Szásával az élet

Szása szépen cseperedik, méretét minimum megduplázta, súlyát meg szerintem megháromszázszorozta, akkora pocakja van már :D

Üdvözlési szertartása még mit sem változott, minden este rácsimpaszkodik a lábamra és mind a 4 lába összes körmével kapaszkodik bele. Tegnap - miközben telefonáltam - Szása a térdemen egyensúlyozott, mikor egyszer csak megijedt saját magától, elvesztette az egyensúlyát és szép lassan lecsúszott a térdemről. Jó hegymászóhoz híven bal melső mancsán reflexből kipattintotta a karmait és izomból beleállította a comboba, majd csúszott tovább, magával vive néhány négyzetcentiméternyit a bőrömből is :)
Mindazonáltal jófej cicó, imádjuk egymást. A második számú feladat, amit hazaérkezéskor végre kell hajtanom - az első, hogy lefejtem őt a lábamról -, hogy felveszem, hátával nekem simul és mind a négy lábával puhán átöleli a kezem, miközben vakargatom a hasát. Ezt a pózt bármeddig képes kitartani, főképp, hogy neki tök kényelmes.
A lassan három hónapos kismukk időnként megcsillantja vadásztudományát is, a lakásba tévedő repkedőkön gyakorol, általában eredményesen.
A neki vásárolt cicajátékokat ívesen leejti, viszont ölni tudna a kis piros nylonzacskójáért és az üres, 1,5 literes petpalackjáért, amiket imád végigkergetni a lakáson.
A padló még mindig csúszik alatta, de már kitapasztalta azt a pontot a nappaliban, ahol fel kell hagyni a futással ahhoz, hogy lágyan belibbenjen a radiátor alá és nem túl nagy puffanással megállítsa a fal. Alapvetően is vicces látvány, ahogy futkorászik fel-alá a lakásban, kb. 10.000 km/h-s sebességgel, mint aki az életéért fut, mindezt kb. 5 méteren, mert utána már ki kell bocsátani a fékezőrakétákat.
Eddigi egyetlen problémánk abból adódik, hogy túlteng benne a tesztoszteron és féltékeny a lakásba tévedő  hímnemű egyedekre, főképp, ha ott is alszanak. Így aztán időnként anyázva sikakefére és flóraszeptre kapok, de eddig szerencsére nagyobb bajunk nem történt.

Azoknak, akik nem látják fészbúkon, néhány fotó őmacskaságáról:

   

Ez még gombócból is sok!

Volt nekem egy kecském, tudod-e... ááá, nem így akartam kezdeni, csak semmi frappáns nem jutott eszembe és még az sem világos, hogyan fogom átkötni ezt a mondandómba :D Még az is lehet, hogy csak úgy, in medias res, belecsapok a közepibe.
Többeknek, többször, több helyen elmondtam már, hogy milyen szerencse leánya vagyok. Az úgy kezdődött, hogy 1983-ban elkezdett kiépülni Kispesten egy lakótelep a Halásztanya, a bíróság és a Tanács vonzáskörzetében. Mivel azokban az években váltak iskolaéretté a Ratkó-unokák, a lakóteleppel együtt épült egy iskola is. A magyar építőipar már akkor is remek munkájáról volt híres, ezért augusztus 31-én éjjel még dolgoztak az iskolán, hogy a másnapi évnyitóra elkészüljön. Ezt onnan tudom, hogy mi szemben laktunk az iskolával és nem tudtam aludni a nagy zajtól. Bár a festék még kicsit nedves volt és voltak érdekes helyek a suli épületében, 1983. szeptember 1-jén lezajlott az évnyitó. Gondolom senkinek nem okozok meglepetést azzal, ha elárulom, hogy engem már akkor kiállítottak a sorból, mert egy frissen megismert lánnyal végigbeszéltem és viháncoltam az ünnepélyes eseményt. Mint később kiderült, a szomszéd lépcsőházban lakott és nagyon sokáig nagyon jó barátnők voltunk, csak aztán az élet elsodort minket egymás mellől.
Nem csak az építőiparral voltak gondok, de a tervezők sem álltak a helyzet magaslatán, picit alultervezték az iskola befogadó-képességét, így év végére (mi már másodikosként kezdtünk az új suliban) az osztályunk létszáma meghaladta a 40 főt. A következő évben ezt úgy hidalták át, hogy az akkori teljes második évfolyamot és a mi osztályunkból létrehozott és "kipótolt" két harmadik osztályt minden nap busszal hozták-vitték egy kőbányai óvoda átalakított épületébe. Fergeteges volt... Mindazonáltal ebben a két vében rakódott le az alapja annak, amiről igazából írni szeretnék. Azt nem részletezem, hogy a későbbi években hogyan hidalták át azt a nehézséget, hogy a 600 fő befogadó képességű iskolában mégis több mint 1.200 gyerkőce tanulhasson, aki odajárt, tudja, aki nem, annak meg úgyis mindegy.
Visszatérve a főmenűbe, arról szeretnék megemlékezni, hogy van egy baráti kör, akik idestova már 28-29 éve ismerik és szeretik egymást. Nem azért írtam két számot, mert pöttyet gyengusz voltam matekból (pedig az voltam...), hanem azért mert a társaság egy része '83-ban került egy osztályba, a többiek pedig a következő évi kettébontás és létszámbővítés alkalmával csatlakoztak. Már az általános iskolában is nagyon jó volt az osztályközösség. Minket (főképp engem, aki duci és még szemüveges is voltam) sosem csúfoltak más osztálybeliek, mert a többiek kiálltak értünk és nem hagyták. Aztán negyedikben kaptunk egy osztályfőnököt, aki szerintem nagyon sokat tett azért, hogy mi ennyire összekovácsolódjunk. Mindenféle programokat szervezett, cselesen bírt rá minket arra, hogy a fiúk és a lányok keresztnevükön szólítsák egymást, szóval szerintem jól csinálta.
A ballagás utáni szeptemberben gyorsan csináltunk egy osztálytalálkozót, ami hát hmmm.... nem volt túl nagy durranás, de jól éreztük magunkat. Ennek ellenére hat év telt el a következő osztálytalálkozóig, ami viszont nagyon jól sikerült. Íme némi bizonyíték:

 

 

Ezután újabb hat év telt el a következő találkozóig, viszont - immár hat éve - két havonta találkozunk. Eleinte összejöttünk 10-15-en is, de mostanra kialakult egy törzsgárda, 8-9 emberrel. Néhány évvel ezelőtt az egyik találkozóra elhívtuk az osztályfőnökünket is, aki az este folyamán egyszercsak nekünk szegezte a kérdést: "Miért találkoztok ilyen sűrűn?" Mi csak néztünk egymásra, forgattuk a fejünket, vonogattuk a vállunkat és nem értettük a kérdést. Aztán Krisztián egyszercsak kibökte a legigazabb választ: azért, mert szeretjük egymást. Ez azóta sem változott, sőt! Megintcsak Krisztián megfogalmazásában, kezdünk terápiás csoporttá válni. Amikor összejövünk vagy vihogunk a régi dolgokon, vagy mindenféle témakörben megváltjuk a világot vagy megpróbáljuk tanácsokkal, de legfőképpen szeretettel, megértéssel, olykor letolással segíteni azt, akinek épp valami nyomora van, begödrözött az élete.
Egy szó, mint száz, köszönöm, hogy vagytok nekem. Igazság szerint mindenkinek, de legfőképpen: Kriszti, Viki, Erzsi, Ricsi, Krisztián, Kálmán és Zoli! Móni is, csak ő nem szokott eljönni :) Szeretlek Titeket! <3 és most elő a papírzsepikkel :D
Végezetül álljon itt még néhány fotó tanúságul:

 

Szása

Mint többen már tudjátok, vasárnap volt egy hete, hogy végre összeköltöztünk Szásával. Élőben is szerelem volt első látásra :)
Szegénykémet kicsit megviselte az utazás, hirtelen annyi minden változott körülötte. Elszakították a mamájától és ráadásul másfél órán keresztül borzasztóan hangos, ijesztő, idegen zajokat kellett elviselnie. Ez viszont ahhoz vezetett, hogy már a hazafelé úton összebandáztunk. Az út utolsó szakaszán úgy aludt, hogy a macskahordozó rácsán be kellett dugnom az ujjam, arra hajtotta kicsi fejecskéjét.
Gondoltam, miután hazaérünk, leteszem a hordozót, kinyitom az ajtaját és majd előjön, amikor úgy érzi, hogy nem fenyegeti veszély. Ez kb. fél percig működött, ugyanis tesókám is otthon volt, aki nem bírta megállni, hogy ne bányássza elő művészurat. Egy darabig elheverészett tesó mellkasán, de mivel tesó nem bírt egy helyben maradni, Szása igen hamar áttette székhelyét a könyvespolcra:

Itt sem heverészhetett sokáig, mivel mindenki annyira kiváncsi volt rá, hogy elő kellett kotorni onnan. Szerencsére jól viselte a megpróbáltatásokat, annál is inkább mert a kimerültségtől durmolt egy jó nagyot. A kajálással kicsit gond volt, nem nagyon akart enni semmit, de egy kis csirkemell-lel sikerült lekenyereznem (még akkor is, ha ez képzavar :D). Az első éjszaka viszonylag nyugisan telt, nem sírt, csak tesómékat zavarta fel néha, mivel ő kialudta magát és játszani szeretett volna.
A kajálás továbbra sem ment egyszerűen, bármilyen kölyökmacsesz-tápot csak úgy volt hajlandó a szervezetébe implantálni, hogy előtt meg kellett "bolondítanom" némi husival, sonkával. Ezt péntekig toleráltam, akkor kicsinyég eldurrant az agyam, mivel őkelme a whiskast sem ette meg. Kb. másfél órán keresztül vernyogott, de aztán belátta, hogy értelmetlen a dolog. Megette az elé tálalt ínyencfalatokat és azóta megeszi az összesféle konzit. Persze én ebbe kicsit belehaltam pénteken, de gyúrok az anyai szigor elsajátítására jövendőbeli porontyaimhoz :D
Napjaink úgymond egyhangúan telnek, hazaérkezéskor szeretetét kifejezendő gyorsan összekarmolja a lábszáraimat, felkéretőzik némi simire, majd bemutatja újabb bohócságait. Legjobban azt szeretem, amikor futni szeretne, de a laminált padló csúszik mint a hétfranc, ezért ezt csak úgy tudja abszolválni, hogy három-négyet helyben fut, mint Tom a rajzfilmben :D
Másik kedvenc szórakozása, hogy ül és néz valamit maga előtt. Aztán később kiderül, hogy inkább csak bambult, mert mikor feleszmél megijed attól, ami előtte van (és addig azt bámulta merően...), ugrik egy nagyot és elhasal, mert földetéréskor a szerjózsa minden irányába szétcsúsznak 42-es tappancsai.
Kedvenc alvóhelyei a hordozó teteje, a szemeteskuka teteje és tesóm xxl-es táskája, reggelente ellenőrizni kell, nehogy Szása is elmenjen vele dolgozni :D
Cseperedéséről és huncutságairól továbbra is be fogok számolni, addig is tudjátok: Superman köztünk él:

"Hálás a szívünk, zengjen az örömünk..."

Tavaly augusztus 20-án hagyományteremtő célzattal Soroksáron, a Nagyboldogasszony Templom mögött, a helyi színjátszókör előadásában megrendezésre került az István, a király című rockopera zanzásított változata. Krivel mi is megtekintettük népes családommal egyetemben és nagyon-nagyon élveztük az előadást, bár kisebb sebekből vérzett a dolog. A hangosítás nem volt tökéletes a szabadtéri előadáson, de mint említettem, ez volt a legeslegelső alkalom, így betudtuk ennek. Pláne, hogy az állóhelyek a helyi kocsma bejárta környékén kezdődtek, így vidám fiatalokkal egyetemben végigénekeltük az előadást, ezért mikor a technika ördöge kifogott a rendezőkön és elszállt a teljes hangosítás hosszú percekre, nem volt hiba, mert mi ott hátul zavartalanul folytattuk tovább telitorokból. Olyannyira, hogy a környékünkön ülők-állók az előadás végén nem csak a színészeket, hanem minket is megtapsoltak. Ó, és utána még szuper tűzijáték is volt, így tökéletessé lett a 2011-es augusztus 20-a.
Dorka és Béka egyéb elfoglaltságaik miatt nem tudtak eljönni, de megígérték, hogy idén ott lesznek.
Mikor felfedeztem, hogy valóban lesz idén is előadás, egyből riasztottam őket, így nem szerveződött közbe semmilyen program. Megbeszéltük, hogy előbb átjönnek hozzám egy kis beszélgetésre, eszegetésre-iszogatásra. Béka egyedüli fiúként hősiesen állta a sarat három, legalább lélekben szőke nő társaságában :), főképp, hogy velünk együtt bekanalazott egy kis gazmacsó* (lánykori nevén gazpacho) levest ;). Ezután következett némi házi körözött (bár lehet, hogy az első "ö" hosszú....), ami csak azért volt izgi, mert mind a leves, mind a .... túrós cucc tartalmazott egy kis jófajta, nyers lilahagymát, így a szagélmény garantált volt az est hátralévő részére. 20:30-ra írták ki a kezdést, ezért háromnegyed 8-ra már odamentünk, hogy mindenképp legyen állóhelyünk az elsős sorban. Nem kellett vón... Idén nem voltak olyan sokan, mint tavaly, volt hely bőven, ráadásul 1/2 9-kor még csak az ünnepi beszédek kezdődtek. Szerencsére az állami méltóságok fogták, hogy nem feltétlenül rájuk kíváncsi a nép, de azért az én ízlésemhez képest kicsit sokat nyalták az ilyen-olyan főbbrangú fenekeket. Majd elérkezett a kenyérszentelés, amit a református és a katolikus egyház képviselője is némi beszéddel próbált hangsúlyosabbá tenni. A helyi papról csak annyit: a műsor kezdete előtt még civil ruhában mászkált a sorok között és hirtelen ránézésre azt hittem, hogy Szörényi Levente időutazott hozzánk a '60-as évekből, majd később kiderült róla, hogy mégsem :) Már a lelkész úr is kicsit elvetette a sulykot, amit onnan lehetett a legjobban látni, hogy a műsorvezetésre felkért menyasszony (nagy volt és habos és fehér...) rettentő idegesen toporgott a partvonalon. És még csak ezután következett a pap... Na ő aztán sokunknál kiverte a biztosítékot a mindenféle anekdotáival, a templom is rámordult, kétszer beleharangoztak a beszédébe. A műsorvezető menyasszony már helyben futott, sőt néha nekiiramodott, hogy kitépje papunk elől a mikrofont, de aztán naaaaaagy nehezen véget ért az összes beszéd. Még gyorsan szétosztották a megszentelt kenyérkockákat, közben elbontották a pódiumot a színtérről, kicsit vártunk és elkezdődött az előadás. A tavalyiban számomra a legnegatívabb az volt, hogy Torda, a táltos szerepét átváltoztatták Sámánasszonyra, ami már alapban hmmm, ráadásul a rettentően tehetséges, soroksári gyökerekkel bíró, a hazai, napi kórházsorozatban játszó vörös hajú, beszédhibás műűűűűVÉSZnőre bízták. Mit mondjak, nagyon rossz volt. Sajnos ezt a "jó" szokásukat idén is megtartották,  illetve Koppánynak most már öt feleséggel kellett elbírnia. Ennél a pontnál jött ki a szemem, mint a csigának, mikor beugrándozott az egyik feleség... Hát szóval.... izé..... Akik ismernek, tudják, hogy testalkatom vénuszi, bár inkább a villendorfi, mint a milói :D A drága kis feleség hasonló testalkattal bírt mint én, ehhez ráadtak egy aranyszínű melltartót és a csípője köré csavartak egy aranyszínű leplet. Besírtam. Ráadásul nem is énekelt, csak vonaglott meg mittomén. Arra gondoltam közben, hogy nincs az a szereplési vágy, ami engem ilyen szerkóban kihajtana a plénum elé. De még a kedvesem előtt sem lejtenék ilyenben, mert röhögésbe fulladna a romantika... Visszakunkorodva az előadásra, a tavalyihoz hasonlóan ez is zanzásított változat volt, kihagytak belőle a történet szempontjából nem annyira fontos részeket (idén egy kicsit többet), az ideit más is rendezte. Egyáltalán nem szakértő véleményem szerint a tavalyi jobb volt. Azért ezt is becsülettel végigénekeltük :D Ráadásul a szereplők tiszteletére legyen mondva, mindannyian "amatőrök". A helyi tv-ben láttam egy riportot az egyik főszereplővel, aki konkrétan informatikus, ehhez képest úgy énekelte Istvánt, hogy a fejem lerepült tőle. Koppány pedig nagy kedvencünk tavaly óta, idén sem okozott csalódást.
Ami a közönséget illeti, valahogy megint a tavalyi fiúk keveredtek mellénk, így mindannyian készen álltunk arra, hogy technikai málőr esetén ismét kihúzzuk a bajból az előadást :) Másik pozitívum, amivel most egy kicsit dicsekszem: nem messze álltak tőlünk az unokahúgomék, aki még csak (saját megfogalmazásában) fél 9 éves és jelentem kívülről fújta az egészet! Negatívum kettő volt: 1. ült előttünk egy házaspár, akinek a férfi tagjából olyan vastagon áradt a negatív energia, hogy Dorkát is és engem is rettentően zavart. Állandóan hátrafordult, becsmérlő tekintettel nézett mindenkire. Ráadásul már az elején úgy ült le (hozzáteszem a leghátsó széksorba), hogy: "Pffff, az első sorban már nem volt hely!" Egy idő után megunta, hogy a kameramanci** (nő volt!) kitakarja a színpadot, felállt, hátrébb ment és rájött, hogy onnan lát, így vitte magával a negatív energiáit is :D. 2. a második negatívum nem tudom kiből áradt, de többször is az est folyamán. Lövésem sincs, mi volt nálunk a kaja, de olyan gázokat eregetett, hogy belekönnyezett a szemünk. Bónuszpontként átlag 10 percenként elengedett egy galambocskát... pfúúúúúúúúúúúúj! Még jó, hogy nem zárt térben voltunk, mert hamar rá lehetett volna jönni, kitől erednek a felhők, mivel búzakör-szerűen kidőltek volna mellőle az emberek.
Mint minden, ami elkezdődik, ez is véget ért. Szépen, alaposan, hálásan megtapsoltuk az előadókat és türelmetlenül vártuk a tűzijátékot, ami, mint tavaly is, a helyi vállalkozók nagylelkűségének volt köszönhető - egyébként az előadás létrejötte is! Szóval az volt a legjobb a tűzijátékban, mindamellett, hogy rengeteg és nagyon szép pukkantyú világított az égen, hogy amikor éreztem a folyamatos mosolyt az arcomon, körbenéztem és azt láttam: mindenki felfelé fordított arccal, mosolyogva bámulja a szikrákat! Az jutott eszembe, hogy még mindig jó hely ez a világ, amikor felnőtt, meglett emberek is ilyen gyermeki elragadtatással tudnak bámulni néhány kiló puska- és csillámport! (jó, persze, tudom, más is van benne...)
Bár ez az előadás nem volt olyan jó szerintem, mint a tavalyi, azért jövőre is szeretnék ott lenni és ismét végigénekelni a barátaimmal és a családommal együtt!

* copyright by Béka
** copyright by Kri

Hedonista hétvége (avagy SzőkenőSzarvas, Aranykezűifjú és Cukikiscsaj)

Mivel megérdemeljük (főképp a főnököm múlt heti arckifejezéseit látva néhány cselekedetem után...) hétvégére csajos fitnessszzzz-wellnessssszzzz-jólessszzzz hétvégét hoztunk össze a közeli Herceghalmon a régi, golyós számolóról elnevezett hotelben.
Munkaidő végére terveztünk az indulást, ami egybeesett a szoba elfoglalhatóságának időpontjával is. Ezt hallván drágaszép főnököm megkérdezte, hogy nem akarunk-e esetleg előbb indulni. (Mondom én, hogy már tele volt velem a szamócás napozója!) Mindenesetre nem törtünk meg és kibekkeltük a munkaidő végét, de akkor aztán lóerő-halálában kivágtattunk a tervezett pihenés célojjektumába! Kisebb (de tényleg csak kisebb) keresgélés után megtalálták a rendkívül bonyolult vezetéknevemen lévő foglalást, minekutána birtokba is vehettünk a nekünk szánt szobát. A szállodát, egy-két dolgot leszámítva, amit majd lentebb részletezek, csak dicséret illetheti, nagyon magas színvonalú az ellátás. A szoba pazarul kényelmes volt, legfőképp az ágymatrac, nagyon jókat durmoltunk rajta, ráadásképpen még a légkondi is működőképes volt.
Miután le-, de legfőképpen szétpakoltunk áttanulmányoztuk a masszázs- és egyéb kényeztető ajánlatokat, fürdőszerkót öltöttünk és megtámadtuk a wellnesssssz részleget. Itt volt az egyik problémás terület, a wellnessz recepción eléggé nehezen sikerült összehozni a masszázsok lefoglalását. Némi küzdelem árán azért sikerült egyeztetnünk időpontokat, a két szöszi nem volt IQ-titán. Ahogy letudtuk ezt a nehéz feladatot, belevetettük magunkat a hedonizmusba! Elhatároztuk, hogy a hétvégén semmit nem fogunk megtagadni magunktól arra hivatkozva, hogy hizlal, így remek szórakozás elé néztünk. Kezdtünk is egy jó kis szaunázással. Az infraszaunát néztük ki izzasztás céljából, de elég sokan voltak bent, így gondoltuk nem ülünk be századiknak, amíg kicsit ritkul a tömeg, átülünk a tepidáriumba, ami olyan mint a normál, finn szauna, de csak max. 40C van bent, tekintettel a keringési problémával küzdőkre. Kb. öt perce bent ültünk már, mikoris feltűnt, hogy a tepidárium nem működik.... akik kint pihengettek furcsán néztek befelé, mert amikor kezdett gyanússá válni a dolog vihogtunk mint a fakutyák :D. Mire kiszórakoztuk magunkat szőkenőségünkön, kiürült az infraszauna és át is telepedhettünk. Távozott belőlünk a méreganyag és áradt a csi meg a jin és a jang. Utána átültünk a bugyogtatóba, ami egy viszonylag nagyobb terjedelmű, izmos jacuzzi volt remek vízsugarakkal. Miután kilazultunk el is érkezett a vacsoraidő, némi szalonképessé tétel után elindultunk a kulináris élvezetek felé. Nem kellett csalódnunk, remek volt a svédasztal, változatos és ízletes ételekkel, salátákkal, fincsi sütikkel. Itt futottunk bele a második bökkenőbe. A leves elfogyasztása után megállt asztalunk mellett Pamela (tényleg ez volt a neve, legalábbis ez volt a kitűzőjére írva) és megkérdezte mit innánk. Kértünk egy kancsó limonádét, amit gondosan feljegyzett a papírjára és soha többé nem láttuk. Legalábbis addig, amíg egy fél óra múlva leálló vesékkel, taplóvá száradt nyelvvel le nem vadásztuk, hogy ugyan hozná már ki a limcsit. Nem volt egyébként egyszerű szemkontaktust teremteni vele, mivel a svédasztal mögül csak az orrától felfelé látszott, nem éppen égimeszelő termete folytán. Az este további része csendes sörözgetéssel és hatalmas beszélgetéssel telt, amelynek során megváltottuk a világot, egymást és magunkat is.
Szombati napunk teljes mértékben a pihenésnek lett szentelve. Szauna, bugyogtató és masszázsok kavalkája alvással, olvasással fűszerezve. Itt már erőteljesen előtört belőlem az indián nevem által fémjelzett okosságom, SzőkenőSzarvas rulez! Mindjárt erre is kitérek, de előbb elmesélem Cukikiscsajt. Cukikiscsaj kettő, maximum három éves szöszi bubifrizurás tünemény masnis csattal a hajában, fodros bugyival a kis fenekén. Alkalmi, hasonkorú barátnőjével elhatározták, hogy homokcukrászkodnak és homokszobrászkodnak, amelyhez lelkesen hordta a zuhanyból kicsi rózsaszín öntözőkannájával a vizet. Az egyik fordulóból visszatérvén azt látta, hogy a másik kislány lerombolta azt, amit addig ő oly lelkesen épített. Szívszaggató zokogásban tört ki. Édesapja próbálta vigasztalni, hogy nem baj Cukikiscsaj, építunk másikat, mire elkeseredetten közölte a maga selypegős félig-meddig kisbaba beszédstílusában, hogy "de olyan sokat dolgoztam vele!" Ezzel az érveléssel apuka sem tudott mit kezdeni, csak mosolygott (visszafojtván a kitörni készülő kacagást) annyira édes volt a kislány. Közeledett az első masszázs időpontja, felszedelődzködtünk mi is és elindultunk befelé. Mögöttünk jött Cukikiscsaj a szüleivel, akik ebédelésre próbálták rábírni. Bele is egyezett rögtön, mondván, ő fagyit eszik. Anyukája próbálta meggyőzni, de ő felnőttesen kijelentette. "Ilyen meleg nyári napon én nem ebédelek, csak fagyit". Meg kell zabálni az ilyen Cukikiscsajokat!
Az első masszázs előtt megcsillantottam az előbb említett szőkeségemet. Mivel nem sokkal előtte ébredtem jól megérdemelt szendergésemből, nem csak a szemem volt csík, hanem az agyam és a fülem is. Az igénybevett szolgáltatáscsomaghoz járt egy kupon, amellyel kedvezményt kaptunk a masszázs árából. A kezelést végző hölgy még a masszázs előtt megkérdezte, hogy "Koponya van?" Nem nagyon értettem a kérdést, mert egyrészt naná, hogy van koponyám, még jó, hogy...! másrészt viszont arc-nyak-dekoltázs masszázst kértünk. Némi hezitálás után kinyögtem, hogy "Ilyen opció nem volt" mire mind a masszőr, mind barátnőm furcsa tekintettel nézett rám. Itt már kezdtem sejteni, hogy megint elrontottam valamit, mikoris Edit barátnőm megkérdezte: "Odaadjam az enyémet? Te nem hoztad le a tiédet?" és itt esett le, hogy azt kérdezte a masszőr, hogy "Kuponja van?" Miután tisztáztuk a dolgot, vigyorogva közölte, hogy a kezelés alatt nyugodtan folytathatom az alvást, ami majdnem be is következett. Egy óra pihenést követően elérkezett a nap fénypontja, a mediterrán testkezelés. Ez egy nagyon finom, fűszer- és gyógynövényes kényeztetés. De nem is ez volt benne a legjobb, hanem Aranykezűifjú. A masszőrsrác ránézésre a 20as évei közepén járt és kezelés előtt és után irtó zavarban volt, de amíg masszírozott, olyan végtelen tiszteletet és harmóniát árasztott, hogy úgy éreztem, dédelgetett, kedvenc királylány vagyok. Testileg, szellemileg és lelkileg is kipucolt ez a 60 perc. A nap hátralévő része eseménytelenül telt, a vacsoránál is 3 percen belül megkaptuk a limondénkat :). Összességében remekül sikerült és végtelenül pihentető szombatot tudtunk magunk mögött. Vasárnap reggel korán keltünk, hogy a reggeli és a távozás közé még beszoríthassunk egy szaunázást és bugyogtatást, ami sikerült is. Összepakoltunk és megtámadtuk a recepciót távozási szándékunkat megerősítvén. Itt már csak enyhébben voltam szőkenő, bár a számlákat kiállító recepciós fiúnak is bújtak meg szőke tincsek a lelke mélyén. Öt perces kavarodás után a számlák is megnyugtató rendben elkészültek és elhagytuk az ojjektumot.
Szerintem ilyen hétvégékre mindenkinek szüksége lenne, alanyi jogon, orvosi receptre.

Nő a tükör előtt

Ma reggel valami olyat tettem, amit eddég még soha.
Akik ismernek, tudják, hogy bár odafigyelek az öltözködésemre, de nem vagyok egy divatmanci. A ruhatáram 2-3 évvel ezelőttig leginkább a "hmmm" szócskával volt jellemezhető, azóta történt némi mennyiségi és összetételi változás.
Alapvetően, úgy az esetek 98,5%-ában jóban vagyok önmagammal, bár nem mondom, lehetnének a lábaim darabonként vagy 30 cm-vel hosszabbak és a lódarázs derekam elejéből is lemaradhatna a négylábú (persze ezért nekem kéne tenni :D ), de azért elvagyok velem. Sosem leszek egy Elle McPherson, akit csak úgy emlegetnek "A Test".
Reggeleim - az öltözködés tekintetében - úgy zajlanak, hogy kb. fogmosás közben végigpörgetem fejben a szekrényeim tartalmát, eldöntöm, hogy mit veszek fel, majd megteszem, belepillantok a tükörbe, hogy nincs-e valami kirívó hiba és kész. Ehhez képest a mai reggelen fogmosás közben megszületett a kép, hogyan is fogok kinézni a kigondolt ruhadarabok felöltése után, ami valóságban viszont egyáltalán nem tetszett. És ekkor következett, ami még soha: körülbelül nyolcszor öltöztem át, mire nagyjából elégedett lettem a végeredménnyel. Eddig a pontig hol a felsőt cseréltem másikra, hol a szoknyát/nadrágot, hol mindkettőt egyszerre és közben kiült arcomra a rököny, hogy mit teszek, magamat sem hittem el! :D
Minderre azért volt időm, mert a mai reggelt nem munkával kezdtem, hanem a fogorvosnál. A székben hanyakodva, nyolcmillió kütyüvel és egy kézzel a számban azon elmélkedtem, hogyan is fogom mindezt formába önteni, mert ilyen tettet meg kell örökíteni. Nehezen jött össze, mert fogorvosdoktortündérnéni olyan tökéletesen adta be a lórugás-méretű zsibbasztót, hogy teljesen ki vagyok ütve, drágaszépfőnököm már telefonon is megkérdezte kétszer a tárgyalásról, hogy jól vagyok-e, minden rendben, mert hát nem akar bókolni, de kurva szarul nézek ki. Miután annyit álltam a tükör előtt, hogy összehozzam mára a tökéletes komplét...

Én szeretem a csütörtököt

Akik ugyanott dolgoznak, mint én, illetve a fészbúkon szokták nézni az adatlapomat, azok tudják, hogy minden csütörtök 15:00 órakor megváltozik a világ. A szemben lévő közösségi házban ugyanis ekkor kezdődik a nyugdíjasok klubdélutánja. Biztosan van neki valami aranyos neve is, de mi csak topogópartinak hívjuk.
Ennek a bulinak egyetlen hátulütője, hogy kihallatszik a "zene". A lakodalmakból ismerős felállás nyújtja nyugdíjasainknak a talpalávalót. Jelesül egy szál férfiember, egy szál mikrofon, egy szál szinte-titzátor és egy szál erősítő. A színvonal is hasonló, időnként a hideg futkároz a hátamon és a hajam rendszeren kívül is égnek áll. A fickó énektudása virtuóz, remekül előad bármit ugyanazon a hangon, ugyanabban a ritmusban. Zeneileg nem kell semmit hozzátennie, hiszen arról is megismerszik a szinte-tizátor, hogy bele lehet programozni a melódiákat. Ráadásul műfajtól függetlenül mindent lakodalmas-zene stílusban.
Vidámabb napjainkon azon versenyzünk a kollégáimmal, hogy ki ismeri fel hamarabb az adott nótát, amit sokszor csak a szöveg után lehet, mert sem a zene, sem az énekdallam nem hasonlít az eredetire, még csak nyomokban sem (és mogyorót sem tartalmaz).
Valamiben mégiscsak utolérhetetlen ének- és zenemesterünk, hihetetlen módon tudja összemixelni a különböző dalokat. Így csap át a "Mint a mókus fenn a fán" kezdetű mozgalmi ének hirtelen a méltán elfeledett 3+2 zenekar híres "Kombiné" című dalába, amely simán folytatódik a Quantanamera-val és ez feltűnés nélkül beleolvad Rúzsa Magdi Gábrieljébe (vagy mi a címe...).
Ma egy elnöki utasítás megkreálása közben lepett meg minket összetéveszthetetlen stílusával a szomszéd. A legrosszabb résznél (egy (fej)hangon, egy tempóban kántál) rámtört a hányinger és a vágy, hogy a főnököm repialkoholjait megcsapoljam. Ezen vágyamnak hangot is adtam, épp akkor, amikor egész napos távollét után a főnököm belépett a szobába. Mivel a világ legjobb főnöke, csak ennyit reagált: "Nyugodtan!" Persze azért tudom az illemet és munkaidőben nem alkoholizálok :)
Egyesek szerint irigylése méltó a helyzetünk, mivel nem minden munkahely szolgál élőzenével heti rendszerességgel, én azért szívesen elmellőzném ezeket az alkalmakat :)
Bár ma átfutott a fejemen, hogy a nyugdíjasok biztosan nagyon várják minden héten a csütörtök délután 15:00 órát. Sokuknak valószínűleg ez az egyetlen elérhető szórakozás és társadalmi élet. Az ablakból szoktam látni, hogy milyen vidáman perdülnek-fordulnak a parketten, és rájöttem, hogy milyen jó, hogy vannak még olyan helyek a nagy, büdös székesfővárosban, ahol ők is szórakozhatnak. Nem tudom, hogy van-e belépő, van-e büfé és milyen árszínvonallal működik, remélem azért azok is meg tudják fizetni, akik nem zsíros, magasrangú állami vagy vállalati állásokból mentek nyugdíjba és így ők is jól érezhetik magukat minden csütörtök délután 15:00 órától...