Gasztroizé, avagy az almás sör halála

Nagyon szeretek főzni, de általában mások receptjeit veszem elő. Barátok, ismerősök, család által megosztott recepteket, újságból, szakácskönyvből, internetről szerzett leírásokat készítek el. Persze van amikor csak úgy elkezdek beledobálni alapanyagokat a lábosba/fazékba/tepsibe és a család többnyire hálásan fogyasztja, ezeket viszont nem gondolom nagy horderejű alkotásoknak, bárki képes rá, úgyhogy nem írom meg. Nem is értem igazából, hogy ez a rengeteg gasztro-blog hogyan tud működni. Ennyi újdonságot találnak ki az emberek? Vagy egyszerűen elkészítik valakinek a receptjét és leírják, hogy mit csináltak? Ez viszont szerintem plágium, meg nincs benne túl sok új dolog.
Persze vannak olyanok is, mint Anci csak egy van, akik az egy témára összegyűjtött sok receptből-variácóból gyúrnak össze egy számukra fogyasztható verziót és azt osztják meg, jóllehet a blogjuk alapvetően nem erről szól. Vagy Lancelot, a béka, akinek szintén nem gasztrobloggérség a "főprofilja", cserébe bébiételgyáros lett, vagy egy jól sikerült, igencsak férfias, a sok éves gyakorlat alatt létrejött tapasztalatai alapján készített ételét írja le. Az ilyeneket szeretem, mert vicces, szórakoztató és a sokféléből egy újat hozott létre.
Most azonban én is a gasztrobloggerek útjára lépek, ha csak egy bejegyzés erejéig is (egyelőre legalábbis...).
Történt, hogy a karácsonyi BTK-vacsorára Dorka hozott kisdobozos, kisalkoholtartalmú gyümölcsös söröket, melyekből egy almás és egy grapefruitos a hűtőben maradt, bontatlanul. Nézegettem őket hetekig, mit is kezdjek velük (a megivás valahogy nem jutott eszembe), mígnem Anyu valami mesésen finom almát hozott a zöldségestől. Lédús, édes, ropogós, mittomén milyen nevű, fajtájú. Eltelt néhány nap, mire a két információ összecsengett az agyamban és megszületett a nagy ötlet. Mivel Paprika Tv- és különböző gasztromagazin-függő vagyok, valószínűsíthetően ez a recept sem magától ugrott ki a fejemből és biztosan mások is csináltak már ilyet, de ez annyira jól sikerült, hogy muszáj megosztanom.
Találtam a spájzban saját termesztésű, parázs-krumplinak becézett irtó pici burgonyákat (a szóismétlés elkerülése okán), amiket élő ember nem volt hajlandó megpucolni. Héjában megfőztem őket (meg forró vízben, lábosban), hagytam kihűlni, majd lebogarásztam róluk a külső borítást. Egy hőálló tálat körbedörzsöltem egy gerezd fokhagymával, margarindarabokat pötyögtettem bele, majd belehasaltattam a sózott, borsozott csirkecickószeleteket. Megszórtam szárított kakukkfűvel, a félig szétdörzsölt és még egy fokhagymagerezddel, melyeket felszeleteltem vékonyan. Felkarikáltam egy jó nagy fej vöröshagymát, rájuk fektettem, majd beborítottam meghámozott, hajszálvékonyan felszabdalt almával, de úgy, hogy egy induri-pinduri husi sem látszott ki. A tetejére is pötyögtettem margarindarabokat majd ráöntöttem az almás sör kb. felét, rátettem a tál tetejét (tetőtlen tál esetében borítsunk rá fátylat vagy alufóliát) és beküldtem kétszáz fokon a légkeverésre állított sütőbe. Amíg fortyogott, egy másik tálat kikentem két csepp olívaolajjal, beleborítottam a pucér pityókákat, megszórtam sóval és kakukkfűvel, majd aláborítottam a maradék sör felét. Mikor úgy ítéltem meg, hogy a sülő cuccnak immár pirulnia is kéne, meg jó lenne ha a levéből is elpárologna úgy egy liternyi..., levettem a tetejét és betuszkoltam a sütőbe a kolompért is. Míg a cicik és a grulya is megpirult, lehajtottam a maradék sört étvágygerjesztőnek, bár a konyha- és lakásszerte terjengő illatoktól már így is folyt a nyálam. Mennyeien finom lett, mindenki megnyalta utána az összes ujját.

A burgonya fenti írásban fel nem használt szinonimái: kompér, földialma, svábtök.
Nekem tetszik :)

Egy szerelem története

Még az előző évezred utolsó éveiben, mikor a középiskolából frissen, ropogósan kikerülve beléptem a munkavállalók világába és megszoktam, hogy van havi, rendszeres fizetésem, de még otthon laktam, így majdhogynem a teljes összeget arra költöttem, amire akartam, felvettem néhány szokást. (Ezt a gyönyörű, barokk körmondatot....) Például azt, hogy minden hónapban megvettem a Lakáskultúra c. magazint, hogy segítségemre legyen még képlékeny, de egyre határozottabban körvonalazódó elképzelésem kialakításában a majdani otthonom enteriőrjét illetően. Akkortájt kezdtek megjelenni a magazin lapjain, az igen exkluzív, csilliárdokba kerülő otthonokban az orchideák, mint különleges és szintén milliókba kerülő kiegészítők. Legtöbbször a teljesen puritán, minimál stílusban berendezett lakásokban, mint egyetlen színfolt, dísz az étkező asztalon. Nagyon nem tetszett. Akkoriban nem tudtunk még sokat a tartásáról, gondozásáról, ezért nem is nagyon maradtak életben, illetve ha mégis, akkor soha többet nem hoztak virágot. Azt gondoltam róla, hogy micsoda sznob dolog. Nekem ugyan soha nem lesz.


Ő a Mónitól kapott első fecske

Aztán néhány évvel ezelőtt, mikor Mónival nem messze dolgoztunk egymástól, egyik nap felhívott. Elmesélte, hogy cégen belül egyik szervezeti egységtől átmegy egy másikhoz és a kollégáitól kapott egy orchideát. Megkért, hogy fogadjam örökbe, mert nála tutira kidögölne, de mivel tudta rólam, hogy nagyon szeretem a növényeket és általában jól is érzik magukat mellettem, nálam biztosan jó helyen lesz. Így született az első orchideám, aki azóta is nagyon jól van, már többször virágzott és elindított az úton. Beléjük szerettem.

Szokásom, hogy a teszkóban, obiban, bárhol, ahol növényeket lehet kapni, mindig végigböngészem a "ments meg egy virágot" nevű polcokat. Itt olyan növények vannak, akiket megviselt az élet, félig elszáradtak, csoffadtak, letörtek, lógnak. Általában innen választok és hazaviszem őket szanatóriumba. A következő orchideámra is így tettem szert. Aki azóta szintén többször virágzott, gyönyörű, egyenesderekú növénnyé fejlődött. Majd egyszer kilátogattam az orchidea kiállításra, ahol nem csak a "konvencionális" pillangó orchideát láttam, és teljesen elvesztem. Mostanában már egyre több lepukkant orchideát bíznak rám a munkatársaim, családtagjaim, hogy szanizzanak, gyógyuljanak nálam. Nem dicsekvés képpen, de nagy sikereket érek el ezen a téren.

Elveszett a karácsony...

Az idén elveszett a karácsony, ugyanis nem találom sehol a karácsonyi hangulatomat.
Régi szokásom, hogy már december 1-jén karácsonyi díszben öltöztetem a lakást. Nagyon szeretem az advent időszakát, a készülődés minden pillanatát, mozzanatát. Hónapokkal előbb receptek között kotorászok, sütiket válogatok, megtervezem a menüt. A barátaimnak apró ajándékokat készítek. Az utolsó napokban ki sem jövök a konyhából. 
Most nem ment. Az elmúlt hónapok a szokásosnál is nagyobb feszültségben, bizonytalanságban teltek. Egyik rossz jött a másik után. Próbálom a fejem a sár fölött tartani, de egyre többször bugyog a számba. December 1-jén feldíszítettem a lakást. Meggyújtottam az összes gyertyát. Bekapcsoltam a karácsonyi fényeket. Mindezt hiába. A karácsony szelleme csak nem akart beköltözni a lelkembe. Mindjárt Szenteste. Sütik a dobozban, a holnapi különleges menü amennyire csak lehet, előkészítve. Égnek a gyertyák és a karácsonyi fények a lakásban. Az ajándékok becsomagolva. És én még mindig azt várom, hogy felragyogjon egy csillag a lelkemben...

Jénai Porcelánbaba

Ezzel a bejegyzéssel már egy ideje adós vagyok Krisztinek. Néhány héttel ezelőtt ott voltunk Rúzsa Magdi MÜPA-beli koncertjén és még nem írtam róla....
Tavasszal/nyár elején Kriszti megkérdezte, nem mennék-e el vele a fent említett koncertre. Miután Magdi megnyerte az x-edik Megasztárt, azon a nyáron elég sok (rengeteg) koncerten voltunk, többek között Magdi két fellépésén is. Egyik nyár elején volt, a Kapcsolat napi Bryan Adams koncert elő-zenekaraként, a másik augusztusban, egy 20-a környéki háromnapos koncertsorozat részeként. Már ekkor is lenyűgözött a hangjával. Ennek ellenére nem igazán követtem a munkásságát. Tévében néha itt-ott elkaptam egy-egy szereplését, mivel azonban rádiót sem hallgatok, így nem annyira voltam pörfikt a diszkográfiájában. Hozzáteszem, a csütörtök délutánonkénti nyugdíjas-buliban felhangzó lakodalmasrock-stílusú Gábriel sem hozta meg a kedvem. Azonban Krisztit szeretem annyira, hogy gondolkodás nélkül vele menjek egy olyan koncertre, ami azért nem áll annyira távol tőlem. Meg kell mondjam, nagyon jó döntés volt.
Mivel előző este még Bécsben voltam Volbeat koncerten, meglehetősen örültem annak, hogy ez ültetős koncert lesz, csak abban bíztam, lesz elég hangos ahhoz, hogy ne aludjak el. Szerencsére, amikor már nagyon-nagyon közel álltam ahhoz, hogy elbólintsak, bekapcsolták a légkondit, lett friss levegő, amitől én is megéberedtem.
Na de kezdem az elején. Megérkeztünk a MÜPA-ba. Egyből láttuk, hogy a helyszín sok embert megzavart. A kisestélyitől kezdve a farmer/póló kombóig gyakorlatilag minden szerelés felvonult. Elhelyezkedtünk, megcsodáltuk a díszletet, ami tulajdonképpen a plafonról lelógatott befőttesüvegekből állt, amelyekbe ledlámpák voltak vezetve. Mint később kiderült, a két sorral előttünk ülő Kentaur volt érte a felelős. Most nem azért, de ezt én is simán megcsináltam volna...
Nem sokkal a kiírt időpont után színpadra vonultak és elhelyezkedtek a zenészek, majd Magdi is megjelent. Gyönyörű hangja van és most már nem áll háttal a közönségnek, mint akkor, az első koncerten, amin láttam. Ráadásul úgy tud rocker lenni, hogy közben gyönyörű, bájos, tiszta, mint egy porcelánbaba. Amikor ezt elmondtam Krisztinek, azt mondta, szerinte inkább olyan, mint egy jénai pohár, leejtheted a földre, de soha nem törik össze. És neki is igaza van, ezért született ez a cím. Fantasztikus érzés volt látni a közte és a zenészei között lévő természetes összhangot, ahogy valóban együtt játszanak a színpadon, a szó klasszikus értelmében. Volt némi promó szöveg is, de hihetetlen intelligensen és érzékenyen adta elő. Látszott rajta, mennyire meghatja, hogy valaki(k) úgy döntött(ek), mögé állnak, támogatják az ötletei megvalósításában.
Mindeközben persze jobbnál jobb dalokat játszottak. Az egyik különösen megragadta a figyelmem, azóta már sokszor meghallgattam. Presser úr írta, az Egyszer... Nagyon belém talált. A zenék hallgatása közben azon járt az eszem, milyen régen hallottam Madi játékát és mennyire hiányzott. Szeretem, ahogy a gitárral bánik. Kicsit csapongok, nehogy kimaradjon valami. A dalok nagyon jó ütemben követték egymást, igazán jó volt az egész koncert dinamikája. Sokszor éreztem azt, hogy az izomlázam és a meglehetősen fájó kék foltjaim ellenére szeretnék felpattanni a székből és ugrálni, táncolni, énekelni. Érdekes, az ültetős koncerteken valahogy nincs bátorságom énekelni. Mondjuk nyáron rám is szóltak, hogy kussoljak. 
Egy szó, mint száz: Varázslatos élmény volt. Nagyon örülök, hogy Kriszti elhívott magával és igent mondtam.
Utána még sokáig ültünk Krisztivel a kocsiban és beszélgettünk, mindkettőnkre mély benyomást tett. Van jó néhány közös koncertélményünk és mind közül ez volt az egyik legjobb. Köszönöm Magdi! Köszönöm Kriszti!

Dán királyfik (meg egy amcsi) - vol. 2. - Avagy, így mulat két magyar úrinő - 1. sz. kiegészítés

Tegnap Ági felhívta a figyelmemet, hogy egy nagyon fontos momentumot kihagytam a blogbejegyzésből, mégpedig ígyen:


"Kihagytad a pirotechnikát a blog-ból. Pedig tök jó volt belenézni 2 méterről a 200 fokos atomvillanásba! J"

és tényleg, igaza van. Szóval nagyon remek volt a színpadtól 2 méterre időnként megvakulni és megsüketülni a kirobbanó pirotechnikától. Arról nem is beszélve, hogy Áginak mázlija volt, egy akkora darab ember állt előtte, hogy csak na, így a villanófényből kitakarta, míg nekem - mivel előttem egy hobbit állt és még a biztonsági őr sem volt magas - kivillogták a szemem a drágák. Így persze extra élményhez jutottam, színes karikák tarkították időnként a látványt :D

És valami még Áginak sem jutott eszébe. Mindig megfeledkezünk szegény dobosról, mert úgy el van bújva állandóan a dobjai mögé, hogy így kb. mintha ott se lenne. Holott...... nagyon is ott van! Dupla lábdobbal, amit veszettül tud pörgetni. De olyan szinten, hogy minden porcikám vibrál tőle és valami eszméletlen jó érzés!

Remélem, most már minden lényeges momentum megörökítésre került, ha nem, jönnek a további kiegészítések!

Dán királyfik (meg egy amcsi) - vol. 2. - Avagy, így mulat két magyar úrinő :)

Júniusban aaaaaaanyira jó volt a koncert, hogy azonnali döntés született, amikor megláttuk, hogy novemberben Bécsben adnak koncertet a fiúk. Így történt, hogy a hétvégén útnak eredtünk és ismét hatalmasat tomboltunk Ágival.
Vasárnap délelőtt vonatra pattantunk, elmentünk Bécsbe. Felmértük a terepet, megkerestük a számunkra megfelelő tömegközlekedési eszközöket, elfoglaltuk a szállást. Mindeközben gyalogoltunk néhány kilométert, de még jól is esett. Fél 7-kor volt kapunyitás a Stadthalle-ban, úgy gondoltuk, fél 6 felé odanézünk, aztán beülünk valahová iszunk egy forrócsokit. Nos hát fél 6 felé odanéztünk, majd hisztérikus sebességgel beálltunk a sorba, mert már elég szépen kígyózott. Ácsorogtunk kint egy órát, a végén már nagyon fázva. Közben jöttek naaaagy, sárgapólós emberek sárga karszalagokkal és adtak annak, aki kért. Kértünk mi is, remélve, hogy nem fog fájni, amit ezért cserébe adnak. Nem fájt, bemehettünk a "VIP" szekcióba, előre, nagyon előre :D, ismét a második sorban tomboltuk végig az egészet. Ez a koncert néhány szempontból első alkalom volt számomra. Első alkalom volt, hogy az idősebb korosztályba tartoztam. Az átlagéletkor max 20 év körül mozgott. Meg is jegyezte Mr. Poulsen, hogy teenage party van. Mondjuk ennek is volt köszönhető, szerintem, hogy életemben először nem kellett küzdeni a helyért. A kisfiúk és kislányok meghajoltak nagyságunk előtt és amikor tomboltunk, tisztes távolságot tartottak tőlünk. Pedig nem is pogóztunk (legalábbis nem durván, nem lökdöstünk senkit). Na, de kicsit előre szaladtam.
Szóval, bementünk, ruhatároztunk (főleg Ági), pozícionálódtunk és ácsorogtunk újabb egy órát. Nagyjából fél 8 magasságában játszani kezdett az előzenekar előzenekara, a Teenage Bottlerocket nevű amcsi punkegyüttes. Hátööööö, nem volt jó, de legalább sz@r volt. Nem tudom, mit szedett a basszer, de én olyat soha nem szeretnék. Ha meg magától volt ilyen, akkor nehogy megharapjon, mert elkapom... Na jó, ez így nem teljesen igaz, az utolsó két szám egészen élvezhető volt. Azt megelőzően azon gondolkodtam, hogy az énekes arcán látható külsérelmi nyomokat biztosan akkor szerezte, amikor valaki le akarta beszélni erről a zenéről. Nem sikerült, de keményen küzdhettek. Ja, és azon, hogy vajon sikerül-e a csókának a mikorfonállványa és köztem lévő uszkve 3 méteres távolságot átköpnie.... valami hihetetlen módon fröcsögött. Brrrrrrr. Eltelt velük az idő. Aztán kicsit átpakoltak és elkövetkezett az előzenekar, az Iced Earth. Jó volt! nagyon jó. Eszembe is jutott, hogy tutira fel fognak oszalni nemsokára. Eddig akárhány előzenekar megtetszett, fél éven belül oszlásnak indultak. Kár lenne értük. Ennél a pontnál dobtam el az agyam másodszorra. Ja, az elsőt még le sem írtam, majd mindjárt. Állt mellettem egy kissrác, aki az előzenekar előzenekarának kezdéséig nyolcvanhatszor posztolta a fészbúkra, hogy hol van, esetleg valami gyümölcsöket nyomogatott a telefonján. Az Iced Earth alatt odáig vetemedett, hogy ezerrel tolta a posztokat, csak úgy suhantak az ujjai. Majd mikor az énekes szájából elhangzott a felszólítás, miszert: praclikat a magasba, kiccsávó csápolt kettőt (fejét fel sem emelve a foniról) majd folytatta a kijelző felszántását....

                                                                    Íme:
 
És az egész koncertet végig fészbúkolta. Ennyi erővel a jútyúbon is végignézhette volna...
 
Amin először kiakadtam, az pedig a következő volt. Mihelyt a színpadra perdültek az első zenészek, a full osztrákokkal teli első sor kompletten nekiállt behelyezni a füldugókat!!!! Hát minek nyomul az ilyen az első sorba??????? Menjen hátrébb, ott nem olyan hangos, hogy kisimuljon az arca a végére.
 
Na de vissza a főmenűbe: az Iced Earth nagyon jó volt, igazi hajrázós, kemény metál zene. Pont nekem való. A bácsik is hozták a műfaji sajátosságokat. Seggig érő sérók (nem tarkótájról indulva...), csörögtek a láncok, feszültek a bőrgatyák. Néha volt csak olyan érzésem, hogy valaki éppen jól megmarkolva, kétszer 360 fokban csavargatja az énekes golyóit, csak ettől adhatott ki üvegrepesztő hangokat. Annyira tetszett, hogy elhatároztam, utánuk nézek, beszerzéshez fogok, satöbbi.
 
Aztán megint pakolgattak nyolcvan órát, már kezdtem nagyon türelmetlen lenni. Erősen megfontolás tárgyává tettem, hogy megkeresem őket és szipirtyó módján visítva kizavarom a bandát a színpadra. Vagy a vudu működik, vagy pont ők is úgy döntöttek, mindenesetre kisvártva elkezdődött amiért jöttünk. Színpadra állt a Volbeat. A legjobb koncertek listáján most holtversenyben vannak saját magukkal a második helyen, de kezdik támadni a csúcsot :)
 

 
Júniusban nem játszották el a legeslegkedvencebb számomat, nagyon szurkoltam, hogy ezúttal megtegyék. Abban is bíztam, hogy nem tartják magukat a júniusi szigorúan másfél órához. Szerencsére mindkét vágyam teljesült. A következő kicsit több mint két órában folyamatosan ugráltam, tomboltam, énekeltem, sikítottam, csápoltam, tapsoltam, örültem, boldog voltam :)
Csak egyszer sikerült beégnem, kicsit. Az egyik kedvenc számom akusztikus gitárral kezdődik. Amikor azt behozzák, már biztosan tudom, hogy a következő öt percben elvesztem a kapcsolatot a külvilággal, csak a zene van, az éneklés, az ugrálás, a fülig érő vigyor. Bejött a gitár, Mr. Poulsen megérdeklődte, hogy na vajon melyik szám jön. Nyilván bekiabáltam a szám címét. Én, egyedül, a nagy Stadthalle-ban. Egérhangon. Meg is jegyezte Michael, mi az hogy csak a lány tudja? vicces volt....
Eljátszották a legtutibb kedvencemet is, bár akkor már fogytán volt a levegőm, energiám meg már kb. semennyi, de összekapartam a tartalékokat és nekiveselkedtem a tombolásnak.
A koncert végére ambivalens érzéseim támadtak. Egyrészt nem akartam, hogy vége legyen. Másrészt életemben először nagyon vártam, hogy vége legyen. Olyan szinten ki voltam száradva, hogy nagyon rosszul éreztem magam. Kicsit kóvályogtam is, látszhatott rajtam, hogy nem minden kerek. Az előttünk álló, nem túl magas, de egyébiránt meglehetősen rendben lévő biztonsági őr gyerek arcán láttam néha átsuhanni a rémületet: "Te jó ég! Ha ez itt nekem elájul, hogy a picsben szedem ki onnan???????" Azért sajnos egyszer csak véget ért. Nem lett pengetőnk. És vízhez is baromi nehezen jutottam. Osztrákiában az a policy, hogy a koncert vége után nem árusítanak a büfék! Nóóóóóóórmális? A budiban meg csak meleg víz van.... Nagy nehezen találtam egy még árusító pultot, ahol kb. heroin árban szereztem fél liter vizet plusz egy Volbeat-es poharat. Amit ugyan már előtte is sikerült magunkévá tenni, de sebaj. Inkább kettő, mint egy sem :D :D

A fotókért, és az élményért is ezer hála és köszönet Schwarzkopf Áginak!

SzőkenőSzarvas Rulez!

Akartam írni egy nagyon jó kis blogbejegyzést, mert eszembe jutott egy irtó jó téma. Mivel aznap már írtam egyet, úgy gondoltam majd másnap, ne posztoljunk egyszerre kettőt. Ugyanezzel a lendülettel el is felejtettem, miről akartam írni és azóta sem jutott eszembe. Úgyhogy itt van helyette ez :D soxeretettel ;)