Gasztroizé, avagy az almás sör halála

Nagyon szeretek főzni, de általában mások receptjeit veszem elő. Barátok, ismerősök, család által megosztott recepteket, újságból, szakácskönyvből, internetről szerzett leírásokat készítek el. Persze van amikor csak úgy elkezdek beledobálni alapanyagokat a lábosba/fazékba/tepsibe és a család többnyire hálásan fogyasztja, ezeket viszont nem gondolom nagy horderejű alkotásoknak, bárki képes rá, úgyhogy nem írom meg. Nem is értem igazából, hogy ez a rengeteg gasztro-blog hogyan tud működni. Ennyi újdonságot találnak ki az emberek? Vagy egyszerűen elkészítik valakinek a receptjét és leírják, hogy mit csináltak? Ez viszont szerintem plágium, meg nincs benne túl sok új dolog.
Persze vannak olyanok is, mint Anci csak egy van, akik az egy témára összegyűjtött sok receptből-variácóból gyúrnak össze egy számukra fogyasztható verziót és azt osztják meg, jóllehet a blogjuk alapvetően nem erről szól. Vagy Lancelot, a béka, akinek szintén nem gasztrobloggérség a "főprofilja", cserébe bébiételgyáros lett, vagy egy jól sikerült, igencsak férfias, a sok éves gyakorlat alatt létrejött tapasztalatai alapján készített ételét írja le. Az ilyeneket szeretem, mert vicces, szórakoztató és a sokféléből egy újat hozott létre.
Most azonban én is a gasztrobloggerek útjára lépek, ha csak egy bejegyzés erejéig is (egyelőre legalábbis...).
Történt, hogy a karácsonyi BTK-vacsorára Dorka hozott kisdobozos, kisalkoholtartalmú gyümölcsös söröket, melyekből egy almás és egy grapefruitos a hűtőben maradt, bontatlanul. Nézegettem őket hetekig, mit is kezdjek velük (a megivás valahogy nem jutott eszembe), mígnem Anyu valami mesésen finom almát hozott a zöldségestől. Lédús, édes, ropogós, mittomén milyen nevű, fajtájú. Eltelt néhány nap, mire a két információ összecsengett az agyamban és megszületett a nagy ötlet. Mivel Paprika Tv- és különböző gasztromagazin-függő vagyok, valószínűsíthetően ez a recept sem magától ugrott ki a fejemből és biztosan mások is csináltak már ilyet, de ez annyira jól sikerült, hogy muszáj megosztanom.
Találtam a spájzban saját termesztésű, parázs-krumplinak becézett irtó pici burgonyákat (a szóismétlés elkerülése okán), amiket élő ember nem volt hajlandó megpucolni. Héjában megfőztem őket (meg forró vízben, lábosban), hagytam kihűlni, majd lebogarásztam róluk a külső borítást. Egy hőálló tálat körbedörzsöltem egy gerezd fokhagymával, margarindarabokat pötyögtettem bele, majd belehasaltattam a sózott, borsozott csirkecickószeleteket. Megszórtam szárított kakukkfűvel, a félig szétdörzsölt és még egy fokhagymagerezddel, melyeket felszeleteltem vékonyan. Felkarikáltam egy jó nagy fej vöröshagymát, rájuk fektettem, majd beborítottam meghámozott, hajszálvékonyan felszabdalt almával, de úgy, hogy egy induri-pinduri husi sem látszott ki. A tetejére is pötyögtettem margarindarabokat majd ráöntöttem az almás sör kb. felét, rátettem a tál tetejét (tetőtlen tál esetében borítsunk rá fátylat vagy alufóliát) és beküldtem kétszáz fokon a légkeverésre állított sütőbe. Amíg fortyogott, egy másik tálat kikentem két csepp olívaolajjal, beleborítottam a pucér pityókákat, megszórtam sóval és kakukkfűvel, majd aláborítottam a maradék sör felét. Mikor úgy ítéltem meg, hogy a sülő cuccnak immár pirulnia is kéne, meg jó lenne ha a levéből is elpárologna úgy egy liternyi..., levettem a tetejét és betuszkoltam a sütőbe a kolompért is. Míg a cicik és a grulya is megpirult, lehajtottam a maradék sört étvágygerjesztőnek, bár a konyha- és lakásszerte terjengő illatoktól már így is folyt a nyálam. Mennyeien finom lett, mindenki megnyalta utána az összes ujját.

A burgonya fenti írásban fel nem használt szinonimái: kompér, földialma, svábtök.
Nekem tetszik :)