"Hálás a szívünk, zengjen az örömünk..."

Tavaly augusztus 20-án hagyományteremtő célzattal Soroksáron, a Nagyboldogasszony Templom mögött, a helyi színjátszókör előadásában megrendezésre került az István, a király című rockopera zanzásított változata. Krivel mi is megtekintettük népes családommal egyetemben és nagyon-nagyon élveztük az előadást, bár kisebb sebekből vérzett a dolog. A hangosítás nem volt tökéletes a szabadtéri előadáson, de mint említettem, ez volt a legeslegelső alkalom, így betudtuk ennek. Pláne, hogy az állóhelyek a helyi kocsma bejárta környékén kezdődtek, így vidám fiatalokkal egyetemben végigénekeltük az előadást, ezért mikor a technika ördöge kifogott a rendezőkön és elszállt a teljes hangosítás hosszú percekre, nem volt hiba, mert mi ott hátul zavartalanul folytattuk tovább telitorokból. Olyannyira, hogy a környékünkön ülők-állók az előadás végén nem csak a színészeket, hanem minket is megtapsoltak. Ó, és utána még szuper tűzijáték is volt, így tökéletessé lett a 2011-es augusztus 20-a.
Dorka és Béka egyéb elfoglaltságaik miatt nem tudtak eljönni, de megígérték, hogy idén ott lesznek.
Mikor felfedeztem, hogy valóban lesz idén is előadás, egyből riasztottam őket, így nem szerveződött közbe semmilyen program. Megbeszéltük, hogy előbb átjönnek hozzám egy kis beszélgetésre, eszegetésre-iszogatásra. Béka egyedüli fiúként hősiesen állta a sarat három, legalább lélekben szőke nő társaságában :), főképp, hogy velünk együtt bekanalazott egy kis gazmacsó* (lánykori nevén gazpacho) levest ;). Ezután következett némi házi körözött (bár lehet, hogy az első "ö" hosszú....), ami csak azért volt izgi, mert mind a leves, mind a .... túrós cucc tartalmazott egy kis jófajta, nyers lilahagymát, így a szagélmény garantált volt az est hátralévő részére. 20:30-ra írták ki a kezdést, ezért háromnegyed 8-ra már odamentünk, hogy mindenképp legyen állóhelyünk az elsős sorban. Nem kellett vón... Idén nem voltak olyan sokan, mint tavaly, volt hely bőven, ráadásul 1/2 9-kor még csak az ünnepi beszédek kezdődtek. Szerencsére az állami méltóságok fogták, hogy nem feltétlenül rájuk kíváncsi a nép, de azért az én ízlésemhez képest kicsit sokat nyalták az ilyen-olyan főbbrangú fenekeket. Majd elérkezett a kenyérszentelés, amit a református és a katolikus egyház képviselője is némi beszéddel próbált hangsúlyosabbá tenni. A helyi papról csak annyit: a műsor kezdete előtt még civil ruhában mászkált a sorok között és hirtelen ránézésre azt hittem, hogy Szörényi Levente időutazott hozzánk a '60-as évekből, majd később kiderült róla, hogy mégsem :) Már a lelkész úr is kicsit elvetette a sulykot, amit onnan lehetett a legjobban látni, hogy a műsorvezetésre felkért menyasszony (nagy volt és habos és fehér...) rettentő idegesen toporgott a partvonalon. És még csak ezután következett a pap... Na ő aztán sokunknál kiverte a biztosítékot a mindenféle anekdotáival, a templom is rámordult, kétszer beleharangoztak a beszédébe. A műsorvezető menyasszony már helyben futott, sőt néha nekiiramodott, hogy kitépje papunk elől a mikrofont, de aztán naaaaaagy nehezen véget ért az összes beszéd. Még gyorsan szétosztották a megszentelt kenyérkockákat, közben elbontották a pódiumot a színtérről, kicsit vártunk és elkezdődött az előadás. A tavalyiban számomra a legnegatívabb az volt, hogy Torda, a táltos szerepét átváltoztatták Sámánasszonyra, ami már alapban hmmm, ráadásul a rettentően tehetséges, soroksári gyökerekkel bíró, a hazai, napi kórházsorozatban játszó vörös hajú, beszédhibás műűűűűVÉSZnőre bízták. Mit mondjak, nagyon rossz volt. Sajnos ezt a "jó" szokásukat idén is megtartották,  illetve Koppánynak most már öt feleséggel kellett elbírnia. Ennél a pontnál jött ki a szemem, mint a csigának, mikor beugrándozott az egyik feleség... Hát szóval.... izé..... Akik ismernek, tudják, hogy testalkatom vénuszi, bár inkább a villendorfi, mint a milói :D A drága kis feleség hasonló testalkattal bírt mint én, ehhez ráadtak egy aranyszínű melltartót és a csípője köré csavartak egy aranyszínű leplet. Besírtam. Ráadásul nem is énekelt, csak vonaglott meg mittomén. Arra gondoltam közben, hogy nincs az a szereplési vágy, ami engem ilyen szerkóban kihajtana a plénum elé. De még a kedvesem előtt sem lejtenék ilyenben, mert röhögésbe fulladna a romantika... Visszakunkorodva az előadásra, a tavalyihoz hasonlóan ez is zanzásított változat volt, kihagytak belőle a történet szempontjából nem annyira fontos részeket (idén egy kicsit többet), az ideit más is rendezte. Egyáltalán nem szakértő véleményem szerint a tavalyi jobb volt. Azért ezt is becsülettel végigénekeltük :D Ráadásul a szereplők tiszteletére legyen mondva, mindannyian "amatőrök". A helyi tv-ben láttam egy riportot az egyik főszereplővel, aki konkrétan informatikus, ehhez képest úgy énekelte Istvánt, hogy a fejem lerepült tőle. Koppány pedig nagy kedvencünk tavaly óta, idén sem okozott csalódást.
Ami a közönséget illeti, valahogy megint a tavalyi fiúk keveredtek mellénk, így mindannyian készen álltunk arra, hogy technikai málőr esetén ismét kihúzzuk a bajból az előadást :) Másik pozitívum, amivel most egy kicsit dicsekszem: nem messze álltak tőlünk az unokahúgomék, aki még csak (saját megfogalmazásában) fél 9 éves és jelentem kívülről fújta az egészet! Negatívum kettő volt: 1. ült előttünk egy házaspár, akinek a férfi tagjából olyan vastagon áradt a negatív energia, hogy Dorkát is és engem is rettentően zavart. Állandóan hátrafordult, becsmérlő tekintettel nézett mindenkire. Ráadásul már az elején úgy ült le (hozzáteszem a leghátsó széksorba), hogy: "Pffff, az első sorban már nem volt hely!" Egy idő után megunta, hogy a kameramanci** (nő volt!) kitakarja a színpadot, felállt, hátrébb ment és rájött, hogy onnan lát, így vitte magával a negatív energiáit is :D. 2. a második negatívum nem tudom kiből áradt, de többször is az est folyamán. Lövésem sincs, mi volt nálunk a kaja, de olyan gázokat eregetett, hogy belekönnyezett a szemünk. Bónuszpontként átlag 10 percenként elengedett egy galambocskát... pfúúúúúúúúúúúúj! Még jó, hogy nem zárt térben voltunk, mert hamar rá lehetett volna jönni, kitől erednek a felhők, mivel búzakör-szerűen kidőltek volna mellőle az emberek.
Mint minden, ami elkezdődik, ez is véget ért. Szépen, alaposan, hálásan megtapsoltuk az előadókat és türelmetlenül vártuk a tűzijátékot, ami, mint tavaly is, a helyi vállalkozók nagylelkűségének volt köszönhető - egyébként az előadás létrejötte is! Szóval az volt a legjobb a tűzijátékban, mindamellett, hogy rengeteg és nagyon szép pukkantyú világított az égen, hogy amikor éreztem a folyamatos mosolyt az arcomon, körbenéztem és azt láttam: mindenki felfelé fordított arccal, mosolyogva bámulja a szikrákat! Az jutott eszembe, hogy még mindig jó hely ez a világ, amikor felnőtt, meglett emberek is ilyen gyermeki elragadtatással tudnak bámulni néhány kiló puska- és csillámport! (jó, persze, tudom, más is van benne...)
Bár ez az előadás nem volt olyan jó szerintem, mint a tavalyi, azért jövőre is szeretnék ott lenni és ismét végigénekelni a barátaimmal és a családommal együtt!

* copyright by Béka
** copyright by Kri

Hedonista hétvége (avagy SzőkenőSzarvas, Aranykezűifjú és Cukikiscsaj)

Mivel megérdemeljük (főképp a főnököm múlt heti arckifejezéseit látva néhány cselekedetem után...) hétvégére csajos fitnessszzzz-wellnessssszzzz-jólessszzzz hétvégét hoztunk össze a közeli Herceghalmon a régi, golyós számolóról elnevezett hotelben.
Munkaidő végére terveztünk az indulást, ami egybeesett a szoba elfoglalhatóságának időpontjával is. Ezt hallván drágaszép főnököm megkérdezte, hogy nem akarunk-e esetleg előbb indulni. (Mondom én, hogy már tele volt velem a szamócás napozója!) Mindenesetre nem törtünk meg és kibekkeltük a munkaidő végét, de akkor aztán lóerő-halálában kivágtattunk a tervezett pihenés célojjektumába! Kisebb (de tényleg csak kisebb) keresgélés után megtalálták a rendkívül bonyolult vezetéknevemen lévő foglalást, minekutána birtokba is vehettünk a nekünk szánt szobát. A szállodát, egy-két dolgot leszámítva, amit majd lentebb részletezek, csak dicséret illetheti, nagyon magas színvonalú az ellátás. A szoba pazarul kényelmes volt, legfőképp az ágymatrac, nagyon jókat durmoltunk rajta, ráadásképpen még a légkondi is működőképes volt.
Miután le-, de legfőképpen szétpakoltunk áttanulmányoztuk a masszázs- és egyéb kényeztető ajánlatokat, fürdőszerkót öltöttünk és megtámadtuk a wellnesssssz részleget. Itt volt az egyik problémás terület, a wellnessz recepción eléggé nehezen sikerült összehozni a masszázsok lefoglalását. Némi küzdelem árán azért sikerült egyeztetnünk időpontokat, a két szöszi nem volt IQ-titán. Ahogy letudtuk ezt a nehéz feladatot, belevetettük magunkat a hedonizmusba! Elhatároztuk, hogy a hétvégén semmit nem fogunk megtagadni magunktól arra hivatkozva, hogy hizlal, így remek szórakozás elé néztünk. Kezdtünk is egy jó kis szaunázással. Az infraszaunát néztük ki izzasztás céljából, de elég sokan voltak bent, így gondoltuk nem ülünk be századiknak, amíg kicsit ritkul a tömeg, átülünk a tepidáriumba, ami olyan mint a normál, finn szauna, de csak max. 40C van bent, tekintettel a keringési problémával küzdőkre. Kb. öt perce bent ültünk már, mikoris feltűnt, hogy a tepidárium nem működik.... akik kint pihengettek furcsán néztek befelé, mert amikor kezdett gyanússá válni a dolog vihogtunk mint a fakutyák :D. Mire kiszórakoztuk magunkat szőkenőségünkön, kiürült az infraszauna és át is telepedhettünk. Távozott belőlünk a méreganyag és áradt a csi meg a jin és a jang. Utána átültünk a bugyogtatóba, ami egy viszonylag nagyobb terjedelmű, izmos jacuzzi volt remek vízsugarakkal. Miután kilazultunk el is érkezett a vacsoraidő, némi szalonképessé tétel után elindultunk a kulináris élvezetek felé. Nem kellett csalódnunk, remek volt a svédasztal, változatos és ízletes ételekkel, salátákkal, fincsi sütikkel. Itt futottunk bele a második bökkenőbe. A leves elfogyasztása után megállt asztalunk mellett Pamela (tényleg ez volt a neve, legalábbis ez volt a kitűzőjére írva) és megkérdezte mit innánk. Kértünk egy kancsó limonádét, amit gondosan feljegyzett a papírjára és soha többé nem láttuk. Legalábbis addig, amíg egy fél óra múlva leálló vesékkel, taplóvá száradt nyelvvel le nem vadásztuk, hogy ugyan hozná már ki a limcsit. Nem volt egyébként egyszerű szemkontaktust teremteni vele, mivel a svédasztal mögül csak az orrától felfelé látszott, nem éppen égimeszelő termete folytán. Az este további része csendes sörözgetéssel és hatalmas beszélgetéssel telt, amelynek során megváltottuk a világot, egymást és magunkat is.
Szombati napunk teljes mértékben a pihenésnek lett szentelve. Szauna, bugyogtató és masszázsok kavalkája alvással, olvasással fűszerezve. Itt már erőteljesen előtört belőlem az indián nevem által fémjelzett okosságom, SzőkenőSzarvas rulez! Mindjárt erre is kitérek, de előbb elmesélem Cukikiscsajt. Cukikiscsaj kettő, maximum három éves szöszi bubifrizurás tünemény masnis csattal a hajában, fodros bugyival a kis fenekén. Alkalmi, hasonkorú barátnőjével elhatározták, hogy homokcukrászkodnak és homokszobrászkodnak, amelyhez lelkesen hordta a zuhanyból kicsi rózsaszín öntözőkannájával a vizet. Az egyik fordulóból visszatérvén azt látta, hogy a másik kislány lerombolta azt, amit addig ő oly lelkesen épített. Szívszaggató zokogásban tört ki. Édesapja próbálta vigasztalni, hogy nem baj Cukikiscsaj, építunk másikat, mire elkeseredetten közölte a maga selypegős félig-meddig kisbaba beszédstílusában, hogy "de olyan sokat dolgoztam vele!" Ezzel az érveléssel apuka sem tudott mit kezdeni, csak mosolygott (visszafojtván a kitörni készülő kacagást) annyira édes volt a kislány. Közeledett az első masszázs időpontja, felszedelődzködtünk mi is és elindultunk befelé. Mögöttünk jött Cukikiscsaj a szüleivel, akik ebédelésre próbálták rábírni. Bele is egyezett rögtön, mondván, ő fagyit eszik. Anyukája próbálta meggyőzni, de ő felnőttesen kijelentette. "Ilyen meleg nyári napon én nem ebédelek, csak fagyit". Meg kell zabálni az ilyen Cukikiscsajokat!
Az első masszázs előtt megcsillantottam az előbb említett szőkeségemet. Mivel nem sokkal előtte ébredtem jól megérdemelt szendergésemből, nem csak a szemem volt csík, hanem az agyam és a fülem is. Az igénybevett szolgáltatáscsomaghoz járt egy kupon, amellyel kedvezményt kaptunk a masszázs árából. A kezelést végző hölgy még a masszázs előtt megkérdezte, hogy "Koponya van?" Nem nagyon értettem a kérdést, mert egyrészt naná, hogy van koponyám, még jó, hogy...! másrészt viszont arc-nyak-dekoltázs masszázst kértünk. Némi hezitálás után kinyögtem, hogy "Ilyen opció nem volt" mire mind a masszőr, mind barátnőm furcsa tekintettel nézett rám. Itt már kezdtem sejteni, hogy megint elrontottam valamit, mikoris Edit barátnőm megkérdezte: "Odaadjam az enyémet? Te nem hoztad le a tiédet?" és itt esett le, hogy azt kérdezte a masszőr, hogy "Kuponja van?" Miután tisztáztuk a dolgot, vigyorogva közölte, hogy a kezelés alatt nyugodtan folytathatom az alvást, ami majdnem be is következett. Egy óra pihenést követően elérkezett a nap fénypontja, a mediterrán testkezelés. Ez egy nagyon finom, fűszer- és gyógynövényes kényeztetés. De nem is ez volt benne a legjobb, hanem Aranykezűifjú. A masszőrsrác ránézésre a 20as évei közepén járt és kezelés előtt és után irtó zavarban volt, de amíg masszírozott, olyan végtelen tiszteletet és harmóniát árasztott, hogy úgy éreztem, dédelgetett, kedvenc királylány vagyok. Testileg, szellemileg és lelkileg is kipucolt ez a 60 perc. A nap hátralévő része eseménytelenül telt, a vacsoránál is 3 percen belül megkaptuk a limondénkat :). Összességében remekül sikerült és végtelenül pihentető szombatot tudtunk magunk mögött. Vasárnap reggel korán keltünk, hogy a reggeli és a távozás közé még beszoríthassunk egy szaunázást és bugyogtatást, ami sikerült is. Összepakoltunk és megtámadtuk a recepciót távozási szándékunkat megerősítvén. Itt már csak enyhébben voltam szőkenő, bár a számlákat kiállító recepciós fiúnak is bújtak meg szőke tincsek a lelke mélyén. Öt perces kavarodás után a számlák is megnyugtató rendben elkészültek és elhagytuk az ojjektumot.
Szerintem ilyen hétvégékre mindenkinek szüksége lenne, alanyi jogon, orvosi receptre.

Nő a tükör előtt

Ma reggel valami olyat tettem, amit eddég még soha.
Akik ismernek, tudják, hogy bár odafigyelek az öltözködésemre, de nem vagyok egy divatmanci. A ruhatáram 2-3 évvel ezelőttig leginkább a "hmmm" szócskával volt jellemezhető, azóta történt némi mennyiségi és összetételi változás.
Alapvetően, úgy az esetek 98,5%-ában jóban vagyok önmagammal, bár nem mondom, lehetnének a lábaim darabonként vagy 30 cm-vel hosszabbak és a lódarázs derekam elejéből is lemaradhatna a négylábú (persze ezért nekem kéne tenni :D ), de azért elvagyok velem. Sosem leszek egy Elle McPherson, akit csak úgy emlegetnek "A Test".
Reggeleim - az öltözködés tekintetében - úgy zajlanak, hogy kb. fogmosás közben végigpörgetem fejben a szekrényeim tartalmát, eldöntöm, hogy mit veszek fel, majd megteszem, belepillantok a tükörbe, hogy nincs-e valami kirívó hiba és kész. Ehhez képest a mai reggelen fogmosás közben megszületett a kép, hogyan is fogok kinézni a kigondolt ruhadarabok felöltése után, ami valóságban viszont egyáltalán nem tetszett. És ekkor következett, ami még soha: körülbelül nyolcszor öltöztem át, mire nagyjából elégedett lettem a végeredménnyel. Eddig a pontig hol a felsőt cseréltem másikra, hol a szoknyát/nadrágot, hol mindkettőt egyszerre és közben kiült arcomra a rököny, hogy mit teszek, magamat sem hittem el! :D
Minderre azért volt időm, mert a mai reggelt nem munkával kezdtem, hanem a fogorvosnál. A székben hanyakodva, nyolcmillió kütyüvel és egy kézzel a számban azon elmélkedtem, hogyan is fogom mindezt formába önteni, mert ilyen tettet meg kell örökíteni. Nehezen jött össze, mert fogorvosdoktortündérnéni olyan tökéletesen adta be a lórugás-méretű zsibbasztót, hogy teljesen ki vagyok ütve, drágaszépfőnököm már telefonon is megkérdezte kétszer a tárgyalásról, hogy jól vagyok-e, minden rendben, mert hát nem akar bókolni, de kurva szarul nézek ki. Miután annyit álltam a tükör előtt, hogy összehozzam mára a tökéletes komplét...

Én szeretem a csütörtököt

Akik ugyanott dolgoznak, mint én, illetve a fészbúkon szokták nézni az adatlapomat, azok tudják, hogy minden csütörtök 15:00 órakor megváltozik a világ. A szemben lévő közösségi házban ugyanis ekkor kezdődik a nyugdíjasok klubdélutánja. Biztosan van neki valami aranyos neve is, de mi csak topogópartinak hívjuk.
Ennek a bulinak egyetlen hátulütője, hogy kihallatszik a "zene". A lakodalmakból ismerős felállás nyújtja nyugdíjasainknak a talpalávalót. Jelesül egy szál férfiember, egy szál mikrofon, egy szál szinte-titzátor és egy szál erősítő. A színvonal is hasonló, időnként a hideg futkároz a hátamon és a hajam rendszeren kívül is égnek áll. A fickó énektudása virtuóz, remekül előad bármit ugyanazon a hangon, ugyanabban a ritmusban. Zeneileg nem kell semmit hozzátennie, hiszen arról is megismerszik a szinte-tizátor, hogy bele lehet programozni a melódiákat. Ráadásul műfajtól függetlenül mindent lakodalmas-zene stílusban.
Vidámabb napjainkon azon versenyzünk a kollégáimmal, hogy ki ismeri fel hamarabb az adott nótát, amit sokszor csak a szöveg után lehet, mert sem a zene, sem az énekdallam nem hasonlít az eredetire, még csak nyomokban sem (és mogyorót sem tartalmaz).
Valamiben mégiscsak utolérhetetlen ének- és zenemesterünk, hihetetlen módon tudja összemixelni a különböző dalokat. Így csap át a "Mint a mókus fenn a fán" kezdetű mozgalmi ének hirtelen a méltán elfeledett 3+2 zenekar híres "Kombiné" című dalába, amely simán folytatódik a Quantanamera-val és ez feltűnés nélkül beleolvad Rúzsa Magdi Gábrieljébe (vagy mi a címe...).
Ma egy elnöki utasítás megkreálása közben lepett meg minket összetéveszthetetlen stílusával a szomszéd. A legrosszabb résznél (egy (fej)hangon, egy tempóban kántál) rámtört a hányinger és a vágy, hogy a főnököm repialkoholjait megcsapoljam. Ezen vágyamnak hangot is adtam, épp akkor, amikor egész napos távollét után a főnököm belépett a szobába. Mivel a világ legjobb főnöke, csak ennyit reagált: "Nyugodtan!" Persze azért tudom az illemet és munkaidőben nem alkoholizálok :)
Egyesek szerint irigylése méltó a helyzetünk, mivel nem minden munkahely szolgál élőzenével heti rendszerességgel, én azért szívesen elmellőzném ezeket az alkalmakat :)
Bár ma átfutott a fejemen, hogy a nyugdíjasok biztosan nagyon várják minden héten a csütörtök délután 15:00 órát. Sokuknak valószínűleg ez az egyetlen elérhető szórakozás és társadalmi élet. Az ablakból szoktam látni, hogy milyen vidáman perdülnek-fordulnak a parketten, és rájöttem, hogy milyen jó, hogy vannak még olyan helyek a nagy, büdös székesfővárosban, ahol ők is szórakozhatnak. Nem tudom, hogy van-e belépő, van-e büfé és milyen árszínvonallal működik, remélem azért azok is meg tudják fizetni, akik nem zsíros, magasrangú állami vagy vállalati állásokból mentek nyugdíjba és így ők is jól érezhetik magukat minden csütörtök délután 15:00 órától...

Egy régi koncert emléke

Kedvenc együttesem egyik dalának refrénjében a következő szöveg hallható:

"You are my hero, my Friday night"

/Joey Tempest, Europe - Hero/

ezt egy darabig átköltve énekeltem: "You are my hero, my Sunday night" ugyanis egyik - számomra nagyon emlékezetes - koncertjük 2010. január 30-án, vasárnap volt Bécsben.
A jegyeket gondosan beszerztük már decemberben, másnapra szabdságot vettünk ki Krivel és hatalmasat buliztunk. Na de mint annyi minden más, ez sem ment nekünk egyszerűen.
Kezdődött ott, hogy már megint nem sikerült időre elkészülnöm. Mózsit becsomagoltuk, kóla betárazva, de én még a hajamat szárítottam az indulás tervezett időpontjában és akkor még nem ilyen csutak volt. Közben Kri egyeztette az útvonalat öcsémmel (Johnny Bravo reinkarnációja, ha ez mond bárkinek is bármit...), mert hogy ők szoktak oda járni bulizni, ahol a koncertet rendezték. Ezen felbuzdulva, mit nekünk GPS (bár nálunk volt és be volt programozva), nekivágtunk az útnak. Irtózatos zimankó és zegernye kísérte utunkat egészen Tatabányáig, onnantól már csak a széllökések maradtak. Típusomat tekintve átfolyó jellegű vízmelegítőként működöm, tehát déli 12 órától már nem vettem magamhoz folyadékot az útközbeni kellemetlenségek elkerülése érdekében. Még magyar területen beszereztük az osztrák autópálya matricát egy benzinkútnál, Kri megkérdezte, nem óhatjok-e esetleg látogatást tenni a legkisebb helyiségben. Nem óhajtottam, egyrészt mert nem volt hólyagvészhelyzet, másrészt nem óhajtottam hányásízzel a számban tombolni a koncerten, ismerve a magyar benzinkutak mosdóiban uralkodó látványt és szaghatást. Ennek megfelelően Bécs előtt nem sokkal (ahol a legszarabb, hupolykás az autópálya) már igencsak szűköltem és mantra-szerűen hajtogattam, hogy: "mindjárt bepisilek, mindjárt bepisilek, mindjárt bepisilek", de egy jó darabig még nem tudtam könnyíteni magamon. Tesóm útmutatásának megfelelően megtaláltuk a táblát, ahol be kellett fordulni, hogy pöpecül megtaláljuk a Gasometer nevű helyet, de pesze hogy nem egy út kanyarodott onnan és nanáhogypersze mi a másikra kanyarodtunk. Mentünk, mentünk, mendegéltünk, majd az út végén - más lehetőség nem lévén - behajtottunk egy nyitott kapujú parkolóházba. Ez gyorsan megváltozott és mi már csak a L'art Pour L'art Társulatot tudtuk idézni: se ki, se Be, se nyő. Megkerestük a kijáratot, ahol Kri ékes magyar-angol-német és mutogatós keveréknyelven kidumált minket a parkolóházból, hogy ne kelljen fizetnünk, mert nem mi vagyunk szőkék, hanem ők hagyták nyitva a kaput. Túlélvén a parkolóházi borzalmakat továbbindultunk követve az utat, mivel másfelé nem lehetett, és behajtottunk egy alagútrendszerbe... azt hittem, soha többet nem látjuk meg a napfényt. (Közben én csendesen folytattam a mantrázgatást, miszerint mindjárt bepisilek, ekkor már kb. egy órája voltunk Bécsben.) A nyolcadik kör után elhatározás született, mégiscsak vegyük elő a GPS-t. Szerintem rajtunk kívül senki másnak nem okozott volna meglepetést, hogy a föld alól elég nehezen tud kontaktust teremteni a műhóddal. Persze ez sem elsőre ugrott be, csak miután már néhány jógagyakorlatot bemutattam az anyósülésen feszülő hólyaggal próbálván minél közelebb tartani az eszközt a földfelszínhez. Nem jártam túl sok sikerrel. Itt már Kri is elkezdett zsolozsmázni, hogy "Nem fogunk odaérni! Nem fogunk odaérni!" (Ekkor délután öt óra volt, a koncert 9-kor kezdődött és már Bécsben voltunk....)
Sok lúd disznót győz alapon kiverekedtünk magunkat az alagútból, viszonylag rövid idő alatt megtaláltuk a koncert helyszínéül szolgáló vigalmi negyedet is. Leparkoltunk, majd Kri elindult megérdeklődni a járókelőktől, hogy fizetős-e a parkolóhely vagy wtf. Egy fiú és egy lány sétált arrafelé, mint kiderült Észtországból jöttek, szintén a koncertre és ők sem tudták, hogy kell-e fizetni vagy sem. Viszont az legalább kiderült, hogy pont a Gasometer bejárata előtt találtunk parkolóhelyet :). Miután tisztáztuk, hogy továbbra sincs fogalmunk a parkolódíjról, elindultam a szomszédos mozipláza felé, ami kb. akkora mint a Westend és csak mozik és kávézók vannak benne. És legnagyobb megkönnyebbülésemre: mosdók! :D A koncert kezdetéig ellátogattam még oda néhányszor. Majd megkezdődött a sorbanállás a beengedésért, ahol nagy küzdés volt a helyben maradásért, mert annyira fújt a szél, hogy majdnem elszálltunk mint Mary Poppins, és még csak esernyő sem kellett hozzá.
A lényeg, hogy időben bejutottunk, nagyon jó helyen tudtunk megállni, láttunk és láttak is minket :) Tény, hogy eléggé kilógtunk a hanyattlökött uborka temperamentumú osztrákok közül a tombolásunkkal. Olyannyira, hogy egyszercsak feltűnt: az énekes videóra rögzíti önfeledt éneklésemet és ugrabugrálásomat... szerintem azóta, ha rossz kedve van, csak előveszi és máris gurul a nevetéstől ;)
A hazaút majdhogynem eseménytelenül telt, legalábbis Székesfehérvárig, mert ott bealudtam és onnantól semmire sem emlékszem.
És hogy honnan jutott ez most eszembe? Október 23-án ismét Europe koncert Bécsben!!!! :D :D :D

Logisztikai bravúr 2.

Múlt héten sikeresen beszerződtek a könyvespolcok! :) bár ez sem volt egyszerű mutatvány ;)
Kriről nem árt tudni, hogy nőci létére úgy viszonyul a vásárláshoz, mint a pasik, nem hogy nem szereti, de inkább utálja. Viszont engem szeret és ezért sok mindenre hajlandó.
Arra is, hogy csütörtök délután 5 és 6 között a XI. kerületből átvágjon az Őrs vezéri téri IKEA-ba, kocsival, 9 millió fokban. Megbeszéltük, hogy ott találkozunk és a lehetőségekhez képest igyekszem mindent elintézni, mire odaér. Az volt az alapvetés, hogy mivel a komód is a külső raktárban volt (Kerepesi út másik oldala, Árkád mögött), ez is biztosan ott lesz, mert nagy darab. Tehát mire Kri odaér, elkészíttetem a számlát, kibányászom amit még szeretnék és már suhanhatunk is. Aha, na persze. Hiába 220 cm egyenként a doboz, ez az önkiszolgáló raktárban volt...
Mire Kri odaért, én már a piactéren bóklásztam, konkrétan a lámpáknál, telefonos navigáció alapján viszonylag hamar megtaláltuk egymást úgy, hogy nem kellett még1x körbemászni az egész áruházat. Elvergődtünk az önkiszolgáló raktárig, kevés dolgot vettünk közben (ami nagy szó!), szereztünk egy bevásárló kocsit (amiről még a múltkor megállapítottuk: jééé, ez tök jól gurul, nem teszkós!).
Az első megpróbáltatás az volt, hogy a raktár salgópolcairól a 23-34 kg-s dobozkákat hajítsuk át a bevásárló kocsira. Vicces látványt nyújthattunk. Hah! ez menni fog kiáltással megpróbáltam megmozdítani az egyik dobozt, jött is kifelé a szemem, mint a csigának... táska, szatyor, kisvirág lepakolódott a földre és ketten próbáltuk meg végrehajtani a feladatot. Egy kis huza-vona-ráncigatás-kocsi irányba állítás után elkezdtük megközelíteni a pénztárat. Ami nem volt kis mutatvány a kocsiról mindkét irányban túllógó, dögnehéz szekrényekkel a "platón". Volt közben némi visítozás: jajajajajaj! menj arrébb légyszi, mert nem tudom irányítani a kocsit és nem akarlak elütni! A pénztáron viszonylag hamar átjutottunk, mert véletlenségből sikerült úgy elhelyzni a dobozokat, hogy az összes vonalkód egy irányban volt :)
Nem is tudtunk róla, de most jött még a neheze. Levergődtünk a parkolóba, megtaláltuk a kocsit is. Kri szerencsére nem felejtette el kölcsönkérni apukája lehajtható hátsó ülésű kombi Astráját, így gondoltunk sitty-sutty bedobáljuk a cuccost a csomagtartóba és már itt sem vagyunk. Bár így is szükség volt némi pakolászásra, mert a Puntó kilukadt kipufogója helyett is aznap érkezett az új kipufogó rendszer, ami keresztben fért el a hatalmas csomgatérben. Segáz! kikapjuk, berakjuk a dobozokat, visszahajítjuk a kipufogót, leporoljuk kezünket és már száguldunk is haza! Ehhez képest a dobozok 5 cm híján nem fértek be... se vízszintesen, se keresztbe, se terpeszállásban, sem háttal, sehogy... Nincs más  hátra, tetőcsomagtartó. A következő lépések történtek:
1. kipufogó vissza a csomagtartóba.
2. szekrények (k. nehéz szekrények...) felpakolászása a tetőcsomagtartóra két nő által.
3. felrakott szekrények spaniferrel történő rögzítése...
A 3. pontnál elvéreztünk. Először is kibogoztuk a gyönyörű, telefontársaságrózsaszín madzagokat. Kri elkezdte körbetekercselni az objektumokat, majd rájöttünk, hogy nem annyira tudjuk, hogyan kell rögzíteni ezeket. Szerencsére volt egy bontatlan csomag is, így azon meg tudtuk nézni az ábrát :D
Ennél a pontnál kiderült, hogy rossz irányba tekertük a madzagot. Lebontottuk, kezdtük előlröl. Miután a tökéletes tekercselési technikát megtaláltuk, már csak rögzíteni kellett a madzagot abban az izében, aminek fogai vannak. Hááááát.... ezen már ott röhögtünk. Én fogtam azt a végét, ahol ez a veszélyes elem található volt, lógtam rajta, mint Tarzan a liánon, Kri pedig próbálta bejuttatni a madzag másik végét a fogak közé. Természetesen először rossz irányból.... Összességében 4 dobozunk volt, 2-2 arányban osztottuk el és mindkét kupacot 2-2 spaniferrel rögzítettük. A 3. madzag rögzítésekor már a biztonsági őr is elsétált arra, megnézvén, mit szerencsétlenkedünk össze... A végeredmény, kereken 60 perc volt, mire szállítható állapotba hoztuk a menazsériát... :D
Elindultunk hazafelé, amikoris az első felüljárónál a szívemhez kaptam és felvisítottam: Úristen! nem fog lecsúszni a cucc a tetőről? Kri megnyugtatott, hogy max. megmozdul kicsit, mivel a spanifer belevágott a kartondobozba, a felüljáróról lefelé meg majd helyrecsúszik :D
Hazaértünk, már csak be kellett vinni a dobozkákat... Nem részletezem, a második doboznál már alig bírtam járni a vinnyogva röhögéstől, de ezt is megoldottuk. És naná, hogy még aznap este összeraktam :) - Gyönyörűek!

Logisztikai bravúr

Krivel ma megyünk és beszerezzük a Szabó Ervin könyvtár tárolására szolgáló könyvespolcokat az IKEA-ba. Erről eszembe jutott az, amikor a komódomat vettük ugyanitt. A komód paraméterei: 97x51x162 cm, lapraszerelve kicsit hosszabb a doboz. Úgy terveztük, hogy mindezt bevarázsoljuk Kicsikébe, Kri háromajtós Fiat Puntójába. Nem is lett volna ezzel semmi gond, amennyiben minden úgy alakul, ahogy terveztük, jelesül: ketten megyünk és a hátsó ülést lehajtuk, így prímán bepasszinthattuk volna a cuccost. Ámde jött velünk sógornőm, Bogi (aki egyébként Kata) is, így máris nem lehetett lehajtani a hátsó ülést, ami nagyban akadályozta a tökéletes logisztikát.
Na de nem hiába vagyunk mi szőke nők hatalmas tapasztalattal, kicsit gondolkodtunk és máris rájöttünk a remek megoldásra. Szétszetdjük a csomagolást és az alkalmas helyekre betuszkoljuk a komód darabjait! Aham, majdnem sikerült is. Bogi ült hátul, kicsit furcsa testtartásban, nyakának feszülve néhány komódalkatrésszel. Legnagyobb fejtörést a komód felső lapja okozta, mivel az adottan 51x162 cm, semmilyen módon nem rövidíthető, Kicsike fara pedig nem hosszabbítható. Kri gondolt egy merészet, felnyitotta a csomagtartót és hátulról becsúsztatta a lapot a hátsó ülés elé, majd szemét szorosra zárva lecsapta az ajtót, mondván a sarka vagy kiviszi az üveget vagy nem. Velünk volt a mázli, bennmaradt az üveg (0,5 cm rés is maradt) :)
A göngyöleget visszaszármaztattuk az áruház raktárának, bepattantunk Kicsikébe és vígan hazavágtattunk. Tudok türelmes is lenni, de ez ilyen esetekben nem látszik, úgyhogy érkezés, becuccolás, elköszönés után neki is láttam összelegózni a komódot, úgy este 9 magasságában. Minden alkatrész a helyére került,  záró modzulatként fel akartam tenni a komód hátulját, néztem jobbra, néztem balra, de nem találtam sehol. Felhívtam Krit, hogy nem maradt-e valami Kicsikében, de mivel ez is elég nagy terjedelmű darabja a bútornak, feltűnt volna. Aztán rájöttem: addig logisztikáztunk a szemerkélő esőben, mígnem a göngyöleggel együtt ott maradt a hátlap is... :)
Ma kombi Astra-val  hasítunk és szigorúan ketten, így nem kell majd szétszedni a csomagolást ezért remélhetőleg semmilyen alkatrészt nem hagyunk az áruházban!