Magamról

Saját fotó
Nem tudtam, hogy lehetetlen, ezért megcsináltam... (A szerző fotóját Kocsis Dóra készítette http://dorcphoto.blogspot.hu/ http://​www.facebook.com/​PhotosByDorc )

2015. október 12., hétfő

A pokol tornácán - 4.

Ekkor már több, mint három hete feküdtem. Az utolsó egy hétben már teljesen mozgásképtelenül, ágytállal. 
A reggeli vizit mindig úgy zajlott, hogy az összes orvos, ápoló, gyógytornász, irodista, aki csak az osztályhoz tartozott, besereglett a kórterembe, ahol a kezelőorvos beszámolt a profnak, vagy a jelenlévő legmagasabb rangú orvosnak, hogy mi helyzet a betegével, váltottak néhány szót, majd haladtak a következő beteghez.
Ezen a kedd reggelen úgy zajlott a dolog, hogy bejött mindenki, az én dokim ugye szabadságon, és a Százezredes vett át tőle, aki pillanatnyilag a legmagasabb rangú doki is volt. Szóval bejöttek, megálltak az ágyamnál (én voltam az egyeske), Százezredes doki rám mosolygott, majd közölte, hogy nem műtenek meg és ezzel a lendülettel haladtak is tovább a következő ágyhoz.Köpni-nyelni nem tudtam. Teljesen kiborultam. Így maradok életem végéig? Fekve? Mozgásképtelenül? Kiszolgáltatottan? Bőgtem, mint a záporeső. Zokogva hívtam fel anyut, hogy akkor most mi lesz? Ő vad telefonálgatásba kezdett, felhívta a szabadságon lévő dokimat is. Eljutott végül Százezredes dokihoz is, aki egész kis prezentációt tartott neki mindenféle röntgenképekkel, meg ct- és mr-felvételekkel, statisztikákkal, hogy miért döntöttek amellett, nem késelnek meg. Persze ez csak délutánra derült ki, addigra teljesen kikészültem. Közben bejött hozzám egy idegsebész-neurológus doktornő, aki nagyjából felvázolta nekem a helyzetet, majd közölte, hogy talpra fog állítani. Kaptam új gyógyszereket, és ugye már egy hete, a Nagy Görcs óta más típusú, görcsoldó infúziókat toltak belém. A délutáni látogatásig sikerült kissé lenyugodnom (némi kemikáliák segítségével). Sokat segített az is, hogy az ORFI-s legutolsó szobatársammal is beszéltem telefonon, aki ugyanazzal küzdött mint én, csak kicsit más súlyossággal, és ő már eldobta a járókeretet az alatt a két hét alatt, amíg én a Honvédban üdültem. Úgy döntöttem, hogy akkor én is felállok, ha már mindenki így akarja. Első próbaként megkértem a nővéreket, hogy ismét gurítsanak be egy szobavécét és amikor jönnek anyuék a látogatáskor, megpróbálok kiülni. Így is történt. Jött a szobavécé, utána nem sokkal anyuék. A nagy próbálkozásból sajnos újabb Nagy Görcs lett, szemmel láthatóan rángatozó combizmokkal. Nyomtam a nővérhívót, mint akinek az élete függ tőle, de sajnos a nővérek nem tudtak jönni, mert egy nagyon súlyos állapotban lévő beteget kellett ellátniuk. Anyu megpróbálta megkeresni őket és látta, hogy csatakosra izzadva küzdenek. Így végül egy doki jött be, aki megunta a nővérhívó nyígását. Amikor meglátta a lábam, csak állt és bámult, majd megkérdezte, hogy mikor lesz a műtét. Mikor mondtuk, hogy nem lesz, csak a fejét csóválta kistányér szemekkel, hogy nem érti, miért nem műtenek meg. Kiakadt. Végül aztán elmúlt a görcs, mire odaértek a nővérek. De akkor már nem tudtak lebeszélni arról, hogy én lábra fogok állni. Olyannyira, hogy másnap meg is tettem. Szerda délelőtt, mint minden nap, jött a gyógytornász, hogy átmozgasson, majd kiültetett az ágy szélére és felállított. Úgy kapaszkodtam a járókeretbe, mint fuldokló a mentőövbe és már megint elsírtam magam. Most viszont örömömben, hogy három hét tortúra és szenvedés után újra a saját lábamon állok. Piszok gyenge voltam. Egyrészt a sok fekvéstől, másrészt a durva cukordiéta miatt két hét alatt leadott 12 kiló miatt. Első utam a mosdóba vezetett, járókerettel, lassan. Borzalmasan kimerített, de iszonyatosan boldog voltam. Ezen hatalmas eredmény után, gyorsan ki is rúgtak. Csütörtökön már repítettek is vissza az ORFI-ba, rehabra. Továbbra is repkedni tudtam volna a lábra állástól :)
Itt nagyon jó fejek voltak a dokik és az ápolók is, újfent. Igaz, hogy első nap a nagy izgalomtól, meg az összevisszaságtól majdnem behypóztam, de szerencsére időben észrevettük és évek óta először cukros teát kellett innom. Nem volt jó :) 
Elkezdődött a rehabilitáció. Gyógytorna, gyógymasszázs, fizikoterápia. Az első napokban még nem mehettem egyedül, kerekes-székkel vittek. Ja, és ultrahangos izomlazítás. Az volt a kedvencem. A gyógytorna is egész jó volt, főleg hogy napról napra jobban ment. A fizikoterápiát nem szerettem, mert fájdalmas volt. El lehet képzelni, amikor olyan szinten csapkodják árammal az izmaimat, hogy rángatózik a lábam. A masszázs felemás volt. A derekamat és a lábamat is kellett lazítani. Amikor a derekamat masszírozta Dávid, dorombolni tudtam volna. De amikor a lábamban kezdte "feltépni" a letapadt izmokat és idegeket, háááááát..... Sosem gondoltam, hogy valaha sírni fogok masszázsasztalon, de itt konkrétan folytak a könnyeim. Azt hittem tőből tépi ki a lábam, csavarja és feszíti le a lábfejem. Borzalmasan fájt. Még másnap is, viszont harmadnap már-már szaladtam :) Ettől függetlenül az utolsó másfél hét legborzalmasabb élménye volt ez a húsz perc. 
Az utolsó napokban már kimerészkedtem a szabad levegőre is. Délutánonként, esténként átsétáltunk a szemben lévő Lukács Fürdő parkjába kicsit, az utca túl oldalára. Eszméletlen fárasztó volt. Úgy éreztem magam utána, mintha lefutottam volna a maratont, vagy megmásztam volna egy naaaaaagyon magas hegyet. Cserébe egészen jól aludtam. Ami meglepő volt. Ugyanis a szteroidos és egyéb kábulatokat kivéve nem aludtam végig egyetlen éjszakát sem 4,5 hétig.
Mindazonáltal előbb-utóbb elérkezett július 19-e, amikor is amnesztiát kaptam és elhagyhattam a kórházat. Végre! Hosszú és nehéz időszak volt. Nekem is. A családomnak is. A barátaimnak és a kollégáimnak is. Akik mindvégig mellettem álltak, támogattak, megszereztek bármit, amit csak kiejtettem a számon. 
Persze lemaradtam a családi nyaralásról és szó sem lehetett a július végére tervezett dániai koncertről. Bánkódtam ezek miatt, de azzal semmi sem érhet fel, hogy újra lábra álltam. A saját lábamon tudtam közlekedni. Egyedül mehettem a mosdóba, zuhanyozni, hajat mosni. Nem az ágyban fekve, műanyag tálkába köpködve kell fogat mosnom és egyebek. 
Mint utóbb kiderült, sajnos nem itt lett vége a történetnek, de ez már egy másik bejegyzés lesz.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése