Mindig irigyeltem, Zsó milyen csoda sütiket alkot, én inkább a főzésben jeleskedem (és már megint betegesen szerény vagyok...). Idén nyáron tesómék nagy hirtelen elhatározták, hogy összeházasodnak. Az elhatározást tett követte. Mivel mindent igen rövid idő alatt tető alá hoztunk, így a család egy része sajnos nem tudott részt venni az ünnepi alkalmon. Ezt pótlandó, elhatároztuk az unokatesókkal, hogy egy vacsora keretében megköszöntik tesóékat.
Ezen jeles eseményre Zsóval kitaláltuk, hogy mi főzünk ünnepi vacsorát és sütünk egy pótmennyasszonyi tortát. A főzést sebtiben elintéztük, de a torta.... Azzal megküzdöttünk, de megérte. Készítettünk egy gyönyörű, emeletes tortát. Persze az elején még csak annyit tudtunk, hogy torta lesz és emeletes. A többi menet közben alakult, kb. olyan tempóban, ahogy felváltva hisztiztünk, őszültünk és hullott a hajunk. Zsóék előző nap megsütötték a tésztát, nekünk már "csak" a tészták megtöltése, a fondant elkészítése és a díszítés maradt hátra. A megtöltés bébikönnyű volt (Villő szavaival élve). Zsó már korábban begyúrta a fondant-t, úgyhogy nekiláthattunk a gyúrásnak, nyújtásnak, formázásnak, színezésnek. Beborítottuk a két emeletet külön, külön, majd elkezdtük kitalálni, milyen díszt és hova tegyünk. Ez így leírva nem hangzik soknak, de kb. 4,5 órát küzdöttünk. Zsóra csak egyszer jött rá a kétségbeesés, miszerint nem jó, elrontottuk, béna lesz, nem lesz kész, nem lesz jó, nem lesz..... A végeredmény elsöprő lett, szerintem.
Sikerünkön felbuzdulva úgy döntöttem, egyedül is megpróbálkozom valami hasonlóval. Mindjárt kettővel is, szülinapokra. Persze nyilván nem ment. Miután a fondant kb. még a plafonra is felragadt, hívtam Zsót, hogy azonnal teremjen nálam, mivel én ezt egyedül nem tudom megcsinálni, béna vagyok, sz..r a fondant, kivágom az ablakon. Zsó, mint felmentősereg, hamarosan bebicajozott Villővel, így nekiláthattunk a megfeszített melónak. A két tortára ez alkalommal is több, mint 4 órát áldoztunk. Közben néha majdnem megfulladtunk, bepisiltünk, stb. Egyszer csak azt vettük észre, olyannyira koncentrálunk, hogy elfelejtünk levegőt venni. Ezek után rendszeresen figyelmeztettük egymást és Villő mindkettőnket: Vegyél levegőt! A majdnem bepisilést a nevetés váltotta ki belőlünk. Az egyik tortánál, mikor épp a kinyújtott fondant borítást készültünk rárakni, az cselesen elkezdett letekeredni a nyújtóról és még nyúlt is. Zsó elkezdett kiabálni: most rakd rá! most rakd rá! ha most nem rakod rá, sosem rakjuk rá! tedd már rá! Mindezt olyan stílusban, mint egy olimpiai versenyen az edző a sportolónak, vagy mint abban az erődös versenyben, a Fort Boyard-ban vagy miben. Ráraktuk a fondant-t a tortára és kirobbant belőlünk a nevetés. Ráadásul megint nagyszerűt alkottunk :)
Miközben ezeket a tortákat készítettük, már tudtam, hogy a hétvégén meglátogatom Dorka barátnőméket, akiknek immár négy hetes pici fiuk, Botond. Kézenfekvőnek tűnt az ötlet, hogy készítek egy babaköszöntő tortát. Majd egyből módosítottam is, miszerint készítünk. Ennek már neki sem fogok Zsó nélkül. Főképp, hogy Zsó fantáziája egyből beindult és már ontotta is a díszítő ötleteket. Így aztán ma délelőtt ismét megnyitottuk házi cukrászműhelyünket és ezt a tortát készítettük Botond köszöntésére:
Van még mit tanulnunk, van még eszköz, amit be kell még szereznünk, de egyre jobban megy. Mindig azon viccelődünk, hogy lassan már rendezvényeket is vállalhatnánk.
...hihetetlen, mikre van ideje. Ecsetet ragad, ismeretséget köt, ragaszt, mintáz, beragad a konyhába.
Haladjunk szépen sorjában. Nemrégiben Bencefőnök felszólítására szabadságnapjaim koptatásába kezdtem és otthon töltöttem két napot. Első nap délelőttjét lelki feltöltődéssel töltöttem, majd délután új ismeretséget kötöttem. Igen erős jószágot szelidítettem a kezemhez. Jó barátságba kerültünk a dekopírfűrésszel (vagy mivel). Ennek eredményeképpen született egy új polc az egyik szekrényembe. Rettentő büszke voltam magamra, ugyanis a polc széle csak helyenként hajaz ökörhugyozásra, többnyire szép egyenes. Innentől kezdve reszkessen a világ! Gondolkodás nélkül fogok kisebb tereptárgyak létrehozásába és bízom benne, hogy a továbbiakban sem szenvedek visszafordíthatatlan végtagsérülést :D Olyannyira belelendültem a dolgokba, hogy ezután még ecsetet ragadtam és a következő mintát festettem a falra:
Na jó, nem magamtól vagyok ennyire kézügyes, sablont használtam a felpasszintáshoz, de a színek kikutyulása és a túlfolyások korrigálása abszolút az én tehetségemet bizonyítja :D (vigyáznom kell ezzel a beteges szerénységgel.... ;) Ezt már azóta terveztem, hogy az augusztusi szabadságom alatt is ecsetre/hengerre kaptam és a nappalit pitypangsárgára festettem. A végső lendületet Béka barátom gyerekszoba-pingálása adta, ami egész egyszerűen gyönyörű lett. Egyeztettük a festék milyenségét és innen már nem sok választott el a kivitelezéstől. Persze, száradás után a nagy részét gondosan eltakartam egy télire betelepített bougenvillea-val :D
Másnap pedig egy régen megkezdett szépítést folytattam. Találtam újabb, fűszernövényeket ábrázoló szalvétákat nemrégiben, így a fűszertartóim sorát díszítettem tovább. Most már gyönyörűséges üvegben várakozik a polcon a petrezselyem, a bazsalikom, a majoranna, a kakukkfű, a rozmaring, az oregano, a sidling, a babérlevél. A többieknek még várniuk kell a sorukra, amíg újabb szalvétákat nem találok, vagy máshogy szerzek képet róluk.
Egy kupakját vesztett, hasas lekváros üvegből újabb mécsestartó készült a kuckós hangulat fokozására a nappaliban.
Mindeközben a konyhában is varázsoltam. A télire eltett padlizsánkrémek szaporodtak meg.
A számomra is meglepő hatékonyságom olyannyira megörvendeztetett, hogy ismét - immár Bencefőnök noszogatása nélkül - újabb két napot töltök otthon és remélem megint megszáll majd az ihlet :)
Felvettem egy rossz szokást. Esténként a vacsorámat a delejízió bámulása közben költöm el. Nagyjából ennyi idő elég is szokott lenni a rosszabbnál pocsékabb műsorokból, ritka alkalom, mikor belefutok egy-egy jó filmbe. Az elmúlt hetekben kicsit sok volt az agykapacitásomat érintő kihívás, így estére általában butára fáradtam. Ez okozhatta valamelyik este, hogy a vacsora után maradt tálcát és a felszeletelt paradicsomból kifolydogáló maradékokat tartalmazó tányért valamilyen oknál fogva a kisasztalról áthelyeztem a kanapéra majd észrevétlenül elaludtam. Éjjel pedig arra ébredtem, hogy baromira fáj az arcom. Nem csoda, hiszen meglehetősen nyomta a tálca és a tányér széle. Nem nagyon értettem, hogy mi történt. Mindenesetre összeszedtem a cuccost és kivezettem a konyhába. Ezek után úgy gondoltam, talán az ágyikómban folytatom az alvást, de előtte még az obligát fürdőszoba látogatás, ahol is megrökönyödve vettem észre, hogy paradicsom-pakolást alkalmaztam szundi közben, mivel helyenként cukin beletapasztódott a tányérról a paradicsom maradék lötyije a hajamba. Remek volt még hajat is mosni félkómásan, amitől persze fel is ébredtem. A hajamra semmilyen hatást nem gyakorolt ez a pakolás, így nem tudom ajánlani semmilyen hajproblémára :)
... miért gondolják azt az emberk, hogy
1. a duda folyamatos nyomásától oszlik a dugó?
2. ha ötmásodpercenként leugrál a sínekre vagy az aszfaltra a megállóban - fellökve ezzel mindenkit -, akkor gyorsabban jön a vágyott BKV jármű?
Számomra ezek egyelőre megválaszolhatatlan kérdések...
Előre leszögezem, ez nem kritika. Nem vagyok szakértő, csak egy egyszerű rajongó. Nem érdekel a napi politika (a heti, havi, éves, stb. sem). Az alábbiak szigorúan a saját véleményemet tükrözik.
Edinának köszönhetően volt alkalmam augusztus 20-án, Szegeden megtekinteni az István, a király ősbemutatójának 30. évfordulója alkalmából Alföldi Róbert által rendezett leporolt, felújított változatát. Hallottam/olvastam már innen-onnan Alföldi rendezéseiről, amik mindig meghökkenést váltottak ki. Ennek szellemében kicsit féltem ettől, de gondoltam adjuk meg az esélyt, még akár jó is lehet. Nem lett. Pontosabban, jobb volt, mint számítottam, de ettől függetlenül borzalmas volt.
Pozitívumot hármat tudok felsorolni:
1. Koppány nem hágta meg nyílt színen István (és fordítva sem).
2. Tompos Kátya hihetetlenül, fantasztikusan jó volt. Méltó utódja Sebestyén Mártának.
3. A koreográfia nagyon tetszett, bár elfogult vagyok Vári Bertalannal és a Varidance-szel kapcsolatban.
Negatívum annál több volt. Könyörgöm, ez egy ROCKOPERA, talán tegyünk már bele olyan embereket, akik tudnak énekelni! Jó, voltak benne néhányan, de azokat meg kiherélték. Olyan volt, mintha nem tudták volna előre, hogy mire írnak alá és aztán már nem tudtak kibújni a szerződés alól. Novák Pétert láttam már Torda szerepében és nagyon tetszett. Jól énekelte, jól játszotta. Szegeden valami egészen tragikus volt. Mintha elfelejtett volna énekelni. Hozzáteszem, a darabhoz sokat nyúltak hozzá zeneileg is. Több helyen változott a tempó, volt hogy új versszak bukkant fel. Vele és Feke Pállal kapcsolatban éreztem, hogy nem érzik jól magukat igazából a szerepben. Persze egyáltalán nem biztos, hogy igazam van. Nem ismerem őket, nem beszélgettem velük. A másik nagy csalódás - mint akár ki is találhattátok - Feke Pál. Őt nem láttam teljesen István szerepében korábban, csak részleteket és néhány részt "A Társulat" c. műsorból, de ott hihetően, hitelesen hozta Istvánt és még jól is énekelte. Most borzalmas volt. Sokszor hamis. Ráadásul a modernizált ruhatár eléggé "viccesen" állt neki. Szűk szárú nadrágos öltöny volt rajta. Derékban kicsit megvállasodott és ráadásul X-lábú az istenadta. Úgy nézett ki, mint egy X alakban összerakott gyufákra ültetett ping-pong labda. Az új felfogás szerint pedig az lett a végeredmény, hogy egy erős, karizmatikus, bár tépelődő, mindent alaposan megfontoló államalapító királyunk helyett volt egy pipogya, tesze-tosza, beszari kisfiú, aki úgy ugrált, ahogy az anyja, meg a püspük mondta. Előfordulhat, hogy történelmileg így volt, ezt nem tudhatjuk, de az alapműben megjelent István szerintem nem ezt mutatta. Ha már szóba került Sarolt, István anyja... Ezen interpretációban Udvaros Dorottya alakította, akit fantasztikus színésznőnek tartok. Máskor. Más darabban. Itt és most nem. Énekelni sem tud, legalábbis ezt a szerepet nem tudta. A számomra nem annyira ismert előadók közül még a Laborcot megformáló Szemenyei János alakítása és éneke nyerte meg tetszésemet.
Ja, volt még egy pozitívum, László Zsolt énekhangja egészen emészthető, a beszédhangját alapvetően imádom. Bár arra most itt nem volt szükség :). Elvileg....
A legeslegborzasztóbb a Koppányt játszó Stohl Buci volt. Aki színészileg sem hozta, énekileg meg a "bár-hang" kategóriába tartozik. Bár ne hallottam volna. A második felvonásban pedig végig úgy rohangált, mint akit a szünetben Rendező Úr "megcsinált" és ennek lett köszönhető a 'mostjöttemazurológustól' mozgáskultúra.
Meglehet, az alapvetően jó színészek furcsa fiaskóit a rendező színészvezetése idézte elő, de azért gondolom közbe lehetett vón szólni, hogy "Robikám, ez így kurvára nem jól van".
A többiekről néhány szót: a három magyar úr nagyjából emészthető volt (Hevér Gábor, Schneider Zoltán, Znamenák János). Koppány feleségei (Simon Boglárka, Csépai Eszter, Bánfalvi Eszter) kritikán aluliak, mind színészileg, mind ének tekintetében.
Továbbá általában a műről:
Nem sok mindenben vagyok konzervatív, de ebben nagyon. Baromira nem tetszett az aktuál világ- és belpolitika belekeverése. Persze nyilván vannak áthallások, mert hát az emberiség nem változik. Nálam nagyon elrúgta a pöttyöst, hogy elég erőteljes szál lett a Gizella és Vecellin közötti kapcsolat, konkrétan hogy ők István háta mögött huncutkodnak. Megintcsak lehet, hogy ez így volt, de az eredetiben ez nem kapott (főleg ekkora) szerepet. Aztán meg István és Réka kapcsolata... No meg, amikor bejöttek a német lovagok TEK(szerű)nek öltözve, hát a röhögőgörcs jött rám. Mint a Macskafogó c. örökbecsűben a kommandós macskák.... pfúj
Végül az olyasmik, amikor meghalt Géza és Asztrik azt énekli: "Megholt hívünkért, Gézáért könyörögjünk", a népek csak ott állnak, mire a püspök rájuk üvölt, de szó szerint, hogy: NAAAAAA! és akkor mindenki nekiáll imádkozni. Aztán a megholt Géza, akit leplekbe csavarva hoznak be, egyszercsak felül, lecsavarja magáról a gyolcsot és elkezd kolbászolni, majd ő lesz a regős. MIVAAAAAAAAN????? És sajnos ezeken kívül még sok apróság, ami vagy csak nem illett oda, vagy meg is változtatta a jelentését - persze számomra jelentését, nem biztos, hogy mindenki ugyanígy fogta fel :)
A két NDK nyugdíjas (Varga Miklós, Nagy Feró) cuki volt, nekem tetszett. Volt nem kevés irónia az előadásukban. Ja, eszembe jutott még egy pozitívum, nem tudom, hogy a tvadásban ez átjött-e. Nyugdíjasaink trabant személygépjárművel gurultak be a színre, melynek rendszáma IK 1983 volt. Ez tetszett.
Egyébként Szeged jó hely. Tetszett. Még a picsaemberrel is találkoztunk. Edinával jót dumáltunk, jót kajáltunk, jót sétáltunk. Ezt a feldolgozást viszont soha többet nem szeretném látni.
Ez egy mai, Balázzsal folytatott beszélgetésből kiragadott mondat. A folytatása:
- .... adj hitet!...
- Énekeljek Ákost? kinek lenne az jó?
- A hitetleneknek.
- Azért megölni mégsem kéne őket...
Ahonnan indult ez a beszélgetés, még a múlt hétre vezethető vissza. Úgy tűnt, minden kerek. Nagyjából. Alakulnak a dolgaim, egy kivételével arra, amerre szeretném. Aztán kedd este kaptam egy sms-t Bencefőnöktől, és nagyjából összeborult minden. A történések kísértetiesen emlékeztetnek a három évvel ezelőtti nyárra, amikor valaki(k) döntése miatt kicsit elválni kényszerültünk egymástól Bencefőnökkel. Majd kirúgtak engem is és azóta újra együtt dolgozunk. Múlt hét kedden este még úgy nézett ki, ismét válunk. Megintcsak más(ok) döntése nyomán. A szerdát utáltam. Idegbetegség. Bizonytalanság. Félelem. Aggódás. Te tudsz már valamit? Ki tud bármit is? Szóval nem volt jó. Aztán csütörtökre kezdtek kiegyenesedni a dolgok, bár egy régi kollégát idézve: "Majd akkor hiszem el, ha már elévült" (by Takács Gábor). Sajnos a bizonytalansági tényezők csak kicsit lazultak. A kialakított felállás ki tudja meddig tartható. A döntnökök simán a szemedbe hazudnak. Nem hihetsz el semmit. A kollégákkal ülünk és tanácstalanul pislogunk egymásra, teóriákat gyártunk, csak azért, hogy három másodpercen belül elvessük vagy megcáfoljuk vagy mindkettő. A gyomrom borsónyi, ettől függetlenül bármennyi édességet magamba tudnék tömni. Péntekre nagy nehezen megnyugodtunk picit, nyugalomban telt a hétvége.
Ma reggel megint kaptam egy sms-t Bencefőnöktől, hogy sajnos mégsem jön ma dolgozni, inkább a László Kórházban üdül egy kullancs-csípés hatásait kiheverendő. Még nem tudjuk, hogy a) semmi baja, b) lyme kóros vagy c) agyhártyagyulladása van-e. Megintcsak bizonytalanság, félelem, aggódás. Nem bírom én ezt. Amikor meggyógyul, és újra itt lesz, megmondom neki, hogy inkább ne írkáljon nekem sms-eket, nem szeretem.
Bárkitől is kérte Ákos abban a bizonyos dalban, most nekem is szükségem van arra, hogy
"Adj hitet, mert sajnos nem állnak össze a mondatok. Én nem ide jöttem, nem ezt akartam, idelenn idegen vagyok."
A cím a Volbeat zenekar leírását tartalmazza :D legalábbis az én olvasatomban. Zenéjüket tekintve azt szokták mondani róluk, hogy Johnny Cash és Elvis Presley Metallica-ba oltva. Szerintem zseniálisak úgy alapvetően és ehhez jön még az énekes érzékborzongató hangja.
A felállás: Michael Poulsen ének, gitár, Anders Kjolholm basszusgitár, Jon Larsen dob, Rob Caggiano (ex-Anthrax) gitár.
Kedden (2013.06.18.) este a PeCsa-ban örvendeztették meg kisszámú (ami remélhetőleg rohamosan változni fog) magyar és környező országbeli rajongóikat egy fantasztikus koncerttel. Ja, jut eszembe, aki kint volt a Metallica koncerten 2010. májusában, emlékezhetnek rájuk, ők voltak az előzenekar.
Itt is előzenekarral kezdtünk, a Wrong Side of the Wall nevű magyar együttessel. A zenéjük rendben van, az énekes is egész jó, már amikor éppen nem hörög vagy sikítozik. A basszer szúrta picit a szemem, mert annyira leüvöltött róla, hogy ő az együttes ügyeletes szépfiúja, ráadásul meggyőződésesen. 5 húros basszusgitáron játszott, amit olyannyira leengedett, hogy csak a felső két húrt érte el... no comment. No mindegy, praxisomban előfordultak már sokkal rosszabb előzenekarok is, velük legalább gyorsabban telt az idő.
Gyors össze- és szétpakolást kovetően 9 után néhány perccel színpadra léptek a dán királyfik is. Még most is megborzongok, ha a koncertre gondolok :D Fantasztikusan jóóóóó volt :D. A borzongás mellett az emlék hatására idióta, háromszázfogas mosoly is az arcomra terül. Nagyon tetszett, hogy - mivel az énekes gitározik is - három mikrofonállvány került a színpadra, így Mr. P. nem csak középen boldogította a rajongókat, hanem a színpad két oldalán is. Alapvetően is nagyon profik voltak, hogy mindenkinek kellő mennyiség jusson mindenkiből, folyamatosan váltották egymást és még csak nem is volt annyira feltűnő, hogy ez direkt van. A kezdő felállás szerint mi a színpad azon része előtt álltunk, ahol Rob Caggiano "tanyája" volt, így metakommunikációval egész jól eltársalogtunk, egészen addig jutottunk, hogy két szám között megdicsérte a lepkéimet.
A hangzás irtó jól volt belőve. Amikor a dobos elkezdte "pergetni" a két lábdobot, szó szerint lobogott a hajam. Imádom, amikor egy-egy húzósabb basszus résznél rezeg a ruha rajtam és dübörög a mellkasom. Ráadásul profi sómenek. Mint írtam, belakják a színpadot, mindenkinek juttatva magukból egy kicsit. Anders totálisan tisztában van azzal, hogyan lehet megragadni a lányokat és a fiúkat is. Bohóckodik, pofákat vág, izzó tekintettel bámul, az őrület lobog a szemében. Lehengerlő. A tuti csúcs viszont Mr. Poulsen. Ha Mr. Gahan a DM-ből az erotika szexi istene, akkor Mr. Poulsen maga a férfi őserő, a testet öltött tesztoszteron :D Régebben kicsit masszívabb volt, most pálcikára van fogyva, de így is eláll tőle az ember lányának szava.... Főleg ha felvillantja a féloldalas, csibészes vigyorát (kb. az egész koncert alatt végig). Aztán szóra nyitja a száját, később énekelni kezd és garantált a totális olvadás.
Valahol hátul, a kisagyamban bizsergés támad és eszemet vesztve ugrálok, énekelek (vagy valami olyasmi), tombolok. Nem érdekel, hogy a vállam beszorult a szomszéd izzadt hónalja alá, nyolc ember izzadtsága csöpög rám, néha odébbtaszajtanak a középen pogózók, olyan dög meleg van, hogy a hajamból, ruhámból csavarni lehet a vizet, kapar a torkom, rám lépnek, én lépek másra, nem érdekel, csak játszanak még, énekeljen még, sose legyen vége. Szerzek pengetőt, nem szerzek monoklit és az orromat sem bántja senki. Nem szólok be senkinek. Egyszer tettlegezek, amikor a csávó figyelmét úgy tudom csak felhívni arra, hogy a lábamon áll már öt perce, hogy erőteljesen megrugdalom a csánkját, miközben a nyakába kapaszkodom, két kézzel, marokra. Abban reménykedem, hogy betartják, amit nagy hevületükben ígérnek. Láthatóan jól érzik magukat a tomboló embereket látva és oda nyilatkoznak: ez akkora buli és annyira jók vagyunk, hogy nagyon hamar visszajönnek. Aztán egyszercsak elköszönnek, dobálóznak mindenfélével, az erősebb csávó kitépi Ági kezéből Anders direkt neki szánt ingét. Levonulnak. Felkpacsolják a lámpákat, még ácsorgunk kicsit, Áginak is lesz pengetője. Kicsit csalódott vagyok. Miért nem játszanak még napokig? mind az öt albumot, szépen sorban, egymás után, vagy összevissza? Eszembe jut a Republic: még, még, még, még, még! ennyi nem elég!
November 17-én Bécs.
