Amikor a fecske a szobában csinál(na) nyarat

A szombati kertiparti alkalmával elég sokat tartózkodtam a szabadban, már csak az összejövetel jellege okán is :). Egy fecske körözött felettünk, gondoltam is magamban a régi, jól bevált közhelyre: egy fecske nem csinál nyarat. Nem. Egy nem. Kettő sem. Ellenben riadalmat, kakikupacot és vadászatot igen.
Vasárnap délelőtt romeltakarítás címén mosogattam, mikor is egy félfordulatnál a szemem sarkából láttam valami feketeséget lebegni-lobogni a nappaliban. Mosogatószivacs le, mondom csak megnézem már, mit fújt be a szél. Nagy meglepetésemre egy fecske körözött a nappali légterében, a párja már kezdett bevackolni a 'sárga szálón' radiátorcsövére. Szépek, meg cukik, meg aranyosan csivitelnek, de kicsit frászt kaptam, hogy beköltöznének. Megkértem őket, távozzanak, de ezt a bevésés miatt többször meg kellett tennem aznap. Még úgy is, hogy az ajtót becsuktam, a redőnyt pedig annyira leengedtem, hogy Szása ippeg beférjen alatta. Így is bejöttek. Nagyobb kár nem esett, mint néhány folt a padlón, de azt gyorsan eltűntettem.
Hétfő reggel volt némi riadalom, de azt hiszem sikerült végleg megoldani ezt a helyzetet. Ugyanis midőn újra próbálkoztak, Szása is otthon volt. A berepülők csivitelésére ébredt. Először döbbenten nézett a csillár körül köröző fecskére, hogy hátezmégismitképzel?????? Majd hátonfekvésből ugrott akkorát, hogy majdnem elkapta! Büszke is voltam rá nagyon! Meg örültem is. Örültem, hogy mégsem folyt fecskevér, Malacka szeme a helyén maradt, emberéletben, bútorban nem esett kár (az obligát fecskekaki-folton kívül).
Annak pedig még jobban örülök, hogy úgy néz ki, ez a két fecske is meghozta a nyarat!

Rockerfül

Úgy éreztem, nem vagyok még eléggé zuhanyrózsa-jellegű, ezért ma született újabb két lik a fülembe. Eddig mindkettőben 4-4 fülbevaló díszelgett, mostantól a balban már 6.
Újságolom anyunak, ami a következő beszélgetést eredményezte:

Én: Tudod, hol voltam, amikor beszéltünk? Nem éreztem magam eléggé zuhanyrózsa-jellegűnek.
Anyu: Eláztál?
Én: Neeeeeeem. Újabb lukakat csináltattam.
Anyu: Hova?
Én: Bal fülecske, ott most már hat van.
Anyu: És akkor most úgy fogsz kinézni, mint egy rocker?
Én: Anyu! 38 év kellett ahhoz, hogy rájöjj, rocker vagyok?
Anyu: Nem, azt tudtam, de most már a füled is úgy fog kinézni, mint egy rocker?

Mindeközben hangos kacagás mindkét fél részéről!

Hiába, no! Anya csak egy van :D

Zenga Zének

Óhatatlanul belefutok időnként mindenféle énekes vetélkedők, show műsorok adásaiba a tévében (nagy riktán), illetve a róluk szóló cikkekbe az interneten. Be kell valljam, csúnyán irigy vagyok.
Néhány évvel ezelőtt - tán épp egy Gigasztár műsor alkalmával - unokanővérem feltette a kérdést, miszerint: "Ha bármilyen művészeti ágat választhatnál, miben szerenél tehetséges lenni?" Gondolkodás nélkül rávágtam, hogy énekelni szeretnék.
Azért illetve azokra vagyok "irigy", akiknek ez a tehetség megadatott, valamint azokra is, akiknek ugyan tehetségük nincs, de ez nem zavarja őket abban, hogy szívükből énekeljenek. Szerintem a természet egyik legnagyobb ajándéka, az életadás képessége után, az énekhang. Vigasztaló, félelem elűző, boldogságot kifejező.
Sajnos az én hangom kisebb tömegek békés feloszlatására alkalmas, vagy ahogy a barátaim fogalmaznak: bár- és/vagy erotikus hangom van. (Bár ne hallanák/b@ssza a fülüket). Ezért ahelyett, hogy bátran kiállva, a hangomat kieresztve énekelnék a világnak, megmaradok a koncertek hangorkánjában eltűnő éneklésnél, amikor alkalmam adódik rá.
Vagyis... vannak helyek és alkalmak, amikor tisztességes mennyiségű maligánfok bevitele után másod- illetve többedmagammal mikrofont ragadva karaoke-zunk a környezetünk legnagyobb bánatára vagy derülésére (ez is az elfogyasztott alkohol mennyiségétől függ).
Az már biztos, ebben az életemben nem leszek világsztár, de még csak helyi kis ismertke sem. Bár tulajdonképpen nem is akarnék világsztár lenni, meg semmi ilyesmi. Csak jó lenne, ha nem esnének le a cserepek a tetőről, a madarak a fákról, nem hullana ki az emberek haja vagy foga amikor bánatomban vagy jókedvemben énekelnék egy telitorkosat :D

Gasztroizé, avagy az almás sör halála

Nagyon szeretek főzni, de általában mások receptjeit veszem elő. Barátok, ismerősök, család által megosztott recepteket, újságból, szakácskönyvből, internetről szerzett leírásokat készítek el. Persze van amikor csak úgy elkezdek beledobálni alapanyagokat a lábosba/fazékba/tepsibe és a család többnyire hálásan fogyasztja, ezeket viszont nem gondolom nagy horderejű alkotásoknak, bárki képes rá, úgyhogy nem írom meg. Nem is értem igazából, hogy ez a rengeteg gasztro-blog hogyan tud működni. Ennyi újdonságot találnak ki az emberek? Vagy egyszerűen elkészítik valakinek a receptjét és leírják, hogy mit csináltak? Ez viszont szerintem plágium, meg nincs benne túl sok új dolog.
Persze vannak olyanok is, mint Anci csak egy van, akik az egy témára összegyűjtött sok receptből-variácóból gyúrnak össze egy számukra fogyasztható verziót és azt osztják meg, jóllehet a blogjuk alapvetően nem erről szól. Vagy Lancelot, a béka, akinek szintén nem gasztrobloggérség a "főprofilja", cserébe bébiételgyáros lett, vagy egy jól sikerült, igencsak férfias, a sok éves gyakorlat alatt létrejött tapasztalatai alapján készített ételét írja le. Az ilyeneket szeretem, mert vicces, szórakoztató és a sokféléből egy újat hozott létre.
Most azonban én is a gasztrobloggerek útjára lépek, ha csak egy bejegyzés erejéig is (egyelőre legalábbis...).
Történt, hogy a karácsonyi BTK-vacsorára Dorka hozott kisdobozos, kisalkoholtartalmú gyümölcsös söröket, melyekből egy almás és egy grapefruitos a hűtőben maradt, bontatlanul. Nézegettem őket hetekig, mit is kezdjek velük (a megivás valahogy nem jutott eszembe), mígnem Anyu valami mesésen finom almát hozott a zöldségestől. Lédús, édes, ropogós, mittomén milyen nevű, fajtájú. Eltelt néhány nap, mire a két információ összecsengett az agyamban és megszületett a nagy ötlet. Mivel Paprika Tv- és különböző gasztromagazin-függő vagyok, valószínűsíthetően ez a recept sem magától ugrott ki a fejemből és biztosan mások is csináltak már ilyet, de ez annyira jól sikerült, hogy muszáj megosztanom.
Találtam a spájzban saját termesztésű, parázs-krumplinak becézett irtó pici burgonyákat (a szóismétlés elkerülése okán), amiket élő ember nem volt hajlandó megpucolni. Héjában megfőztem őket (meg forró vízben, lábosban), hagytam kihűlni, majd lebogarásztam róluk a külső borítást. Egy hőálló tálat körbedörzsöltem egy gerezd fokhagymával, margarindarabokat pötyögtettem bele, majd belehasaltattam a sózott, borsozott csirkecickószeleteket. Megszórtam szárított kakukkfűvel, a félig szétdörzsölt és még egy fokhagymagerezddel, melyeket felszeleteltem vékonyan. Felkarikáltam egy jó nagy fej vöröshagymát, rájuk fektettem, majd beborítottam meghámozott, hajszálvékonyan felszabdalt almával, de úgy, hogy egy induri-pinduri husi sem látszott ki. A tetejére is pötyögtettem margarindarabokat majd ráöntöttem az almás sör kb. felét, rátettem a tál tetejét (tetőtlen tál esetében borítsunk rá fátylat vagy alufóliát) és beküldtem kétszáz fokon a légkeverésre állított sütőbe. Amíg fortyogott, egy másik tálat kikentem két csepp olívaolajjal, beleborítottam a pucér pityókákat, megszórtam sóval és kakukkfűvel, majd aláborítottam a maradék sör felét. Mikor úgy ítéltem meg, hogy a sülő cuccnak immár pirulnia is kéne, meg jó lenne ha a levéből is elpárologna úgy egy liternyi..., levettem a tetejét és betuszkoltam a sütőbe a kolompért is. Míg a cicik és a grulya is megpirult, lehajtottam a maradék sört étvágygerjesztőnek, bár a konyha- és lakásszerte terjengő illatoktól már így is folyt a nyálam. Mennyeien finom lett, mindenki megnyalta utána az összes ujját.

A burgonya fenti írásban fel nem használt szinonimái: kompér, földialma, svábtök.
Nekem tetszik :)

Egy szerelem története

Még az előző évezred utolsó éveiben, mikor a középiskolából frissen, ropogósan kikerülve beléptem a munkavállalók világába és megszoktam, hogy van havi, rendszeres fizetésem, de még otthon laktam, így majdhogynem a teljes összeget arra költöttem, amire akartam, felvettem néhány szokást. (Ezt a gyönyörű, barokk körmondatot....) Például azt, hogy minden hónapban megvettem a Lakáskultúra c. magazint, hogy segítségemre legyen még képlékeny, de egyre határozottabban körvonalazódó elképzelésem kialakításában a majdani otthonom enteriőrjét illetően. Akkortájt kezdtek megjelenni a magazin lapjain, az igen exkluzív, csilliárdokba kerülő otthonokban az orchideák, mint különleges és szintén milliókba kerülő kiegészítők. Legtöbbször a teljesen puritán, minimál stílusban berendezett lakásokban, mint egyetlen színfolt, dísz az étkező asztalon. Nagyon nem tetszett. Akkoriban nem tudtunk még sokat a tartásáról, gondozásáról, ezért nem is nagyon maradtak életben, illetve ha mégis, akkor soha többet nem hoztak virágot. Azt gondoltam róla, hogy micsoda sznob dolog. Nekem ugyan soha nem lesz.


Ő a Mónitól kapott első fecske

Aztán néhány évvel ezelőtt, mikor Mónival nem messze dolgoztunk egymástól, egyik nap felhívott. Elmesélte, hogy cégen belül egyik szervezeti egységtől átmegy egy másikhoz és a kollégáitól kapott egy orchideát. Megkért, hogy fogadjam örökbe, mert nála tutira kidögölne, de mivel tudta rólam, hogy nagyon szeretem a növényeket és általában jól is érzik magukat mellettem, nálam biztosan jó helyen lesz. Így született az első orchideám, aki azóta is nagyon jól van, már többször virágzott és elindított az úton. Beléjük szerettem.

Szokásom, hogy a teszkóban, obiban, bárhol, ahol növényeket lehet kapni, mindig végigböngészem a "ments meg egy virágot" nevű polcokat. Itt olyan növények vannak, akiket megviselt az élet, félig elszáradtak, csoffadtak, letörtek, lógnak. Általában innen választok és hazaviszem őket szanatóriumba. A következő orchideámra is így tettem szert. Aki azóta szintén többször virágzott, gyönyörű, egyenesderekú növénnyé fejlődött. Majd egyszer kilátogattam az orchidea kiállításra, ahol nem csak a "konvencionális" pillangó orchideát láttam, és teljesen elvesztem. Mostanában már egyre több lepukkant orchideát bíznak rám a munkatársaim, családtagjaim, hogy szanizzanak, gyógyuljanak nálam. Nem dicsekvés képpen, de nagy sikereket érek el ezen a téren.

Elveszett a karácsony...

Az idén elveszett a karácsony, ugyanis nem találom sehol a karácsonyi hangulatomat.
Régi szokásom, hogy már december 1-jén karácsonyi díszben öltöztetem a lakást. Nagyon szeretem az advent időszakát, a készülődés minden pillanatát, mozzanatát. Hónapokkal előbb receptek között kotorászok, sütiket válogatok, megtervezem a menüt. A barátaimnak apró ajándékokat készítek. Az utolsó napokban ki sem jövök a konyhából. 
Most nem ment. Az elmúlt hónapok a szokásosnál is nagyobb feszültségben, bizonytalanságban teltek. Egyik rossz jött a másik után. Próbálom a fejem a sár fölött tartani, de egyre többször bugyog a számba. December 1-jén feldíszítettem a lakást. Meggyújtottam az összes gyertyát. Bekapcsoltam a karácsonyi fényeket. Mindezt hiába. A karácsony szelleme csak nem akart beköltözni a lelkembe. Mindjárt Szenteste. Sütik a dobozban, a holnapi különleges menü amennyire csak lehet, előkészítve. Égnek a gyertyák és a karácsonyi fények a lakásban. Az ajándékok becsomagolva. És én még mindig azt várom, hogy felragyogjon egy csillag a lelkemben...

Jénai Porcelánbaba

Ezzel a bejegyzéssel már egy ideje adós vagyok Krisztinek. Néhány héttel ezelőtt ott voltunk Rúzsa Magdi MÜPA-beli koncertjén és még nem írtam róla....
Tavasszal/nyár elején Kriszti megkérdezte, nem mennék-e el vele a fent említett koncertre. Miután Magdi megnyerte az x-edik Megasztárt, azon a nyáron elég sok (rengeteg) koncerten voltunk, többek között Magdi két fellépésén is. Egyik nyár elején volt, a Kapcsolat napi Bryan Adams koncert elő-zenekaraként, a másik augusztusban, egy 20-a környéki háromnapos koncertsorozat részeként. Már ekkor is lenyűgözött a hangjával. Ennek ellenére nem igazán követtem a munkásságát. Tévében néha itt-ott elkaptam egy-egy szereplését, mivel azonban rádiót sem hallgatok, így nem annyira voltam pörfikt a diszkográfiájában. Hozzáteszem, a csütörtök délutánonkénti nyugdíjas-buliban felhangzó lakodalmasrock-stílusú Gábriel sem hozta meg a kedvem. Azonban Krisztit szeretem annyira, hogy gondolkodás nélkül vele menjek egy olyan koncertre, ami azért nem áll annyira távol tőlem. Meg kell mondjam, nagyon jó döntés volt.
Mivel előző este még Bécsben voltam Volbeat koncerten, meglehetősen örültem annak, hogy ez ültetős koncert lesz, csak abban bíztam, lesz elég hangos ahhoz, hogy ne aludjak el. Szerencsére, amikor már nagyon-nagyon közel álltam ahhoz, hogy elbólintsak, bekapcsolták a légkondit, lett friss levegő, amitől én is megéberedtem.
Na de kezdem az elején. Megérkeztünk a MÜPA-ba. Egyből láttuk, hogy a helyszín sok embert megzavart. A kisestélyitől kezdve a farmer/póló kombóig gyakorlatilag minden szerelés felvonult. Elhelyezkedtünk, megcsodáltuk a díszletet, ami tulajdonképpen a plafonról lelógatott befőttesüvegekből állt, amelyekbe ledlámpák voltak vezetve. Mint később kiderült, a két sorral előttünk ülő Kentaur volt érte a felelős. Most nem azért, de ezt én is simán megcsináltam volna...
Nem sokkal a kiírt időpont után színpadra vonultak és elhelyezkedtek a zenészek, majd Magdi is megjelent. Gyönyörű hangja van és most már nem áll háttal a közönségnek, mint akkor, az első koncerten, amin láttam. Ráadásul úgy tud rocker lenni, hogy közben gyönyörű, bájos, tiszta, mint egy porcelánbaba. Amikor ezt elmondtam Krisztinek, azt mondta, szerinte inkább olyan, mint egy jénai pohár, leejtheted a földre, de soha nem törik össze. És neki is igaza van, ezért született ez a cím. Fantasztikus érzés volt látni a közte és a zenészei között lévő természetes összhangot, ahogy valóban együtt játszanak a színpadon, a szó klasszikus értelmében. Volt némi promó szöveg is, de hihetetlen intelligensen és érzékenyen adta elő. Látszott rajta, mennyire meghatja, hogy valaki(k) úgy döntött(ek), mögé állnak, támogatják az ötletei megvalósításában.
Mindeközben persze jobbnál jobb dalokat játszottak. Az egyik különösen megragadta a figyelmem, azóta már sokszor meghallgattam. Presser úr írta, az Egyszer... Nagyon belém talált. A zenék hallgatása közben azon járt az eszem, milyen régen hallottam Madi játékát és mennyire hiányzott. Szeretem, ahogy a gitárral bánik. Kicsit csapongok, nehogy kimaradjon valami. A dalok nagyon jó ütemben követték egymást, igazán jó volt az egész koncert dinamikája. Sokszor éreztem azt, hogy az izomlázam és a meglehetősen fájó kék foltjaim ellenére szeretnék felpattanni a székből és ugrálni, táncolni, énekelni. Érdekes, az ültetős koncerteken valahogy nincs bátorságom énekelni. Mondjuk nyáron rám is szóltak, hogy kussoljak. 
Egy szó, mint száz: Varázslatos élmény volt. Nagyon örülök, hogy Kriszti elhívott magával és igent mondtam.
Utána még sokáig ültünk Krisztivel a kocsiban és beszélgettünk, mindkettőnkre mély benyomást tett. Van jó néhány közös koncertélményünk és mind közül ez volt az egyik legjobb. Köszönöm Magdi! Köszönöm Kriszti!