Dance the night away

Elérkezett és el is múlt a nagy nap. Kedden ismét tiszteletünket tettük Bécsben egy Europe koncerten. Idén már majdnem fejből tudtuk az utat, de megfogadtuk, hogy bekapcsoljuk a GPS-t még Bécs előtt, és nem megint majd csak az alagútban :D
Szépen elindultunk, csak néhány perces késéssel és ez sem rajtam múlt most, hanem meg kellett még várnunk anyut, aki hozott némi fémpénzes eurót pisilés és ruhatár céljából. Gyönyörű időnk volt, ezer ágra sütött a nap, egyszál póló és napszeműveg volt az induló szerkó, de azért gondosan betáraztam némi kardigánt, dzsekit, sálat és két pokrócot. Haladtunk az autópályán, gyönyörködtünk a zajfogó falak között kilátszó ezerszínű fákban, mígnem - nem is tudom, melyik település magasságában - egyszer csak áthaladtunk egy láthatatlan vonalon, ahol sötét lett és vagy 10 fokot esett a hőmérséklet. Olyan ködben haladtunk tovább, hogy az orrunkig is alig láttunk.

Rutinosan nem vártam meg, míg célhoz érünk, így csak kétszer kellett megállni a legkisebb helyiség igénybevétele miatt, de jobb is volt, mert Bécs előtt az autópályát még mindig nem sikerült kijavítaniuk, így elég hard élmény volt végigrázkódni rajta üres hólyaggal is :D
Majdnem megtaláltuk elsőre a helyszínt is, bár kicsit becsapós volt. Aréna elnevezéssel én legalábbis egy sportcsarnokra számítottam volna, ehhez képest valami romkocsma-jellegű cucc volt, kb. mint a Dürer-kert, így elsőre elmentünk mellette. Egy idő után megfordultunk, majdnem eltaláltuk a sávot is, kicsit ferdén álltunk, mikor is a szomszéd autóból mutatták, hogy húzzuk le az ablakot. A meglepetés akkor ért minket, amikor ékes magyar nyelven megkérdezték tőlünk, hogy bejöhetnek-e elénk :D Természetesen megengedtük, aztán kicsit néztünk, amikor beálltak az általunk kinézett parkolóhelyre... Na de segáz, némi segédlettel Kri gyönyörűen bepasszírozta Kicsikét a félcentis helyre. Elkocogtunk a helyszínre, kicsit sorbaálltunk, aztán beengedtek, ruhatároztunk, pisiltem (micsoda meglepetés...) majd megkezdtük a pozicionálódást a lehető legelőnyösebb helyre. Nos, ez nem sikerült maradéktalanul, de azért nem volt rossz. Tök szándéktalanul bekerültünk a magyar különítménybe, összebandáztunk néhány hazánkfiával, akik közül - mint kiderült - az egyik lány Andika szomszédjában lakik. Ez a világ, kérem, egy falu :D
Még mielőtt elkezdődött az előzenekar bemutatkozása, egy mögöttünk álló osztrák srác ismerkedést kezdeményezett, amivel mindaddig nem is volt sok gond, amíg el nem kezdte bizonygatni, hogy ha mi magyarok vagyunk, akkor félig osztrákok vagyunk. Nagyon nehezen tudtam visszafogni magam, hogy ne fejtsem ki erről a véleményemet, de Bécsben, osztrákokkal körülbástyázva nem tűnt túl jó ötletnek. Ezért nagyjából kussoltam, miáltal Krinek sem kellett rendet raknia :D
20:00 órakor felgördült a le sem engedett függöny és a húrok közé csapott az előzenekar. Zeneileg nem voltak rosszak, bár az énekesnek számomra kicsit túl magas hangja volt, de ki lehetett bírni azt a fél órát. Hozzáteszem, klasszisokkal jobbak voltak a két évvel ezelőtti előzenekarnál. Némi pakolászás után, 21:00 órakor a fiúk is színpadra perdültek és belekezdtek a Bag of bones c. album dalainak bemutatásába. Majd a negyedik szám a Scream of anger volt, ami nekem hatalmasan, iszonyatosan nagy kedvencem, el is szabadult a tombolás! Játszottak egy csomó kedvencemet, olyanokat is, amiket nagyon rég óta nem adtak elő koncerten, mindenféle okokból. Aztán egy kis akusztikus rész következett, így ők is megpihenhettek egy kicsit :D

Majd tovább folytatódott a tombolás és teli torokból üvöltve éneklés :D Az egyik dal közepén hirtelen extramagas c-be váltottam át, mivel egy kedves kolléga hátulról elhajította a sörét, amit ismét külsőleg fogyasztottam, bár a nagyobb része Kri-t találta el, aki az est folyamán többször is sörfürdőt vett, de legalább szép, szálldosó lett a haja, bár ő ennek egyáltalán nem örült ;)
Két óra elteltével sajnos, mint minden jónak, ennek is vége szakadt. Kétbetűs kitérő és a ruhatár meglátogatása után visszacaplattunk a kocsihoz, elfogyasztottuk a mózsit, Kri bedöntött fél liter kávét, becsomagoltam magam a pokrócokba és elindultunk hazafelé. Most viszont még Tatabányáig sem bírtam, Győr után beállt a stand by állapot, amelyből időnként felrezzentem, megkérdeztem Krit, hogy nem szomjas, vagy éhes-e és visszakómáltam.
Ó, és majdnem elfelejtettem, a kedvencemtől sikerült szereznem egy pengetőt, ami el sem hiszitek mekkora dolog. Szerintem nem árulok el nagy csodát, ha elmondom, hogy az átlag életkor bizony verte a negyvenet a koncerten. Ezért is volt annyira meglepő, hogy meglett családapák milyen közelharcot vívnak egy-egy pengetőért, dobverőért. Szó szerint feldöntötték egymást. Én meg, a kis mázlilánya, felnyújtottam a kezem és az anyukámtól kapott azték (jóóó nagy) gyűrűbe beleakadt egy behajított darab. :D Gyorsan zsebre dugtam a kezem, nehogy észrevegyék, mert nem biztos, hogy túl éltem volna.
Mint eddig mindegyik Europe koncert, ez is hatalmas élmény volt, nagyon jól éreztük magunkat és megállapítottuk, hogy ezt akár havi rendszerességgel is el tudnánk viselni. Ha ez nem is megy, azért remélem, nem két évet kell várni megint a következőig :D

Anya csak egy van

Új arckrémet szereztem be és Anyukát is megleptem eggyel ugyanabból a márkából, az ő bőrtípusának megfelelően. Este adtam neki oda, mikor hazaértem. Reggel persze megint arra ébredtem, hogy az ágyam végében áll és beszél valamiről. Még jó, hogy külön lakásban lakunk....
Miután nagyjából kitöröltem az álmot a szememből, felfogtam, hogy az arckrémről beszél. Hogy az milyen jó, milyen jót tett már két használat után, nézzem meg, feltöltődtek a ráncai. Ezek után a következő párbeszéd zajlott le köztünk:
Én: - Anyu! most ébresztettél fel! nincs rajtam szemüveg! szerinted mennyit látok?
Anyu: - Jó, akkor gyere közelebb!
Én (közelebb menve): - Aham... tényleg... tök jó... áááááááá (<-- ez egy hatalmas ásítás volt)
Ekkor Jóanyám kétkézre ragadta az orcámat és simogatta, néztem is hogy mi baja van, mire a következő mondat hagyta el Szülém száját:
- Milyen jó puha a bőröd! Pedig mindjárt 40 leszel!
A további ébredéshez nem kellett kávé....

Könyvajánló

A nyáron kaptam egy nagyon megtisztelő, érdekes és egyben nagyon nehéz feladatot. Beatrix barátnőm írt egy regényt, és mivel tudja, hogy fantasy-rajongó vagyok, megkért, olvassam el én is és mondjam el a véleményem.
Hát kérem, ez nagyon nehéz feladat. Még mielőtt belekezdtem volna az olvasásba, azon gondolkodtam, hogy mi van, ha nem tetszik? Mert ezt is meg kell mondanom neki. Mert ha egy vadidegen ember könyvét adják oda tesztolvasásra, az is más. Ilyen esetben sokkal tárgyilagosabb tudnék lenni, viszont azt nem tehetem meg, hogy nem mondom el az őszinte véleményem. Nyilván emiatt nem dobja ki a kukába, de lehet hogy pont ez a nüansznyi az, ami elválasztja az irodalmi Nobel-díjtól :D Ráadásul még sosem csináltam ilyet, nem tudtam, mire kell figyelni, főképp, hogy még egyetlen íróval sem találkoztam, de még csak irodalmi szerkesztővel sem, ezért fogalmam sem volt, mi a fontos nekik.
Szerencsére simán megugrottuk (főleg én) az akadályt, Beatrix a kérdéseivel rávezetett a számára fontos pontokra, így azt remélem, gyümölcsöző volt e-mail-váltásunk.
Néhány szó a könyvről, anélkül hogy trailer-gyanús lennék: abszolút fantasy, a könyvesboltokban az ifjúsági irodalom között található. Kicsit nehezen indult be számomra, leginkább az ifjúsági jelleg miatt, de aztán nagyon hamar elfelejtettem mindezt és egy nap alatt átrágtam magam a történeten. Remekül olvasható és nagyon jó a története is, én már alig várom a második részt :D
Azért, hogy mégiscsak legyen egy kis trailer, ezen a két linken többet is megtudhattok a könyvről:

https://www.facebook.com/AFeketeLangUra?fref=ts

http://www.youtube.com/watch?v=1-42DTKe4Q0

Szásával az élet

Szása szépen cseperedik, méretét minimum megduplázta, súlyát meg szerintem megháromszázszorozta, akkora pocakja van már :D

Üdvözlési szertartása még mit sem változott, minden este rácsimpaszkodik a lábamra és mind a 4 lába összes körmével kapaszkodik bele. Tegnap - miközben telefonáltam - Szása a térdemen egyensúlyozott, mikor egyszer csak megijedt saját magától, elvesztette az egyensúlyát és szép lassan lecsúszott a térdemről. Jó hegymászóhoz híven bal melső mancsán reflexből kipattintotta a karmait és izomból beleállította a comboba, majd csúszott tovább, magával vive néhány négyzetcentiméternyit a bőrömből is :)
Mindazonáltal jófej cicó, imádjuk egymást. A második számú feladat, amit hazaérkezéskor végre kell hajtanom - az első, hogy lefejtem őt a lábamról -, hogy felveszem, hátával nekem simul és mind a négy lábával puhán átöleli a kezem, miközben vakargatom a hasát. Ezt a pózt bármeddig képes kitartani, főképp, hogy neki tök kényelmes.
A lassan három hónapos kismukk időnként megcsillantja vadásztudományát is, a lakásba tévedő repkedőkön gyakorol, általában eredményesen.
A neki vásárolt cicajátékokat ívesen leejti, viszont ölni tudna a kis piros nylonzacskójáért és az üres, 1,5 literes petpalackjáért, amiket imád végigkergetni a lakáson.
A padló még mindig csúszik alatta, de már kitapasztalta azt a pontot a nappaliban, ahol fel kell hagyni a futással ahhoz, hogy lágyan belibbenjen a radiátor alá és nem túl nagy puffanással megállítsa a fal. Alapvetően is vicces látvány, ahogy futkorászik fel-alá a lakásban, kb. 10.000 km/h-s sebességgel, mint aki az életéért fut, mindezt kb. 5 méteren, mert utána már ki kell bocsátani a fékezőrakétákat.
Eddigi egyetlen problémánk abból adódik, hogy túlteng benne a tesztoszteron és féltékeny a lakásba tévedő  hímnemű egyedekre, főképp, ha ott is alszanak. Így aztán időnként anyázva sikakefére és flóraszeptre kapok, de eddig szerencsére nagyobb bajunk nem történt.

Azoknak, akik nem látják fészbúkon, néhány fotó őmacskaságáról:

   

Ez még gombócból is sok!

Volt nekem egy kecském, tudod-e... ááá, nem így akartam kezdeni, csak semmi frappáns nem jutott eszembe és még az sem világos, hogyan fogom átkötni ezt a mondandómba :D Még az is lehet, hogy csak úgy, in medias res, belecsapok a közepibe.
Többeknek, többször, több helyen elmondtam már, hogy milyen szerencse leánya vagyok. Az úgy kezdődött, hogy 1983-ban elkezdett kiépülni Kispesten egy lakótelep a Halásztanya, a bíróság és a Tanács vonzáskörzetében. Mivel azokban az években váltak iskolaéretté a Ratkó-unokák, a lakóteleppel együtt épült egy iskola is. A magyar építőipar már akkor is remek munkájáról volt híres, ezért augusztus 31-én éjjel még dolgoztak az iskolán, hogy a másnapi évnyitóra elkészüljön. Ezt onnan tudom, hogy mi szemben laktunk az iskolával és nem tudtam aludni a nagy zajtól. Bár a festék még kicsit nedves volt és voltak érdekes helyek a suli épületében, 1983. szeptember 1-jén lezajlott az évnyitó. Gondolom senkinek nem okozok meglepetést azzal, ha elárulom, hogy engem már akkor kiállítottak a sorból, mert egy frissen megismert lánnyal végigbeszéltem és viháncoltam az ünnepélyes eseményt. Mint később kiderült, a szomszéd lépcsőházban lakott és nagyon sokáig nagyon jó barátnők voltunk, csak aztán az élet elsodort minket egymás mellől.
Nem csak az építőiparral voltak gondok, de a tervezők sem álltak a helyzet magaslatán, picit alultervezték az iskola befogadó-képességét, így év végére (mi már másodikosként kezdtünk az új suliban) az osztályunk létszáma meghaladta a 40 főt. A következő évben ezt úgy hidalták át, hogy az akkori teljes második évfolyamot és a mi osztályunkból létrehozott és "kipótolt" két harmadik osztályt minden nap busszal hozták-vitték egy kőbányai óvoda átalakított épületébe. Fergeteges volt... Mindazonáltal ebben a két vében rakódott le az alapja annak, amiről igazából írni szeretnék. Azt nem részletezem, hogy a későbbi években hogyan hidalták át azt a nehézséget, hogy a 600 fő befogadó képességű iskolában mégis több mint 1.200 gyerkőce tanulhasson, aki odajárt, tudja, aki nem, annak meg úgyis mindegy.
Visszatérve a főmenűbe, arról szeretnék megemlékezni, hogy van egy baráti kör, akik idestova már 28-29 éve ismerik és szeretik egymást. Nem azért írtam két számot, mert pöttyet gyengusz voltam matekból (pedig az voltam...), hanem azért mert a társaság egy része '83-ban került egy osztályba, a többiek pedig a következő évi kettébontás és létszámbővítés alkalmával csatlakoztak. Már az általános iskolában is nagyon jó volt az osztályközösség. Minket (főképp engem, aki duci és még szemüveges is voltam) sosem csúfoltak más osztálybeliek, mert a többiek kiálltak értünk és nem hagyták. Aztán negyedikben kaptunk egy osztályfőnököt, aki szerintem nagyon sokat tett azért, hogy mi ennyire összekovácsolódjunk. Mindenféle programokat szervezett, cselesen bírt rá minket arra, hogy a fiúk és a lányok keresztnevükön szólítsák egymást, szóval szerintem jól csinálta.
A ballagás utáni szeptemberben gyorsan csináltunk egy osztálytalálkozót, ami hát hmmm.... nem volt túl nagy durranás, de jól éreztük magunkat. Ennek ellenére hat év telt el a következő osztálytalálkozóig, ami viszont nagyon jól sikerült. Íme némi bizonyíték:

 

 

Ezután újabb hat év telt el a következő találkozóig, viszont - immár hat éve - két havonta találkozunk. Eleinte összejöttünk 10-15-en is, de mostanra kialakult egy törzsgárda, 8-9 emberrel. Néhány évvel ezelőtt az egyik találkozóra elhívtuk az osztályfőnökünket is, aki az este folyamán egyszercsak nekünk szegezte a kérdést: "Miért találkoztok ilyen sűrűn?" Mi csak néztünk egymásra, forgattuk a fejünket, vonogattuk a vállunkat és nem értettük a kérdést. Aztán Krisztián egyszercsak kibökte a legigazabb választ: azért, mert szeretjük egymást. Ez azóta sem változott, sőt! Megintcsak Krisztián megfogalmazásában, kezdünk terápiás csoporttá válni. Amikor összejövünk vagy vihogunk a régi dolgokon, vagy mindenféle témakörben megváltjuk a világot vagy megpróbáljuk tanácsokkal, de legfőképpen szeretettel, megértéssel, olykor letolással segíteni azt, akinek épp valami nyomora van, begödrözött az élete.
Egy szó, mint száz, köszönöm, hogy vagytok nekem. Igazság szerint mindenkinek, de legfőképpen: Kriszti, Viki, Erzsi, Ricsi, Krisztián, Kálmán és Zoli! Móni is, csak ő nem szokott eljönni :) Szeretlek Titeket! <3 és most elő a papírzsepikkel :D
Végezetül álljon itt még néhány fotó tanúságul:

 

Szása

Mint többen már tudjátok, vasárnap volt egy hete, hogy végre összeköltöztünk Szásával. Élőben is szerelem volt első látásra :)
Szegénykémet kicsit megviselte az utazás, hirtelen annyi minden változott körülötte. Elszakították a mamájától és ráadásul másfél órán keresztül borzasztóan hangos, ijesztő, idegen zajokat kellett elviselnie. Ez viszont ahhoz vezetett, hogy már a hazafelé úton összebandáztunk. Az út utolsó szakaszán úgy aludt, hogy a macskahordozó rácsán be kellett dugnom az ujjam, arra hajtotta kicsi fejecskéjét.
Gondoltam, miután hazaérünk, leteszem a hordozót, kinyitom az ajtaját és majd előjön, amikor úgy érzi, hogy nem fenyegeti veszély. Ez kb. fél percig működött, ugyanis tesókám is otthon volt, aki nem bírta megállni, hogy ne bányássza elő művészurat. Egy darabig elheverészett tesó mellkasán, de mivel tesó nem bírt egy helyben maradni, Szása igen hamar áttette székhelyét a könyvespolcra:

Itt sem heverészhetett sokáig, mivel mindenki annyira kiváncsi volt rá, hogy elő kellett kotorni onnan. Szerencsére jól viselte a megpróbáltatásokat, annál is inkább mert a kimerültségtől durmolt egy jó nagyot. A kajálással kicsit gond volt, nem nagyon akart enni semmit, de egy kis csirkemell-lel sikerült lekenyereznem (még akkor is, ha ez képzavar :D). Az első éjszaka viszonylag nyugisan telt, nem sírt, csak tesómékat zavarta fel néha, mivel ő kialudta magát és játszani szeretett volna.
A kajálás továbbra sem ment egyszerűen, bármilyen kölyökmacsesz-tápot csak úgy volt hajlandó a szervezetébe implantálni, hogy előtt meg kellett "bolondítanom" némi husival, sonkával. Ezt péntekig toleráltam, akkor kicsinyég eldurrant az agyam, mivel őkelme a whiskast sem ette meg. Kb. másfél órán keresztül vernyogott, de aztán belátta, hogy értelmetlen a dolog. Megette az elé tálalt ínyencfalatokat és azóta megeszi az összesféle konzit. Persze én ebbe kicsit belehaltam pénteken, de gyúrok az anyai szigor elsajátítására jövendőbeli porontyaimhoz :D
Napjaink úgymond egyhangúan telnek, hazaérkezéskor szeretetét kifejezendő gyorsan összekarmolja a lábszáraimat, felkéretőzik némi simire, majd bemutatja újabb bohócságait. Legjobban azt szeretem, amikor futni szeretne, de a laminált padló csúszik mint a hétfranc, ezért ezt csak úgy tudja abszolválni, hogy három-négyet helyben fut, mint Tom a rajzfilmben :D
Másik kedvenc szórakozása, hogy ül és néz valamit maga előtt. Aztán később kiderül, hogy inkább csak bambult, mert mikor feleszmél megijed attól, ami előtte van (és addig azt bámulta merően...), ugrik egy nagyot és elhasal, mert földetéréskor a szerjózsa minden irányába szétcsúsznak 42-es tappancsai.
Kedvenc alvóhelyei a hordozó teteje, a szemeteskuka teteje és tesóm xxl-es táskája, reggelente ellenőrizni kell, nehogy Szása is elmenjen vele dolgozni :D
Cseperedéséről és huncutságairól továbbra is be fogok számolni, addig is tudjátok: Superman köztünk él:

"Hálás a szívünk, zengjen az örömünk..."

Tavaly augusztus 20-án hagyományteremtő célzattal Soroksáron, a Nagyboldogasszony Templom mögött, a helyi színjátszókör előadásában megrendezésre került az István, a király című rockopera zanzásított változata. Krivel mi is megtekintettük népes családommal egyetemben és nagyon-nagyon élveztük az előadást, bár kisebb sebekből vérzett a dolog. A hangosítás nem volt tökéletes a szabadtéri előadáson, de mint említettem, ez volt a legeslegelső alkalom, így betudtuk ennek. Pláne, hogy az állóhelyek a helyi kocsma bejárta környékén kezdődtek, így vidám fiatalokkal egyetemben végigénekeltük az előadást, ezért mikor a technika ördöge kifogott a rendezőkön és elszállt a teljes hangosítás hosszú percekre, nem volt hiba, mert mi ott hátul zavartalanul folytattuk tovább telitorokból. Olyannyira, hogy a környékünkön ülők-állók az előadás végén nem csak a színészeket, hanem minket is megtapsoltak. Ó, és utána még szuper tűzijáték is volt, így tökéletessé lett a 2011-es augusztus 20-a.
Dorka és Béka egyéb elfoglaltságaik miatt nem tudtak eljönni, de megígérték, hogy idén ott lesznek.
Mikor felfedeztem, hogy valóban lesz idén is előadás, egyből riasztottam őket, így nem szerveződött közbe semmilyen program. Megbeszéltük, hogy előbb átjönnek hozzám egy kis beszélgetésre, eszegetésre-iszogatásra. Béka egyedüli fiúként hősiesen állta a sarat három, legalább lélekben szőke nő társaságában :), főképp, hogy velünk együtt bekanalazott egy kis gazmacsó* (lánykori nevén gazpacho) levest ;). Ezután következett némi házi körözött (bár lehet, hogy az első "ö" hosszú....), ami csak azért volt izgi, mert mind a leves, mind a .... túrós cucc tartalmazott egy kis jófajta, nyers lilahagymát, így a szagélmény garantált volt az est hátralévő részére. 20:30-ra írták ki a kezdést, ezért háromnegyed 8-ra már odamentünk, hogy mindenképp legyen állóhelyünk az elsős sorban. Nem kellett vón... Idén nem voltak olyan sokan, mint tavaly, volt hely bőven, ráadásul 1/2 9-kor még csak az ünnepi beszédek kezdődtek. Szerencsére az állami méltóságok fogták, hogy nem feltétlenül rájuk kíváncsi a nép, de azért az én ízlésemhez képest kicsit sokat nyalták az ilyen-olyan főbbrangú fenekeket. Majd elérkezett a kenyérszentelés, amit a református és a katolikus egyház képviselője is némi beszéddel próbált hangsúlyosabbá tenni. A helyi papról csak annyit: a műsor kezdete előtt még civil ruhában mászkált a sorok között és hirtelen ránézésre azt hittem, hogy Szörényi Levente időutazott hozzánk a '60-as évekből, majd később kiderült róla, hogy mégsem :) Már a lelkész úr is kicsit elvetette a sulykot, amit onnan lehetett a legjobban látni, hogy a műsorvezetésre felkért menyasszony (nagy volt és habos és fehér...) rettentő idegesen toporgott a partvonalon. És még csak ezután következett a pap... Na ő aztán sokunknál kiverte a biztosítékot a mindenféle anekdotáival, a templom is rámordult, kétszer beleharangoztak a beszédébe. A műsorvezető menyasszony már helyben futott, sőt néha nekiiramodott, hogy kitépje papunk elől a mikrofont, de aztán naaaaaagy nehezen véget ért az összes beszéd. Még gyorsan szétosztották a megszentelt kenyérkockákat, közben elbontották a pódiumot a színtérről, kicsit vártunk és elkezdődött az előadás. A tavalyiban számomra a legnegatívabb az volt, hogy Torda, a táltos szerepét átváltoztatták Sámánasszonyra, ami már alapban hmmm, ráadásul a rettentően tehetséges, soroksári gyökerekkel bíró, a hazai, napi kórházsorozatban játszó vörös hajú, beszédhibás műűűűűVÉSZnőre bízták. Mit mondjak, nagyon rossz volt. Sajnos ezt a "jó" szokásukat idén is megtartották,  illetve Koppánynak most már öt feleséggel kellett elbírnia. Ennél a pontnál jött ki a szemem, mint a csigának, mikor beugrándozott az egyik feleség... Hát szóval.... izé..... Akik ismernek, tudják, hogy testalkatom vénuszi, bár inkább a villendorfi, mint a milói :D A drága kis feleség hasonló testalkattal bírt mint én, ehhez ráadtak egy aranyszínű melltartót és a csípője köré csavartak egy aranyszínű leplet. Besírtam. Ráadásul nem is énekelt, csak vonaglott meg mittomén. Arra gondoltam közben, hogy nincs az a szereplési vágy, ami engem ilyen szerkóban kihajtana a plénum elé. De még a kedvesem előtt sem lejtenék ilyenben, mert röhögésbe fulladna a romantika... Visszakunkorodva az előadásra, a tavalyihoz hasonlóan ez is zanzásított változat volt, kihagytak belőle a történet szempontjából nem annyira fontos részeket (idén egy kicsit többet), az ideit más is rendezte. Egyáltalán nem szakértő véleményem szerint a tavalyi jobb volt. Azért ezt is becsülettel végigénekeltük :D Ráadásul a szereplők tiszteletére legyen mondva, mindannyian "amatőrök". A helyi tv-ben láttam egy riportot az egyik főszereplővel, aki konkrétan informatikus, ehhez képest úgy énekelte Istvánt, hogy a fejem lerepült tőle. Koppány pedig nagy kedvencünk tavaly óta, idén sem okozott csalódást.
Ami a közönséget illeti, valahogy megint a tavalyi fiúk keveredtek mellénk, így mindannyian készen álltunk arra, hogy technikai málőr esetén ismét kihúzzuk a bajból az előadást :) Másik pozitívum, amivel most egy kicsit dicsekszem: nem messze álltak tőlünk az unokahúgomék, aki még csak (saját megfogalmazásában) fél 9 éves és jelentem kívülről fújta az egészet! Negatívum kettő volt: 1. ült előttünk egy házaspár, akinek a férfi tagjából olyan vastagon áradt a negatív energia, hogy Dorkát is és engem is rettentően zavart. Állandóan hátrafordult, becsmérlő tekintettel nézett mindenkire. Ráadásul már az elején úgy ült le (hozzáteszem a leghátsó széksorba), hogy: "Pffff, az első sorban már nem volt hely!" Egy idő után megunta, hogy a kameramanci** (nő volt!) kitakarja a színpadot, felállt, hátrébb ment és rájött, hogy onnan lát, így vitte magával a negatív energiáit is :D. 2. a második negatívum nem tudom kiből áradt, de többször is az est folyamán. Lövésem sincs, mi volt nálunk a kaja, de olyan gázokat eregetett, hogy belekönnyezett a szemünk. Bónuszpontként átlag 10 percenként elengedett egy galambocskát... pfúúúúúúúúúúúúj! Még jó, hogy nem zárt térben voltunk, mert hamar rá lehetett volna jönni, kitől erednek a felhők, mivel búzakör-szerűen kidőltek volna mellőle az emberek.
Mint minden, ami elkezdődik, ez is véget ért. Szépen, alaposan, hálásan megtapsoltuk az előadókat és türelmetlenül vártuk a tűzijátékot, ami, mint tavaly is, a helyi vállalkozók nagylelkűségének volt köszönhető - egyébként az előadás létrejötte is! Szóval az volt a legjobb a tűzijátékban, mindamellett, hogy rengeteg és nagyon szép pukkantyú világított az égen, hogy amikor éreztem a folyamatos mosolyt az arcomon, körbenéztem és azt láttam: mindenki felfelé fordított arccal, mosolyogva bámulja a szikrákat! Az jutott eszembe, hogy még mindig jó hely ez a világ, amikor felnőtt, meglett emberek is ilyen gyermeki elragadtatással tudnak bámulni néhány kiló puska- és csillámport! (jó, persze, tudom, más is van benne...)
Bár ez az előadás nem volt olyan jó szerintem, mint a tavalyi, azért jövőre is szeretnék ott lenni és ismét végigénekelni a barátaimmal és a családommal együtt!

* copyright by Béka
** copyright by Kri