Igazából megint csak tőszavakban tudnám leírni, mit is éreztem ott és akkor. Az új album egyik kedvenc nótája a címben is feltüntetett For Evigt, melynek a refrénjét dánul éneklik. Alapból is egy nagyon pozitív dal számomra, de ezután a koncert után ha egy ütemet is meghallok belőle, csak a fülem tartja vissza a számat attól, hogy körbeérjen a fejemen. Mielőtt elkezdték játszani, az énekes kérte, hogy kapcsolják le az összes lámpát, mindenki vegye elő a telóját és azzal világítson. A kivetítőn a nézőteret mutatták, borzongató látvány volt. Michael is megjegyezte, hogy piszok jó látni. Egy idő múlva visszakapcsolták a fényeket, de továbbra is a közönség volt a kijelzőn és fantasztikus volt látni az emberek arcán a széles mosolyt és a boldogságot. Olyan pozitív energiák keringtek a Stadthalle-ban, hogy jó időre feltöltődtem tőle.
Sajnos egy idő után ennek a koncertnek is vége lett, a srácok levonultak, elindult kifelé a nép. Évi még lepacsizott a Cukibiztiőrrel és mi is megkezdtük a ruhatár megközelítését. Közben egy olyan nóta ment a hangszóróból, amit a koncerten nem játszottak, így Ágival még egy kicsit énekeltünk. A ruhatárból megszereztük a kabátokat, a biztonságba helyezett, dedikált posztereket és elindultunk a szállásra. A Stadthalle előtt még csináltunk néhány képet a fellogózott turnékamionnál. Belefutottunk néhány magyar srácba, jókat nevettünk és még futni is tudtam kicsit a villamoshoz.

A szállásra visszaérve pakolászás, zuhanyozás és alvás. Vagyis alvás csak lett volna, de annyira felpörögtem, hogy nem igazán tudtam aludni. 10-20 perces szunyókálások után fél 6-kor talpra, öltözés, összecuccolás, kijelentkezés és fél órás frissítő séta a Hauptbahnhofig. A vonatra várva egy kis reggelizés, melegedés, még csokis kekszet is osztogattak az ÖBB-alkalmazottak. Megjött a vonat, kiderült, hogy a legutolsó kocsiba szól a helyjegyünk, már ekkor sejtettük, hogy a Keletiben jó kis túra vár ránk majd. Elhelyezkedtünk, a csajok kis idő múlva elaludtak, én továbbra is csak kakukkoltam, bambultam kifelé az ablakon. A Keletiben valóban jó sokat kellett caplatni, de az én fejemről akkor sem lehetett és azóta sem lehet levakarni a vigyort.
Még nem tudom, mikor lesz, de már most alig várom a következőt...