Vasárnap délelőtt vonatra pattantunk, elmentünk Bécsbe. Felmértük a terepet, megkerestük a számunkra megfelelő tömegközlekedési eszközöket, elfoglaltuk a szállást. Mindeközben gyalogoltunk néhány kilométert, de még jól is esett. Fél 7-kor volt kapunyitás a Stadthalle-ban, úgy gondoltuk, fél 6 felé odanézünk, aztán beülünk valahová iszunk egy forrócsokit. Nos hát fél 6 felé odanéztünk, majd hisztérikus sebességgel beálltunk a sorba, mert már elég szépen kígyózott. Ácsorogtunk kint egy órát, a végén már nagyon fázva. Közben jöttek naaaagy, sárgapólós emberek sárga karszalagokkal és adtak annak, aki kért. Kértünk mi is, remélve, hogy nem fog fájni, amit ezért cserébe adnak. Nem fájt, bemehettünk a "VIP" szekcióba, előre, nagyon előre :D, ismét a második sorban tomboltuk végig az egészet. Ez a koncert néhány szempontból első alkalom volt számomra. Első alkalom volt, hogy az idősebb korosztályba tartoztam. Az átlagéletkor max 20 év körül mozgott. Meg is jegyezte Mr. Poulsen, hogy teenage party van. Mondjuk ennek is volt köszönhető, szerintem, hogy életemben először nem kellett küzdeni a helyért. A kisfiúk és kislányok meghajoltak nagyságunk előtt és amikor tomboltunk, tisztes távolságot tartottak tőlünk. Pedig nem is pogóztunk (legalábbis nem durván, nem lökdöstünk senkit). Na, de kicsit előre szaladtam.
Szóval, bementünk, ruhatároztunk (főleg Ági), pozícionálódtunk és ácsorogtunk újabb egy órát. Nagyjából fél 8 magasságában játszani kezdett az előzenekar előzenekara, a Teenage Bottlerocket nevű amcsi punkegyüttes. Hátööööö, nem volt jó, de legalább sz@r volt. Nem tudom, mit szedett a basszer, de én olyat soha nem szeretnék. Ha meg magától volt ilyen, akkor nehogy megharapjon, mert elkapom... Na jó, ez így nem teljesen igaz, az utolsó két szám egészen élvezhető volt. Azt megelőzően azon gondolkodtam, hogy az énekes arcán látható külsérelmi nyomokat biztosan akkor szerezte, amikor valaki le akarta beszélni erről a zenéről. Nem sikerült, de keményen küzdhettek. Ja, és azon, hogy vajon sikerül-e a csókának a mikorfonállványa és köztem lévő uszkve 3 méteres távolságot átköpnie.... valami hihetetlen módon fröcsögött. Brrrrrrr. Eltelt velük az idő. Aztán kicsit átpakoltak és elkövetkezett az előzenekar, az Iced Earth. Jó volt! nagyon jó. Eszembe is jutott, hogy tutira fel fognak oszalni nemsokára. Eddig akárhány előzenekar megtetszett, fél éven belül oszlásnak indultak. Kár lenne értük. Ennél a pontnál dobtam el az agyam másodszorra. Ja, az elsőt még le sem írtam, majd mindjárt. Állt mellettem egy kissrác, aki az előzenekar előzenekarának kezdéséig nyolcvanhatszor posztolta a fészbúkra, hogy hol van, esetleg valami gyümölcsöket nyomogatott a telefonján. Az Iced Earth alatt odáig vetemedett, hogy ezerrel tolta a posztokat, csak úgy suhantak az ujjai. Majd mikor az énekes szájából elhangzott a felszólítás, miszert: praclikat a magasba, kiccsávó csápolt kettőt (fejét fel sem emelve a foniról) majd folytatta a kijelző felszántását....
Íme: És az egész koncertet végig fészbúkolta. Ennyi erővel a jútyúbon is végignézhette volna...
Amin először kiakadtam, az pedig a következő volt. Mihelyt a színpadra perdültek az első zenészek, a full osztrákokkal teli első sor kompletten nekiállt behelyezni a füldugókat!!!! Hát minek nyomul az ilyen az első sorba??????? Menjen hátrébb, ott nem olyan hangos, hogy kisimuljon az arca a végére.
Na de vissza a főmenűbe: az Iced Earth nagyon jó volt, igazi hajrázós, kemény metál zene. Pont nekem való. A bácsik is hozták a műfaji sajátosságokat. Seggig érő sérók (nem tarkótájról indulva...), csörögtek a láncok, feszültek a bőrgatyák. Néha volt csak olyan érzésem, hogy valaki éppen jól megmarkolva, kétszer 360 fokban csavargatja az énekes golyóit, csak ettől adhatott ki üvegrepesztő hangokat. Annyira tetszett, hogy elhatároztam, utánuk nézek, beszerzéshez fogok, satöbbi.
Aztán megint pakolgattak nyolcvan órát, már kezdtem nagyon türelmetlen lenni. Erősen megfontolás tárgyává tettem, hogy megkeresem őket és szipirtyó módján visítva kizavarom a bandát a színpadra. Vagy a vudu működik, vagy pont ők is úgy döntöttek, mindenesetre kisvártva elkezdődött amiért jöttünk. Színpadra állt a Volbeat. A legjobb koncertek listáján most holtversenyben vannak saját magukkal a második helyen, de kezdik támadni a csúcsot :)
Júniusban nem játszották el a legeslegkedvencebb számomat, nagyon szurkoltam, hogy ezúttal megtegyék. Abban is bíztam, hogy nem tartják magukat a júniusi szigorúan másfél órához. Szerencsére mindkét vágyam teljesült. A következő kicsit több mint két órában folyamatosan ugráltam, tomboltam, énekeltem, sikítottam, csápoltam, tapsoltam, örültem, boldog voltam :)
Csak egyszer sikerült beégnem, kicsit. Az egyik kedvenc számom akusztikus gitárral kezdődik. Amikor azt behozzák, már biztosan tudom, hogy a következő öt percben elvesztem a kapcsolatot a külvilággal, csak a zene van, az éneklés, az ugrálás, a fülig érő vigyor. Bejött a gitár, Mr. Poulsen megérdeklődte, hogy na vajon melyik szám jön. Nyilván bekiabáltam a szám címét. Én, egyedül, a nagy Stadthalle-ban. Egérhangon. Meg is jegyezte Michael, mi az hogy csak a lány tudja? vicces volt....
Eljátszották a legtutibb kedvencemet is, bár akkor már fogytán volt a levegőm, energiám meg már kb. semennyi, de összekapartam a tartalékokat és nekiveselkedtem a tombolásnak.
A koncert végére ambivalens érzéseim támadtak. Egyrészt nem akartam, hogy vége legyen. Másrészt életemben először nagyon vártam, hogy vége legyen. Olyan szinten ki voltam száradva, hogy nagyon rosszul éreztem magam. Kicsit kóvályogtam is, látszhatott rajtam, hogy nem minden kerek. Az előttünk álló, nem túl magas, de egyébiránt meglehetősen rendben lévő biztonsági őr gyerek arcán láttam néha átsuhanni a rémületet: "Te jó ég! Ha ez itt nekem elájul, hogy a picsben szedem ki onnan???????" Azért sajnos egyszer csak véget ért. Nem lett pengetőnk. És vízhez is baromi nehezen jutottam. Osztrákiában az a policy, hogy a koncert vége után nem árusítanak a büfék! Nóóóóóóórmális? A budiban meg csak meleg víz van.... Nagy nehezen találtam egy még árusító pultot, ahol kb. heroin árban szereztem fél liter vizet plusz egy Volbeat-es poharat. Amit ugyan már előtte is sikerült magunkévá tenni, de sebaj. Inkább kettő, mint egy sem :D :D
A fotókért, és az élményért is ezer hála és köszönet Schwarzkopf Áginak!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése