A pokol tornácán - 1.

Sokat tanultam az agyamról. Az elmémről. Arról, hogy ha az elmém és a lelkem összefog ellenem, kiütnek. Padlóra küldenek. A szó szoros értelmében megbénítanak, ágyhoz szögeznek. Pokoli hetek (10,5 hét) vannak mögöttem. 
Május eleje óta lassan romlott az állapotom. Vagy nem is olyan lassan, de nem akartam tudomásul venni. Először egy kis derékfájás. Aztán egyre nehezebb volt kimászni az ágyból. Fizikailag. Nem azért, mert nagyon álmos voltam. Egyszerűen a jobb lábam nem akart engedelmeskedni, nem tartott meg, görcsölt, mint a fene. Volt olyan, hogy konkrétan 12 perc alatt tudtam felállni. Nem esett jól az ülés, sokszor a fekvés sem. Csak állni. Persze Sztahanov elvtárs hű leányaként így is bejártam dolgozni. Hajtott a lelkiismeret, hogy ne hagyjam cserben Balázsfőnököt és a többieket. Volt olyan is, hogy felrakattam két doboz papírt az asztalra, rá a klaviatúra, a monitort megdöntöttem és állva dolgoztam, mert a munka nem állhat meg. Komoly cél volt előttünk és az én munkám ugyanannyira kellett hozzá, mint másoké. 
A napok-hetek múlásával azonban egyre többször fordult elő, hogy reggel be kellett telefonálnom, nem tudok menni. Ilyenkor otthon maradtam 1-2 napot, aztán gyí tovább. Közben persze jártam a háziorvosnál, rheumatológusnál, neurológusnál. A háziorvos megállapította, tapintásos módszerrel: ez bizony ülőideg- és izomgyulladás (nem magyarul: lumboischialgia). Kaptam gyulladáscsökkentőt és görcsoldót. A helyzet kicsit javult, de a fájdalmak, a görcsök nem szűntek. Volt, hogy szó szerint sikítoztam éjjel a fájdalomtól. Innentől már csak egy hétnek kellett eltelnie, hogy éjjel arra ébredjek, mosdóba kell mennem, de nem mozdul a lábam és borzalmasan görcsöl. Nem tudom megmozdítani. Nem tudok felkelni. Sírva hívtam fel Anyut, hogy jöjjön át segíteni. Ekkor már megint hangosan jajgattam. 
Kihívtuk az ügyeletet. Mivel ekkor már rendelkezésünkre állt néhány orvosi papír, anyu beolvasta a telefonba milyen megállapításra jutottak eddig a doktorok. Ennek fényében a kedves, antipatikus fiatal doktornő már úgy érkezett, hogy menet közben felhívták az ORFI-t, tudnak-e fogadni, ha arra kerül a sor. Arra került. 10 percen belül megérkeztek a mentők. Pontosabban a betegszállítók. Előtte még a doktornő adott egy injekciót, amitől nagy kínok árán, de lábra tudtam állni, így ki tudtam sétálni (ha-ha, inkább vánszorogni, félig vittek) az autóig, de már csak fekve tudtam utazni. Amikor az ORFI-hoz értünk, kiderült, hogy az ügyeletes doki a portással egyeztetett. Lett is nagy ribillió, mire nővért, ügyeletes orvost találtak a betegszállítók. Sokáig vitatkoztak, amiből én csak annyira emlékszem, hogy attól féltünk Anyuval, kitesznek a kórház elé bennünket. A betegszállítók nyugtatgattak, hogy ne aggódjunk, addig nem mennek sehova, amíg biztossá nem válik, mi lesz velem. Az ORFI fennállásának történetében kb. én voltam az első beteg, akit előre egyeztetett időpont nélkül, főleg éjjel vittek be a mentők. Az ügyeletes doki nem is értette az egészet. Majd megvizsgált. És nem engedett sehova.
Ekkor kezdődött eddigi életem leggyötrelmesebb három hete. Mozgásképtelen fekvőbetegként.

Gyógyíthatatlan elmebaj

A naptár május végét mutat. Ez fontos információ. Az is fontos információ, hogy kedvenc időszakom minden évben az advent, a karácsony körüli napok, hetek. A készülődés testben, lélekben. Ajándékok készítése, receptek bújása, sütés, főzés, díszítés, vendéglátás. A felkészülést már hónapokkal korábban meg szoktam kezdeni (eddig a legkorábbi augusztus volt, mivel saját készítésű lekvárokat terveztem ajándékozni).
Úgy alakult, hogy szervi problémák miatt az elmúlt egy-másfél hétben nincs türelmem könyvet olvasni. Viszont mégiscsak betűmoly* vagyok, ezért nem telhet el nap úgy, hogy ne vigyek be a szervezetembe valami irodalmat, újdonságot ilyen formában. Elérkezett a remek alkalom a minden hónapban megvásárolt, átfutott majd gondosan feltornyozott Praktika magazinok alaposabb tanulmányozására. Naponta eggyel kielégül az agyam és mire a végére érek, pont elfáradok annyira, hogy már alszom is. A kupac néhányszor áthelyeződött, ezért az időrendiség már nem jellemző a halomra. Így esett, hogy tegnap előtt este a tavaly decemberi szám került sorra. Ennek az lett az eredménye, hogy elővettem a kis füzetkémet, melyet minden évben arra használok, hogy a karácsonyi ajándékötleteket, a tervezett menüt, díszítést és a hozzávalókat feljegyezzem benne, tematikusan, színbontásban, megkönnyítendő a felkészülést (már ez is beteges egy picit...). Szóval elővettem a füzetet és már írtam fel bele ajándék ötletet, néhány díszítést, miegymást. Májusban. Még a nyár sem kezdődött el. Szerintem ez nálam gyógyíthatatlan elmebaj :D

*by Fable

Önveszélyes, suta, SzőkenőSzarvas

Még nincs egy éve a VOLT Fesztiválos fejsérülésemnek, de azóta karácsonykor mintát égettem a lábamba egy kigyulladt mécsessel, néhány hete egy lufi kipukkasztásával eltörtem a sarkcsontomat, az apróbb dolgokról nem is beszélve. Pénteken megkértem Balázsfőnököt, lesz szíves szerdán hamarabb elengedni, dolog lévén. Azt mondta, egy feltétellel, ha olyan helyre megyek, ahol nem fogok megsérülni. Megígértem. Majd hétvégén nagyon sokszor gondoltam rá. 
Csütörtökön vettem egy új kést... Szombat délelőtt egy aprócska hagyma felaprítása közben először két körmömet csaptam ferdére, majd a mutatóujjamat vágtam el vele illetve a középső ujjamba olyan szerencsésen szaladt bele, hogy csak a bőr egy részét emelte meg kicsit, ideális zsebet készítve a töltéshez. 
Vasárnap egy új receptet próbáltam ki, amihez a husidarabokat kevés forró olajban elő kell pirítani. Ennek eredményeképpen a jobb alkarom csuklótól majdnem könyékig spirál alakzatban égett foltos és mindkét szemem belső zugát is sikerült megégetni.
Ki se kell mozdulnom otthonról, hogy leamortizáljam a testi épségemet :D
Balázs megígérte, pénteken, munkaidő végén hozzákötöz a székemhez és csak hétfő reggel oldoznak el, talán így megúszom sérülés nélkül.
Ja, és majd' elfelejtettem. Két napja úgy ébredek, mint az idősödő férfiak: merevedéssel a derekamban (valószínűleg egy megfázott izomnak köszönhetően)

Könyvajánló 2.0

Nemrégiben ajánlott figyelmembe Zoli barátom néhány könyvet. Elsőként Gáspár András Kiálts farkast című művét vettem kézbe és meg kell valljam, bedarált. Régen olvastam már olyan könyvet, ami ennyire a hatása alá vont. 
Rossz szokásom, hogy a történet előre haladtával nem bírom megállni és hátralapozok a végkifejlethez, türelmetlen lévén. Majd teljes lelki nyugalommal, történettől függő sebességgel, végigolvasom a regényt. 
Ezt most e-book olvasón faltam be. Bár megoldható, de lényegesen macerásabb a végére lapozás majd vissza, ezért ebben a formában nem szoktam élni vele. Zoli persze megtetézte a dolgot, mert minden alkalommal, amikor csak lehetett, megkérdezte: hol tartasz? Válaszomat hallván kb. mindig ezt válaszolta: óóóó, hát még annyi csavar lesz benne! Nagyjából teljesen mindegy, épp hol tartottam :) Hozzáteszem, igaza volt! Alig vártam, hogy a végére érjek és minden csavarra fény derüljön. És még hátra volt a második rész!
Ajánlom minden sci-fi rajongónak. Szerintem zseniálisak.

Tehát
Gáspár András - Kiálts farkast

                        

                        - Két életem, egy halálom

Egyedül...

Múlt héten olvastam egy blogbejegyzést egy szingli srác tollából, a fenti címmel. Egy napját írta le úgy, hogy minden mondata ezzel a szóval kezdődött. Alatta a kommenteket is elolvastam. Csak arra emlékszem, hogy a jópofától a "minek kell ilyen depressziós szövegeket írni"-ig minden volt. Azóta forog bennem, időnként felbukkan a fejemben lévő gondolatóceánban, mint egy bálna vagy delfin levegővételhez felpúposított háta. Én meg eltűnődöm.
A srác a mindennapi tevékenységekre hegyezte ki. Milyen rossz, ha otthon hagyod a kesztyűdet és nem hozza utánad senki. Egyedül rakod be a mosást. Persze voltak azért áthallások és nyilván nem tudom, az ő fejében, lelkében mi játszódik.
Nekem az a rossz az "egyedül"-ben, hogy nincs kivel megosztani, ha bármi történik. Akár jó, akár rossz. Persze, a barátokat fel lehet hívni. Ők is velem örülnek vagy velem bánkódnak. De mondjuk este 8 után már nem telefonálsz. Nem piszkítassz bele a családi életbe, csak ha már nagyon nem bírod magadban tartani. Utána meg lelkifurka. 
Hiányzik valaki, akinek a nyakába ugorhatok örömömben, elsírhatom a bánatomat. Fizikailag is. Aki a nyakamba ugrik örömében, elsírja a bánatát. Akire minden másodpercben számíthatok és viszont. Valaki, aki ismer annyira, hogy virág helyett lufit hoz nekem.
A mosást elintézem egyedül. A kesztyű meg mindig a kabátom zsebében van.

Mit várok... ?

Néhány napja megkérdezte tőlem valaki, mit várok el egy férfitól? Azóta ezen gondolkodom.
Erre jutottam, ezt szeretném:

- valaki, aki tényleg engem szeret és nem azt, ami a lábam között van
- akihez oda lehet bújni
- akivel lehet tv-t nézni egymás hegyén-hátán
- aki eldönti, hova menjünk nyaralni
- aki felfúrja a polcot
- mellettem elhaladtában megsimítja a karomat csak azért, mert szeret és örül, hogy ott vagyok
- aki az ölébe ültet és megvigasztal, amikor sírok
- akinek a kedvéért éjfélkor nekiállok palacsintát sütni
- akinek a kedvéért szexi hálóinget veszek
- aki csak úgy hoz valami kis apróságot, mert meglátta és én jutottam eszébe róla
- ugyanezt fordítva
- aki ott áll mellettem a szülőszobán és szorítja a kezem

Így a végére pedig egy idézet Eliza Doolittle-től:
"Jó Isten fenn a kék égből,
  küldj egy férfit a készletből!
  Ki hódító, s nem lódító!
  Óh, ez vóna csudijó."

Különös(en jó) szilveszter

Mint minden normális nőnél, a szilveszter nálam is úgy kezdődik, hogy először ki kell találnom a viselendő szerkót. Hosszú vadászat után kaptam egy gyönyörű, tűzpiros harisnyát, olyan igazán dög színűt. Hahh! megvan a szerkó, fenti harisnya a bizonyos kis feketével. Jó is lett volna, ha nem sütöm el örömömben ugyanezt az outfitet a családi karácsonyi összejövetelre. Szájnosz a harisnya meghalt azon az estén, magával víve néhány négyzetcentiméternyit a lábamból is. Vacak dolog, ha rád borul egy égő (égő gyufadarabbal súlyosbított) mécses. Ez volt az a pillanat (illetve hát a következő napok), amikor rájöttem, nemhogy a piros harisnyát nem fogom tudni felvenni, hanem kb. semmilyen másmilyet se, meg úgy egyáltalán, semmilyen nadrágot vagy olyat, ami hozzáér. Így a következő kompléban toltam a szilvesztert: az a bizonyos kis fekete, aminek szerencsére libbenős a szoknyarésze, vastag, piros-fehér norvég mintás gyapjú zokni és fekete kötött lábszármelegítő... Mit ne mondjak, gyönyörű volt...
Zsuzsiék dél körül jöttek értem, hogy az összes magammal viendő (ezt hogy kell helyesen mondani/írni???) cuccot magammal is tudjam vinni. Útban hazafelé még kenyeret és tormát vadásztunk, nagyjából sehol nem lehetett kapni. Már ott tartottunk, hogy gúgl a barátod alapon, keresünk egy receptet és sütünk. Mire jönnek a népek, el is készülne. Szerencsére nem kellett ezzel a megoldással élnünk, mert kaptunk kenyeret is, tormát is. Az utóbbiból csak csípőset, ami Tibinek nem felelt meg, de hát így járt. Azért mindent megpróbáltunk, telefon a barátoknak, hozzatok légyszi csemege tormát. Ők nagyon rendesek voltak, elmentek, vettek. Csak otthon felejtették :D
Kenyér és csípős torma boldog tulajdonosaként hazafelé vettük az irányt, mikoris nem várt hirtelenséggel Tibi befordult egy parkolóba, majd közölte: Lányok! Shoppingoljunk! Szerzett magának zöld mikrofon hajat és mi is kaptunk villogós, tollas ördögszarvakat. Zsuzsi kéket, én rózsaszínűt és a következő 5 évre elegendő szerpentin is beszerzésre került. Hazaértünk, lecuccoltunk, Tibi balra el szilveszteri köszöntőzni a repülőstársakkal. Mi Zsuzsival becéloztuk a konyhát és remek egyetértésben, egymás keze alá dolgozva mennyei lencselevest, fasírtot és csokis muffint alkottunk. Időben elkészültünk, még körömlakkozásra is futotta az időnkből. Aztán már jöttek is a barátok. Először Edit, majd Sica és Roland. Némi lájtos táncitánci után (és előtt meg közben) rávetettük magunkat a puncsos üvegekre, a fiúk meg a pálinkásra. Amiből persze nekünk is jutott. Miután fényesre csiszoltuk a nappali padlóját felmerült az ötlet még valaki meghívására, ami kb. 10 percen belül meg is valósult, így Gáborral bővült a kámpáni. Éjfélig még kockapókerezés, kinectes dartsozás, iddogálás, fetrengős nevetgélés és jutyúbon való filmrészletkeresgélés volt a program, mindenki nagy megelégedésére. Éjfél előtt még hdmi kábelt akartunk szerezni, de házigazdánk nem volt nyitott és nem óhajtotta szétszedni a fél lakást a kedvünkért. Nem is értem... :D :D ;) Éjfélkor Sica és Zsuzsi, szokásukhoz híven, beleugrottak az új évbe, meghatódottan álltuk végig a Himnuszt, csendültek a pezsgőspoharak, kívántunk egymásnak minden szépet, jót, boldogságosat, egészségeset és hasonlókat. Ekkor már köztársasági elnökünk tartotta szpícsét a tévében. A fiúk nagyon élvezték. Weisz Fannit. A hangot le is vettük, mer' minek.... :D
A petárdázás, durrogtatás már délután megkezdődött a környéken, éjfélre tüzijátékozássá fokozódott, amit romantikusan a konyhaablakból figyeltünk, mert kint k. hideg volt :) A petárdázósok kedves mamájának ezúton kívánok hosszú, boldog, egészséges életet. Zsuzsiék berni pásztor márkájú Borcsája az est közeledtével bevette magát az autó alá. A szünetekben kilógott a nózija, aktív durrogtatásokkor csak a farka végén a fehér bojt, de az is remegett. 
Bebiztosítandó szerencsénket és irtózatos gazdagságunkat, betermeltünk lencselevesből és virsliből. Ekkor derült ki, hogy Sicáék otthon felejtették a beszerzett csemegetormát, illetve elmeséltük a kenyér után hajszát. Roland mondta is, miért nem szóltatok, hát a pékségben voltunk. Mire másik fele közölte a visszafojtott kacagástól vinnyogva: A tormát is otthon hagytuk, most akkor kenyér se lenne! Csendeskén fuldokoltunk csak a röhögéstől. Újrakezdtük a táncikálást. Nagy nehezen. A zene betöltésével akadtak problémák, de szerencsére Gábor megkaparintotta a távirányítót, nyomott rajta két gombot és máris helyrerázódott a pöcörő agya. Edittel megint csiszoltuk kicsit a padlót, de már kezdtünk fáradni, úgyhogy hiánypótlás gyanánt megtekintettük az Üvegtigris második részét, már előre nyerítve a poénokon. Itt már kezdett elszabadulni a "pokol", de ezt ekkor még csak mi tudtuk Gáborral.
Sica és Roland ottalvásra felkészülten érkeztek fejenként egy darab múmia típusú hálózsákkal a hónuk alatt. A totális kényelem érdekében - meg mert eléggé fáradtak voltak már - kigöngyölték a zsákokat és azokon/ban leheveredtek a földre (ami tükörfényesre lett már csiszitolva ugye) és onnan nézték a filmet. Kisvártatva győzött az álommanó és bealudtak. És ekkor jött a remek ötlet Gábortól: ha mindenki elaludt, tekerjük őket wc-papírba. Mindezt sutyorgósan előadva. Na, engem sem kellett félteni, egyrészt elárultam, tudom, hol tartják a tartalék wc-papírt, másrészt némi fogkrém és hajhab bevetését is megcsillantottam. Eszméletlen jót szórakoztunk, miközben a többiek már erőst bólogattak. Ezután lemodelleztük, hogyan kéne bejuttatni Sicáékat hálózsákostul az ikrek szobájába, ami újabb nevetésrohamot váltott ki. Kis keltegetés, ágyazás, cipekedés után eldőlt az alvóhelyek kérdése. Némi tollászkodás után ki-ki elvonult a neki kijelölt ágyra, matracra, kanapéra, hálózsákra. Gáborral a 8 (majdnem 9, tehát fél9) éves Bogi szobájába vonultunk vissza. A ház elcsendesedett, de egyikünk sem lévén álmos, fergeteges legózásba kezdtünk, visszafojtott röhögéssel tarkítva, ami csak "kicsit" hallatszott át a szomszéd szobába, a legósdobozban való turkálással együtt. Szegény Zsuzsit nem hagytuk aludni. Mikor már minden kincset kitúrtunk a legós dobozból, célba vettük Bogi íróasztalát, aminek köszönhetően egyszercsak egy gumikígyó szárnyalt felém, amitől természetesen sikítozósra ijedtem. Szerencsére suttogva sikítottam, így nem ugrott ki senki a pizsijéből. Miután elcsillapodtak az extraszisztoléim és Gábor sem csuklott már a röhögéstől, még megnéztük néhány "így kellett volna végződnie a .... filmnek" videót, amiktől újabb rekeszizom-edzésben részesültünk. Hajnali 4 felé járt az idő, már én is nagyokat ásítoztam, ezért nyugovóra tértünk. Még következett némi plüssfigura dobálás az emeletes ágyról, mivel Gábor nem teljesen volt tisztában a fél9 évesek által kultivált plüssfigurákkal, így nem mindet ismerte fel. A muffin-baba azért kiverte a biztosítékot, a miniont meg persze nem dobta le.... Fél 5 magasságában azért mi is bedobtuk a szunyát. És ekkor ért a felismerés, fél 10 körül ittam egy kávét... tehát mégsem bírtam elaludni. Mikor végre sikerült volna, mert a koffein távozott a szervezetemből, addigra az elfogyasztott tényleg minimális alkohol fájdalomcsillapító hatása is a múlté lett, úgyhogy a lábfájástól nem tudtam aludni. Viszont egy csomó csúcsot megdöntöttem mahjongg-ban, mire a többiek felkeltek. 
A tuti kedvéért ettünk még egy kis lencselevest, meg virslit. Egy maradt még éjjelről, kicsit száradtkásan, csoffadtan. Ettől és egy friss darabtól, no meg a megkönnyebbüléstől (hogy vége a durrogtatásnak) Borcsa azonnal szerelembe esett Sicával. Ez a következő párbeszédet eredményezte Sica és Zsuzsi között:
Sica: Elég volt egy összeszáradt virsli és egyből haverok lettünk.
Zsuzsi: Szerintem nem ezért haver, hanem pont azért, mert rájött, hogy vannak nálad borzalmasabb dolgok is világon.
Ezt persze nem gonoszdiságból, csak Borcsa eléggé tartott eddig mindenkitől, nemcsak Sicától.
Kicsit kóvályogtunk még, dartsoztunk (asszem...), a fiúknak sikerült becsempészniük a Star Wars-os kardozós játékot is, aztán elkezdtünk szétszéledni. Délutánra azért már erősen éreztem, hogy nem aludtam semmit. Miután hazavittek, még kicsit játszottam Szásával, boldog új évet kívántam akinek kellett, majd hatkor becsuktam a bótot és aludtam egy laza 14,5 órát. 
Sicával és Zsuzsival megállapítottuk: ha olyan lesz az év, mint ez a szilveszter volt, akkor remek évnek nézünk elébe! :)
Boldog új évet nektek!