Ez még gombócból is sok!

Volt nekem egy kecském, tudod-e... ááá, nem így akartam kezdeni, csak semmi frappáns nem jutott eszembe és még az sem világos, hogyan fogom átkötni ezt a mondandómba :D Még az is lehet, hogy csak úgy, in medias res, belecsapok a közepibe.
Többeknek, többször, több helyen elmondtam már, hogy milyen szerencse leánya vagyok. Az úgy kezdődött, hogy 1983-ban elkezdett kiépülni Kispesten egy lakótelep a Halásztanya, a bíróság és a Tanács vonzáskörzetében. Mivel azokban az években váltak iskolaéretté a Ratkó-unokák, a lakóteleppel együtt épült egy iskola is. A magyar építőipar már akkor is remek munkájáról volt híres, ezért augusztus 31-én éjjel még dolgoztak az iskolán, hogy a másnapi évnyitóra elkészüljön. Ezt onnan tudom, hogy mi szemben laktunk az iskolával és nem tudtam aludni a nagy zajtól. Bár a festék még kicsit nedves volt és voltak érdekes helyek a suli épületében, 1983. szeptember 1-jén lezajlott az évnyitó. Gondolom senkinek nem okozok meglepetést azzal, ha elárulom, hogy engem már akkor kiállítottak a sorból, mert egy frissen megismert lánnyal végigbeszéltem és viháncoltam az ünnepélyes eseményt. Mint később kiderült, a szomszéd lépcsőházban lakott és nagyon sokáig nagyon jó barátnők voltunk, csak aztán az élet elsodort minket egymás mellől.
Nem csak az építőiparral voltak gondok, de a tervezők sem álltak a helyzet magaslatán, picit alultervezték az iskola befogadó-képességét, így év végére (mi már másodikosként kezdtünk az új suliban) az osztályunk létszáma meghaladta a 40 főt. A következő évben ezt úgy hidalták át, hogy az akkori teljes második évfolyamot és a mi osztályunkból létrehozott és "kipótolt" két harmadik osztályt minden nap busszal hozták-vitték egy kőbányai óvoda átalakított épületébe. Fergeteges volt... Mindazonáltal ebben a két vében rakódott le az alapja annak, amiről igazából írni szeretnék. Azt nem részletezem, hogy a későbbi években hogyan hidalták át azt a nehézséget, hogy a 600 fő befogadó képességű iskolában mégis több mint 1.200 gyerkőce tanulhasson, aki odajárt, tudja, aki nem, annak meg úgyis mindegy.
Visszatérve a főmenűbe, arról szeretnék megemlékezni, hogy van egy baráti kör, akik idestova már 28-29 éve ismerik és szeretik egymást. Nem azért írtam két számot, mert pöttyet gyengusz voltam matekból (pedig az voltam...), hanem azért mert a társaság egy része '83-ban került egy osztályba, a többiek pedig a következő évi kettébontás és létszámbővítés alkalmával csatlakoztak. Már az általános iskolában is nagyon jó volt az osztályközösség. Minket (főképp engem, aki duci és még szemüveges is voltam) sosem csúfoltak más osztálybeliek, mert a többiek kiálltak értünk és nem hagyták. Aztán negyedikben kaptunk egy osztályfőnököt, aki szerintem nagyon sokat tett azért, hogy mi ennyire összekovácsolódjunk. Mindenféle programokat szervezett, cselesen bírt rá minket arra, hogy a fiúk és a lányok keresztnevükön szólítsák egymást, szóval szerintem jól csinálta.
A ballagás utáni szeptemberben gyorsan csináltunk egy osztálytalálkozót, ami hát hmmm.... nem volt túl nagy durranás, de jól éreztük magunkat. Ennek ellenére hat év telt el a következő osztálytalálkozóig, ami viszont nagyon jól sikerült. Íme némi bizonyíték:

 

 

Ezután újabb hat év telt el a következő találkozóig, viszont - immár hat éve - két havonta találkozunk. Eleinte összejöttünk 10-15-en is, de mostanra kialakult egy törzsgárda, 8-9 emberrel. Néhány évvel ezelőtt az egyik találkozóra elhívtuk az osztályfőnökünket is, aki az este folyamán egyszercsak nekünk szegezte a kérdést: "Miért találkoztok ilyen sűrűn?" Mi csak néztünk egymásra, forgattuk a fejünket, vonogattuk a vállunkat és nem értettük a kérdést. Aztán Krisztián egyszercsak kibökte a legigazabb választ: azért, mert szeretjük egymást. Ez azóta sem változott, sőt! Megintcsak Krisztián megfogalmazásában, kezdünk terápiás csoporttá válni. Amikor összejövünk vagy vihogunk a régi dolgokon, vagy mindenféle témakörben megváltjuk a világot vagy megpróbáljuk tanácsokkal, de legfőképpen szeretettel, megértéssel, olykor letolással segíteni azt, akinek épp valami nyomora van, begödrözött az élete.
Egy szó, mint száz, köszönöm, hogy vagytok nekem. Igazság szerint mindenkinek, de legfőképpen: Kriszti, Viki, Erzsi, Ricsi, Krisztián, Kálmán és Zoli! Móni is, csak ő nem szokott eljönni :) Szeretlek Titeket! <3 és most elő a papírzsepikkel :D
Végezetül álljon itt még néhány fotó tanúságul:

 

"Hálás a szívünk, zengjen az örömünk..."

Tavaly augusztus 20-án hagyományteremtő célzattal Soroksáron, a Nagyboldogasszony Templom mögött, a helyi színjátszókör előadásában megrendezésre került az István, a király című rockopera zanzásított változata. Krivel mi is megtekintettük népes családommal egyetemben és nagyon-nagyon élveztük az előadást, bár kisebb sebekből vérzett a dolog. A hangosítás nem volt tökéletes a szabadtéri előadáson, de mint említettem, ez volt a legeslegelső alkalom, így betudtuk ennek. Pláne, hogy az állóhelyek a helyi kocsma bejárta környékén kezdődtek, így vidám fiatalokkal egyetemben végigénekeltük az előadást, ezért mikor a technika ördöge kifogott a rendezőkön és elszállt a teljes hangosítás hosszú percekre, nem volt hiba, mert mi ott hátul zavartalanul folytattuk tovább telitorokból. Olyannyira, hogy a környékünkön ülők-állók az előadás végén nem csak a színészeket, hanem minket is megtapsoltak. Ó, és utána még szuper tűzijáték is volt, így tökéletessé lett a 2011-es augusztus 20-a.
Dorka és Béka egyéb elfoglaltságaik miatt nem tudtak eljönni, de megígérték, hogy idén ott lesznek.
Mikor felfedeztem, hogy valóban lesz idén is előadás, egyből riasztottam őket, így nem szerveződött közbe semmilyen program. Megbeszéltük, hogy előbb átjönnek hozzám egy kis beszélgetésre, eszegetésre-iszogatásra. Béka egyedüli fiúként hősiesen állta a sarat három, legalább lélekben szőke nő társaságában :), főképp, hogy velünk együtt bekanalazott egy kis gazmacsó* (lánykori nevén gazpacho) levest ;). Ezután következett némi házi körözött (bár lehet, hogy az első "ö" hosszú....), ami csak azért volt izgi, mert mind a leves, mind a .... túrós cucc tartalmazott egy kis jófajta, nyers lilahagymát, így a szagélmény garantált volt az est hátralévő részére. 20:30-ra írták ki a kezdést, ezért háromnegyed 8-ra már odamentünk, hogy mindenképp legyen állóhelyünk az elsős sorban. Nem kellett vón... Idén nem voltak olyan sokan, mint tavaly, volt hely bőven, ráadásul 1/2 9-kor még csak az ünnepi beszédek kezdődtek. Szerencsére az állami méltóságok fogták, hogy nem feltétlenül rájuk kíváncsi a nép, de azért az én ízlésemhez képest kicsit sokat nyalták az ilyen-olyan főbbrangú fenekeket. Majd elérkezett a kenyérszentelés, amit a református és a katolikus egyház képviselője is némi beszéddel próbált hangsúlyosabbá tenni. A helyi papról csak annyit: a műsor kezdete előtt még civil ruhában mászkált a sorok között és hirtelen ránézésre azt hittem, hogy Szörényi Levente időutazott hozzánk a '60-as évekből, majd később kiderült róla, hogy mégsem :) Már a lelkész úr is kicsit elvetette a sulykot, amit onnan lehetett a legjobban látni, hogy a műsorvezetésre felkért menyasszony (nagy volt és habos és fehér...) rettentő idegesen toporgott a partvonalon. És még csak ezután következett a pap... Na ő aztán sokunknál kiverte a biztosítékot a mindenféle anekdotáival, a templom is rámordult, kétszer beleharangoztak a beszédébe. A műsorvezető menyasszony már helyben futott, sőt néha nekiiramodott, hogy kitépje papunk elől a mikrofont, de aztán naaaaaagy nehezen véget ért az összes beszéd. Még gyorsan szétosztották a megszentelt kenyérkockákat, közben elbontották a pódiumot a színtérről, kicsit vártunk és elkezdődött az előadás. A tavalyiban számomra a legnegatívabb az volt, hogy Torda, a táltos szerepét átváltoztatták Sámánasszonyra, ami már alapban hmmm, ráadásul a rettentően tehetséges, soroksári gyökerekkel bíró, a hazai, napi kórházsorozatban játszó vörös hajú, beszédhibás műűűűűVÉSZnőre bízták. Mit mondjak, nagyon rossz volt. Sajnos ezt a "jó" szokásukat idén is megtartották,  illetve Koppánynak most már öt feleséggel kellett elbírnia. Ennél a pontnál jött ki a szemem, mint a csigának, mikor beugrándozott az egyik feleség... Hát szóval.... izé..... Akik ismernek, tudják, hogy testalkatom vénuszi, bár inkább a villendorfi, mint a milói :D A drága kis feleség hasonló testalkattal bírt mint én, ehhez ráadtak egy aranyszínű melltartót és a csípője köré csavartak egy aranyszínű leplet. Besírtam. Ráadásul nem is énekelt, csak vonaglott meg mittomén. Arra gondoltam közben, hogy nincs az a szereplési vágy, ami engem ilyen szerkóban kihajtana a plénum elé. De még a kedvesem előtt sem lejtenék ilyenben, mert röhögésbe fulladna a romantika... Visszakunkorodva az előadásra, a tavalyihoz hasonlóan ez is zanzásított változat volt, kihagytak belőle a történet szempontjából nem annyira fontos részeket (idén egy kicsit többet), az ideit más is rendezte. Egyáltalán nem szakértő véleményem szerint a tavalyi jobb volt. Azért ezt is becsülettel végigénekeltük :D Ráadásul a szereplők tiszteletére legyen mondva, mindannyian "amatőrök". A helyi tv-ben láttam egy riportot az egyik főszereplővel, aki konkrétan informatikus, ehhez képest úgy énekelte Istvánt, hogy a fejem lerepült tőle. Koppány pedig nagy kedvencünk tavaly óta, idén sem okozott csalódást.
Ami a közönséget illeti, valahogy megint a tavalyi fiúk keveredtek mellénk, így mindannyian készen álltunk arra, hogy technikai málőr esetén ismét kihúzzuk a bajból az előadást :) Másik pozitívum, amivel most egy kicsit dicsekszem: nem messze álltak tőlünk az unokahúgomék, aki még csak (saját megfogalmazásában) fél 9 éves és jelentem kívülről fújta az egészet! Negatívum kettő volt: 1. ült előttünk egy házaspár, akinek a férfi tagjából olyan vastagon áradt a negatív energia, hogy Dorkát is és engem is rettentően zavart. Állandóan hátrafordult, becsmérlő tekintettel nézett mindenkire. Ráadásul már az elején úgy ült le (hozzáteszem a leghátsó széksorba), hogy: "Pffff, az első sorban már nem volt hely!" Egy idő után megunta, hogy a kameramanci** (nő volt!) kitakarja a színpadot, felállt, hátrébb ment és rájött, hogy onnan lát, így vitte magával a negatív energiáit is :D. 2. a második negatívum nem tudom kiből áradt, de többször is az est folyamán. Lövésem sincs, mi volt nálunk a kaja, de olyan gázokat eregetett, hogy belekönnyezett a szemünk. Bónuszpontként átlag 10 percenként elengedett egy galambocskát... pfúúúúúúúúúúúúj! Még jó, hogy nem zárt térben voltunk, mert hamar rá lehetett volna jönni, kitől erednek a felhők, mivel búzakör-szerűen kidőltek volna mellőle az emberek.
Mint minden, ami elkezdődik, ez is véget ért. Szépen, alaposan, hálásan megtapsoltuk az előadókat és türelmetlenül vártuk a tűzijátékot, ami, mint tavaly is, a helyi vállalkozók nagylelkűségének volt köszönhető - egyébként az előadás létrejötte is! Szóval az volt a legjobb a tűzijátékban, mindamellett, hogy rengeteg és nagyon szép pukkantyú világított az égen, hogy amikor éreztem a folyamatos mosolyt az arcomon, körbenéztem és azt láttam: mindenki felfelé fordított arccal, mosolyogva bámulja a szikrákat! Az jutott eszembe, hogy még mindig jó hely ez a világ, amikor felnőtt, meglett emberek is ilyen gyermeki elragadtatással tudnak bámulni néhány kiló puska- és csillámport! (jó, persze, tudom, más is van benne...)
Bár ez az előadás nem volt olyan jó szerintem, mint a tavalyi, azért jövőre is szeretnék ott lenni és ismét végigénekelni a barátaimmal és a családommal együtt!

* copyright by Béka
** copyright by Kri

Egy régi koncert emléke

Kedvenc együttesem egyik dalának refrénjében a következő szöveg hallható:

"You are my hero, my Friday night"

/Joey Tempest, Europe - Hero/

ezt egy darabig átköltve énekeltem: "You are my hero, my Sunday night" ugyanis egyik - számomra nagyon emlékezetes - koncertjük 2010. január 30-án, vasárnap volt Bécsben.
A jegyeket gondosan beszerztük már decemberben, másnapra szabdságot vettünk ki Krivel és hatalmasat buliztunk. Na de mint annyi minden más, ez sem ment nekünk egyszerűen.
Kezdődött ott, hogy már megint nem sikerült időre elkészülnöm. Mózsit becsomagoltuk, kóla betárazva, de én még a hajamat szárítottam az indulás tervezett időpontjában és akkor még nem ilyen csutak volt. Közben Kri egyeztette az útvonalat öcsémmel (Johnny Bravo reinkarnációja, ha ez mond bárkinek is bármit...), mert hogy ők szoktak oda járni bulizni, ahol a koncertet rendezték. Ezen felbuzdulva, mit nekünk GPS (bár nálunk volt és be volt programozva), nekivágtunk az útnak. Irtózatos zimankó és zegernye kísérte utunkat egészen Tatabányáig, onnantól már csak a széllökések maradtak. Típusomat tekintve átfolyó jellegű vízmelegítőként működöm, tehát déli 12 órától már nem vettem magamhoz folyadékot az útközbeni kellemetlenségek elkerülése érdekében. Még magyar területen beszereztük az osztrák autópálya matricát egy benzinkútnál, Kri megkérdezte, nem óhatjok-e esetleg látogatást tenni a legkisebb helyiségben. Nem óhajtottam, egyrészt mert nem volt hólyagvészhelyzet, másrészt nem óhajtottam hányásízzel a számban tombolni a koncerten, ismerve a magyar benzinkutak mosdóiban uralkodó látványt és szaghatást. Ennek megfelelően Bécs előtt nem sokkal (ahol a legszarabb, hupolykás az autópálya) már igencsak szűköltem és mantra-szerűen hajtogattam, hogy: "mindjárt bepisilek, mindjárt bepisilek, mindjárt bepisilek", de egy jó darabig még nem tudtam könnyíteni magamon. Tesóm útmutatásának megfelelően megtaláltuk a táblát, ahol be kellett fordulni, hogy pöpecül megtaláljuk a Gasometer nevű helyet, de pesze hogy nem egy út kanyarodott onnan és nanáhogypersze mi a másikra kanyarodtunk. Mentünk, mentünk, mendegéltünk, majd az út végén - más lehetőség nem lévén - behajtottunk egy nyitott kapujú parkolóházba. Ez gyorsan megváltozott és mi már csak a L'art Pour L'art Társulatot tudtuk idézni: se ki, se Be, se nyő. Megkerestük a kijáratot, ahol Kri ékes magyar-angol-német és mutogatós keveréknyelven kidumált minket a parkolóházból, hogy ne kelljen fizetnünk, mert nem mi vagyunk szőkék, hanem ők hagyták nyitva a kaput. Túlélvén a parkolóházi borzalmakat továbbindultunk követve az utat, mivel másfelé nem lehetett, és behajtottunk egy alagútrendszerbe... azt hittem, soha többet nem látjuk meg a napfényt. (Közben én csendesen folytattam a mantrázgatást, miszerint mindjárt bepisilek, ekkor már kb. egy órája voltunk Bécsben.) A nyolcadik kör után elhatározás született, mégiscsak vegyük elő a GPS-t. Szerintem rajtunk kívül senki másnak nem okozott volna meglepetést, hogy a föld alól elég nehezen tud kontaktust teremteni a műhóddal. Persze ez sem elsőre ugrott be, csak miután már néhány jógagyakorlatot bemutattam az anyósülésen feszülő hólyaggal próbálván minél közelebb tartani az eszközt a földfelszínhez. Nem jártam túl sok sikerrel. Itt már Kri is elkezdett zsolozsmázni, hogy "Nem fogunk odaérni! Nem fogunk odaérni!" (Ekkor délután öt óra volt, a koncert 9-kor kezdődött és már Bécsben voltunk....)
Sok lúd disznót győz alapon kiverekedtünk magunkat az alagútból, viszonylag rövid idő alatt megtaláltuk a koncert helyszínéül szolgáló vigalmi negyedet is. Leparkoltunk, majd Kri elindult megérdeklődni a járókelőktől, hogy fizetős-e a parkolóhely vagy wtf. Egy fiú és egy lány sétált arrafelé, mint kiderült Észtországból jöttek, szintén a koncertre és ők sem tudták, hogy kell-e fizetni vagy sem. Viszont az legalább kiderült, hogy pont a Gasometer bejárata előtt találtunk parkolóhelyet :). Miután tisztáztuk, hogy továbbra sincs fogalmunk a parkolódíjról, elindultam a szomszédos mozipláza felé, ami kb. akkora mint a Westend és csak mozik és kávézók vannak benne. És legnagyobb megkönnyebbülésemre: mosdók! :D A koncert kezdetéig ellátogattam még oda néhányszor. Majd megkezdődött a sorbanállás a beengedésért, ahol nagy küzdés volt a helyben maradásért, mert annyira fújt a szél, hogy majdnem elszálltunk mint Mary Poppins, és még csak esernyő sem kellett hozzá.
A lényeg, hogy időben bejutottunk, nagyon jó helyen tudtunk megállni, láttunk és láttak is minket :) Tény, hogy eléggé kilógtunk a hanyattlökött uborka temperamentumú osztrákok közül a tombolásunkkal. Olyannyira, hogy egyszercsak feltűnt: az énekes videóra rögzíti önfeledt éneklésemet és ugrabugrálásomat... szerintem azóta, ha rossz kedve van, csak előveszi és máris gurul a nevetéstől ;)
A hazaút majdhogynem eseménytelenül telt, legalábbis Székesfehérvárig, mert ott bealudtam és onnantól semmire sem emlékszem.
És hogy honnan jutott ez most eszembe? Október 23-án ismét Europe koncert Bécsben!!!! :D :D :D

Azért vannak a jó barátok...

… hogy amikor szükséged van rájuk, jöjjenek és átköltöztessék a Szabó Ervin Könyvtárat, a régi, kicsit kopott de egyébként gyönyörű szekrényeket segítsenek fehérré varázsolni, a pergő vakolatot lekaparják és befoltozzák, felpasszintsák a fürdőszobapolcokat és a karnisokat, mindezt fotókkal dokumentálják, tartsák benned a lelket (miután jól kinevették magukat) amikor leszakadt az ágyad és a hűtlen cinyók helyett kapj tőlük egy másikat J

Szásával, aki egy szibériai kandúrka, még nem ismerjük egymást, de már megszületett vasárnap (07.01. – szép ajándék J), augusztusban fogunk összeköltözni. Összecsiszolódásunk valószínűleg jó néhány bejegyzés témájául fog szolgálni.