For Evigt

Hosszú kihagyás után végre újra koncerten tombolhattam szerda este. Persze, hogy Volbeat koncerten :D
Szerdán korábban megléptem melóból, Ágival és Évivel felpattantunk a vonatra és irány Bécs! Már az úton elkezdtük megalapozni a hangulatunkat némi nagyon finom házi diópálinkával. Miután lekászálódtunk a Hauptbahnhof-on, elindultunk a szállás felé. Igaz, először rossz irányba :D, de végül fél órás séta után ott voltunk, becsekkoltunk, felmentünk. Egy 8 ágyas koedukált szobában voltunk, teljesen normális szobatársakkal. Mikor megérkeztünk, csak egy fiú és egy lány volt ott, de ők is hamar elmentek valamerre. Letelepedtünk, kajáltunk, Évi hotspotot csinált a telójából, így lett wifink is. Közben megállapítottuk, hogy tényleg milyen jó hely ez a szállás, az egyik felső ágynál a tulajdonosa otthagyott töltőn egy elég drága Canon fotócuccot. Az ágyra nem láttunk fel (nem is nagyon nézegettük), ott lógott a fürdőlepedő száradni. Megbontottuk a jägeres üveget és jó hangulatban ellenőriztük az e-mailjeinket, mert még korábban beregisztráltunk a Meet&Greet-re, hátha szerencsénk lesz. Kb a harmadik-negyedik jäger után Ági ismét rálesett a postafiókjára és láss csodát, jött egy levél, miszerint várnak minket szeretettel 3/4 6-ra, lehetőséget kaptunk találkozni a zenekarral! Nem kicsit és nem halkan örültünk. Aztán nem kicsit ijedtünk meg, mert az előbb emlegetett ágyon megmozdult az ott alvó :D - utána suttogva kiabáltunk és szakadtunk a nevetéstől. 

Az énekessel - Michael Poulsen

A basszer - Kaspar Boye Larsen

Lead guitar - Rob Caggiano

Időben elindultunk, sétáltunk és villamosoztunk, csak sajnos rossz irányban kezdtük el megkerülni a Stadthalle-t. Kicsit izgultunk, mert az emilben azt írták, nem várnak senkire, de jó fejek voltak, a szervező csaj felhívta Ágit, hogy mizu, jövünk-e vagy sem, úgyhogy mégiscsak megvártak. Alapból a nyertes bevihet magával még egy embert és Évi tök rendes volt, azt mondta én menjek Ágival. Amikor végre összetalálkoztunk a szerencsések csapatával, kiderült, hogy simán bemehetünk mindhárman. Kaptunk matricát és elindultunk befelé, míg a kapunál egyre hosszabban kígyózott a sor 

A dobos - Jon Larsen

és irigykedve néztek ránk a kintmaradók. Betereltek egy terembe, ahol Brit (a szervező lány) elmondta a menetet, kaptunk turnéposztert és már jött is az énekes és a basszer. Az énekesen látszott, hogy nem túlzottan van kedve az egészhez, de becsülettel végigcsinálta. Kezet fogtak mindenkivel, bemutatkoztak (hihi, mintha nem tudnánk, kik ők :D ), pár szót beszélgettek, aláírták a posztert és fotózkodtak. Aztán váltás, ők ki, a gitáros és a dobos be. Ugyanez megint. Mindannyian nagyon kedvesek voltak. Közben a teremben mindenhol csak vigyorgó fejeket lehetett látni. Brit segített a fotózkodásban is, tényleg nagyon jó volt. 


Utána a biztonságiak kikísértek mindenkit. Megkérdezték, kinek hova szól a jegye, és annak megfelelő irányba tereltek minket, legalábbis az ülőhelyeseket az egyik srác elvitte. A küzdőtér két részre volt osztva, elől a Golden Circle, ami a VIP részt takarta, meg a többi. Nekünk a többire szólt a jegyünk, mert viszonylag későn vettük meg és a VIP-be már nem kaptunk. Mint kiderült, ez nem volt akkora probléma, mert minket is odatereltek a Golden Circle-höz, a beengedősrác nézegette egy darabig a jegyünket, majd a "Stehplatz" megnevezésből lehúzta a Steh-t, kaptunk karszalagot és már bent is voltunk :D. Még visszamentünk leadni a kabátokat, meg mosdóba, pólót már nem is néztünk, mert lassan kezdték beengedni az embereket, így gyorsan vettünk innivalót és visszanyargaltunk. Aminek meg is lett az eredménye, az első sorban tombolhattuk végig az egészet.

Az előzenekar a Crobot nevű izé volt. Valami hasonmás versenyen szedhették össze őket, mert az énekes Russel Brand és egy majom keverékére hasonlított, a basszer kiköpött Jimmy Hendrix (látványelemekkel erősítette is ezt), a gitáros pedig a Hadnagyra emlékeztetett :D Zeneileg egészen jók voltak, csak ne ez a srác lett vón az énekes...
A vendégzenekar az ausztrál Airbourne volt, az első taktustól levettek a lábamról. Nagyon rendben volt az egész. Ugyan a dalaikat nem ismertük még, de részemről ez változni fog. Hozzáteszem, a basszer kiköpött Torma Fecó.

Közben feltűnt, hogy az előttünk álló biztiőrnek elég sokszor téved rám a tekintete, aminek az lett a végeredménye, hogy a behajított és eléjük leesett pengetőt, félretolva a többiek kezét, az én tenyerembe helyezte :D Ezen a ponton jött egy kis szünet, míg átálltak. Ez viszonylag hosszúra sikeredett, a korábbi felpörgés kezdett csitulni, de csak épp hogy egy kicsit. Aztán elkezdődött az, amiért jöttünk. Zseniális volt. Igaz, ugrálni, tombolni nem tudtam annyit, mint a régi szép időkben, de akkor is kimozdultam a holtpontról és azoknál a daloknál, amik igen közel állnak a szívemhez, még a fájdalom sem tudott visszatartani az ugrálva tombolástól. A teli torokból való éneklésről (bár pontosabb, ha inkább üvöltést írok) már nem is beszélve. Ennek is meg lett az eredménye. Amanda Lear hozzám képest fejhangon sikítozó libuci. Igazából megint csak tőszavakban tudnám leírni, mit is éreztem ott és akkor. Az új album egyik kedvenc nótája a címben is feltüntetett For Evigt, melynek a refrénjét dánul éneklik. Alapból is egy nagyon pozitív dal számomra, de ezután a koncert után ha egy ütemet is meghallok belőle, csak a fülem tartja vissza a számat attól, hogy körbeérjen a fejemen. Mielőtt elkezdték játszani, az énekes kérte, hogy kapcsolják le az összes lámpát, mindenki vegye elő a telóját és azzal világítson. A kivetítőn a nézőteret mutatták, borzongató látvány volt. Michael is megjegyezte, hogy piszok jó látni. Egy idő múlva visszakapcsolták a fényeket, de továbbra is a közönség volt a kijelzőn és fantasztikus volt látni az emberek arcán a széles mosolyt és a boldogságot. Olyan pozitív energiák keringtek a Stadthalle-ban, hogy jó időre feltöltődtem tőle.
Sajnos egy idő után ennek a koncertnek is vége lett, a srácok levonultak, elindult kifelé a nép. Évi még lepacsizott a Cukibiztiőrrel és mi is megkezdtük a ruhatár megközelítését. Közben egy olyan nóta ment a hangszóróból, amit a koncerten nem játszottak, így Ágival még egy kicsit énekeltünk. A ruhatárból megszereztük a kabátokat, a biztonságba helyezett, dedikált posztereket és elindultunk a szállásra. A Stadthalle előtt még csináltunk néhány képet a fellogózott turnékamionnál. Belefutottunk néhány magyar srácba, jókat nevettünk és még futni is tudtam kicsit a villamoshoz.
A szállásra visszaérve pakolászás, zuhanyozás és alvás. Vagyis alvás csak lett volna, de annyira felpörögtem, hogy nem igazán tudtam aludni. 10-20 perces szunyókálások után fél 6-kor talpra, öltözés, összecuccolás, kijelentkezés és fél órás frissítő séta a Hauptbahnhofig. A vonatra várva egy kis reggelizés, melegedés, még csokis kekszet is osztogattak az ÖBB-alkalmazottak. Megjött a vonat, kiderült, hogy a legutolsó kocsiba szól a helyjegyünk, már ekkor sejtettük, hogy a Keletiben jó kis túra vár ránk majd. Elhelyezkedtünk, a csajok kis idő múlva elaludtak, én továbbra is csak kakukkoltam, bambultam kifelé az ablakon. A Keletiben valóban jó sokat kellett caplatni, de az én fejemről akkor sem lehetett és azóta sem lehet levakarni a vigyort.
Még nem tudom, mikor lesz, de már most alig várom a következőt...

Bizonyíték

Bizonyíték, mégpedig két dologra is. 
1. sutaságom legyőzhetetlen
2. a főnököm ismer egy picit

Ma reggel az alábbi beszélgetést folytattuk Balázsfőnökkel:
Én: - Képzeld, novemberben Volbeat koncertre megyek!
Balázs: - Lónak a f@szát! Nem mész te sehova! Leülsz és megnézed a tévében!
Én: - Áááá, vigyázok, óvatos leszek. Amúgy meg nem kell mennem sehova, hogy bénázzak, tegnap reggel a konyhában hozzáértem véletlenül a vízforralóhoz. Kb. 200 forintosnyi égés van a karomon.
Balázs: - Nem nyúlhatsz a vízforralóhoz! Nem is mehetsz a konyhába! Leszíjazlak a székedhez és meg sem mozdulhatsz...

Ági barátnőm szerint indul a szezon :D - mármint az apló háztaltászi baleszetek (kopirájt báj Rango) szezonja, amikor egy ártalmatlan háztartási vagy irodai eszköz is veszélyessé válik a testi épségemre

Állapotjelentés - HEPPPPPINESSSSSSSZ :)

Jó volt a hétvége. Nagyon jó. Igaz, hogy alig aludtam, de nem bánom, jókat szórakoztam. 

Péntekkel kezdődött, amikor aaaaaaaaannyira kómás voltam, hogy a beállott agyhalál következtében már végigvihorásztam a napot. Aztán szombaton némi lélekemelő baráti csevej és nyaralási előkészületek után magamévá tettem a dán királyfik legújabb albumát. Katartikus élmény következett. Elindítottam az új lemezt és nagyjából a negyedik szám magasságában vetettem rá magam a fácséra és kezdtem írásban könyörögni Áginak: menjünk koncertreeeeeeeeeeee! Azóta ez dübörög otthon nem halkan, ez szól az mp3 lejátszón és még munkában is. Ráadásul rájöttem, hogy hatalmas javulás következett be gerincem állapotában, már tudok ugrálni! Ugyanis némelyik dalnál nem bírtam megállni, hogy ne ugrándozzam körbe a lakást. Vasalóval kicsit fura volt, és lett néhány extra gyűrődés némelyik ruhán, viszont piszok jól szórakoztam és azóta is fülig ér a szám. 

Novemberben koncert Bécsben és kontrollra is akkor kell mennem a Hadnagyhoz (remélem nem egymást követő napokon, mert akkor kicsit leharcolt leszek ;) )

Tehát, mint írtam, állapotom: HEPPPPPPINESSSSSSSSSSSZ!

A pokol tornácán 6. - végjáték 2.0

Januárban volt a szeptemberi műtét három hónapos kontrollja (decemberben lett volna, de megbeszéltük Bencedokival /egyéb nevén Hadnagy/, hogy januárra toljuk mert a december amúgy is zsúfolt). Szóval januárban... már úgy mentem vissza, hogy egy hónapja megint szedtem a fájdalomcsillapítókat, mert december elején újrakezdődtek a fájdalmak. Nem voltam boldog. Mint kiderült, a Hadnagy sem volt boldog. Elküldött MR vizsgálatra, ami megállapította, hogy szerencsére kiszakadt a másik sérvem is és akkor, mint egy ház, szétroncsolta a porckorongot. Eredménnyel vissza Hadnagyhoz, aki megnézte, hümmögött, megmutogatta a monitoron mi a szitu állása, majd jól megtárgyaltuk, hogy muszáj műteni, de az már rajtam múlik, hogy melyiket választom. Lehet megint olyan műtét, mint szeptemberben vagy nekimegyünk a következő fokozatnak. Ha ismétlünk, akkor előbb-utóbb össze fog roppanni a gerincem, a szintet lépünk, akkor egy életre megoldódik ez a probléma (legalábbis ezeknél a csigolyáknál). Meghánytuk-vetettük a lehetőségeket és abban maradtunk, szintet lépünk. Ez az érintett porckorong implantátumra való cseréjét és a csigolyák összecsavarozását jelenti. Előjegyeztek kivizsgálásra, majd annak megtörténtével Hadnagy közölte, a következő két hétben hívni fog, hogy mikor műtünk, de én is hívogassam és piszkáljam, mert hajlamos elfeledkezni dolgokról. Így most legalább volt időm lezárni, elrendezni a dolgaimat. Azért összeszorult a torkom, mikor egy telefoncsörgésnél a Hadnagy neve jelent meg a kijelzőn.
Lényeg a lényeg, február 22-én délelőtt unokabátyám bevitt a kórházba. Most egyágyas szobába kerültem, amiből azért csináltak kétágyasat másnap. Bevittük a cuccom, nagyjából elrendezkedtem, majd Lackó magamra hagyott. Elérkezettnek láttam az időpontot pizsibe átvedlésre. Ennek eredményeként... hááááát..... hmmmm...... hogyismondjam.... a fürdőszobában nem nagyon van hely hova pakolni, így a levett ruhámat át akartam vetni a zuhanyfüggöny tartórúdján, amíg magamra öltöm a pizsit. Ennek ez lett az eredménye: 

Egy laza mozdulattal felakasztottam a sprinklerre. Nagyon-nagyon nevettem. Nyilván nem bírtam egyedül levenni, ehhez nővéri segítséget kellett kérnem, aki székre állva ki tudta akasztani.
Szerencsére, ezalkalommal nem volt cicózás, hogy műtünk-nemműtünk. Este szépen megkaptam a xanaxomat, a reggeli vizitnél mondták, hogy harmadik leszek. Azért persze volt csúszás, negyedik lettem, de sorra kerültem. Jött a műtősfiú, meg a nővér a dormicummal. Szépen felkaptam az új színben pompázó kűrruhát.

(Tavaly sötétkék volt, most meg ilyen izékék). Felhívtam Anyut, aki - közeledvén a látogatási idő - már nem volt messze a kórháztól Kerivel, hogy nem fogunk találkozni most visznek. Eltoligáltak a műtők szintjére, nem sokat várakoztam, de innen már homályosak az emlékeim, köszönhetően a bogyóknak. Következő emlékem, hogy újra a kórteremben vagyok, Anyu és Keri az ágy mellett állnak, Professzor és Hadnagy az ágy végénél és bökdösnek, hogy mozgassam a lábaimat, illetve kérdezik, hogy hogyan vagyok. Elmesélésből tudom, azt válaszoltam: nagyon-nagyon-nagyon fáj. Közben született egy szobatársam. 80x éves, talpig úrinő és egy cukorfalat. Másnap a reggeli vizit előtt még bejött Hadnagy, megint mozgatni kellett a lábam, majd közölte (szó szerinti idézet következik) nagyon megküzdöttek velem, mivel pasiban is ritkán, de nőben még nem láttak ilyen kemény csontot, alig akartak bemenni a csavarok és még a tökeiről is folyt a víz.
Anyuék később elmesélték, hogy a 2 órásra tervezett műtétből 4,5 óra lett és a Hadnagy úgy nézett ki utána, mintha őt műtötték volna.
Másnap délelőtt talpraállítás. És itt kiderült, hogy megint gond van. A jobb lábamban ugyan teljesen elmúlt a fájdalom, cserébe átköltözött a balba. Az első felállásnál össze is estem. Amúgy is kényelmetlen volt az egész, mert most két dréncső volt bent, két küblivel (minden oldalra egy), plusz a katéteres zacsi. Mindkét kezem tele volt az "ingóságaimmal". Mindazonáltal lett riadalom, Professzor is, Hadnagy is kiakadtak, mivel a bal oldalamhoz egyáltalán nem nyúltak. Jött a gyógytorna, a szelektív ingeráram és az aggódás. Az ilyenkor szokásos kontroll röntgen mellé kontroll ct is. A hazaengedés is csúszott 3 napot. Hetenként kontroll vizsgálatok. Három hétig úgy nézett ki, nem úszom meg a harmadik műtétet. Fájdalom, görcs, gyógyszerek. Az utolsó vizsgálatnál Hadnagy szerzett időpontot másnap reggelre MR vizsgálatra, mert lövésük sem volt, mi a baj. Aznap délután elhívtam az unokatesómat egy terápiás vásárolgatásra. Mászkáltunk kb. 4,5 órát. Ez olyan jól sikerült, hogy másnap reggel úgy ébredtem, nem fáj semmim. Azért elmentem az MR-re. Ott is sikerült alkotnom. Piszok koránra volt időpont, amihez még korábban kellett kelni, így nem kicsit voltam kómás. Így lehetett, hogy a beleegyező nyilatkozaton a "Beteg aláírása" mellé a nevem helyett azt kezdtem el írni: a beteg aláírása.... Jót derültünk a doktornővel, majd elaludtam a vizsgálat közben a csőben. Ezt csak azért furcsállották, mivel ez a szerkezet olyan hangos, hogy fülvédővel lehet csak belefeküdni. De az a lényeg, hogy itt sem találtak semmilyen eltérést, a lábam sem fájt már. Így öröm és bódottá alapon Hadnagy amnesztiát adott. Túl vagyok a hat hetes kontrollon. Nemsokára jön a három hónapos. Addig is gyógytorna és fizikoterápia a legyengült, finommotorikus mozgást vesztett lábfejeim miatt. Vannak mozdulatok, amiket újra kell tanulni (máshogy), de szerencsére minden rendben. Nem fáj semmim. Jól vagyok :D Viszont cyborg lettem, sőt cyborgnéni (kopirájt báj Zoli), mivel ezek vannak bennem:

 

Úgy tűnik, tényleg ez volt a vége. Nem kerülök többet ilyen helyzetbe.

A pokol tornácán - 5. - végjáték

Ma hat hete...
Miután nyáron kijöttem a kórházból, még erősödtem itthon kicsit, aztán visszamentem dolgozni, közben gyógytornára jártam. Még így sem volt az igazi. A lábam nem működött rendesen továbbra sem, persze jó volt, hogy tudtam járni. Augusztus vége felé már erősen kellett bekapkodnom a fájdalomcsillapítókat, de azok legalább használtak. Aztán 31-én éjjel megint kezdődött minden elölről. Éjjel mentem volna mosdóba, de nem tudtam felállni. A szokásos metódus: ügyelet, mentő, kórház. Most már élből a Honvédba vittek éjjel. Kaptam infúziót és átküldtek a reumatológiai ambulanciára. Megvizsgáltak, kaptam injekciót bele az izomcsomó közepébe meg egy raklap gyógyszert, még recept formában, illetve pappert, hogy ha gáz van, irány vissza. Délutánra pedig amnesztiát. Tesóm jött értem, de már hazafelé problémák akadtak. Nem annyira tudtam ülni és tesóm kocsijában nem megoldott a fekvés. Szóval telefon unokatesónak és félúton jött a felmentősereg. Jocóka elment kiváltani a gyógyszereimet. Viszont valamennyire tudtam járni. Aztán éjjel megint ugyanaz. Telefon az ügyeletre, de mivel már volt papírom a visszaútról, így közölték, hogy nem jönnek ki, oldjam meg, menjek vissza a Honvédba. Telefon másik unokatesónak, összepakolás, irány a Honvéd. Itt a sürgősségin már nem nagyon foglalkoztak velem, kaptam gyógyszert és várták a reggel 8 órát, hogy átvihessenek a reumatológiára befeküdni. Megint mozgásképtelenség, napi szintű infúziók és aggódás, mi lesz velem. A kezelőorvosom mélyen a szemem közé nézett és azt mondta, felhívja az idegsebészemet és megbeszéli vele a műtétet. Mert a mostani állapotomban játszhatjuk azt, hogy talpra állítanak, feljavítanak aztán egy, max. két hónap múlva visszakerülök, mert nem fog rendbe jönni. Megadtam CukiSzázados nevét, majd másnap eredmény született. Következő hét szerdán átvisznek az idegsebészetre és pénteken megműtenek. Így még kaptam egy hetet erősödni. Minden nap nyomták belém az infúziót és jött a fizikoterapeuta, hogy megáramozza a lábam. Ezt a kört most nehezebben viseltem lelkileg és talán idegileg is. Szerencsére nem fajult odáig a dolog, hogy megint nyugtatókat kapjak, a kábszerekből elég volt nyáron, de megint sokat sírtam, amikor nem látta senki. Nehezebb volt ezt most feldolgozni. Most nem is vágytam látogatókra, telefonokra, üzenetekre, pedig nyáron azok nélkül talán megzavarodtam volna. Semmit nem csináltam napokig, csak aludtam és olvastam. És megtanultam profin ágytálazni saját magam, mivel itt sajnos nem volt éppen szabad szobawc. Nagy nehezen és csigalassúsággal eltelt ez a hét, eljött az átszállítás napja. Délelőtt megérkeztek a betegszállítók, de kiderült, hogy gond van. Ha most át akarok menni, akkor ülve tudnak csak vinni, és fogalmuk sincs, mikor lesz szabad fekvő szállító. Mivel csak kb 10 perc egyik épülettől a másikig, rábólintottam. Közben észre sem vettem, hogy izgalmamban felálltam. Tettem, vettem, forgolódtam, amikor a nővérrel egymásra néztünk és egyszerre döbbentünk rá, hogy állok, járkálok. 
Ez nagyban megkönnyítette a továbbiakat. 
Átkerültem az idegsebészetre, ahol a nővérek megismertek (a lepkékről). Jó volt, hogy ha nehezen és piszok lassan is, de tudok járkálni, illetve ülni, így a mosdó, zuhany, fogmosás és étkezés kérdéskörben szerencsére egészen jól elboldogultam. Csütörtökön bejött CukiSzázados, megvizsgált, összehajtogatott és megbeszéltük, pénteken én leszek a negyedik, így valamikor délután kerül rám a sor. Mivel anesztes még nem járt nálam, így nyugibogyót sem kaptam éjszakára, ezért Volbeat és Anima Soni volt az idegcsillapítóm egész éjjel. Péntek reggel kaptam fertőtlenítő tusfürdőt, kórházi kűrruhát és nem kaptam gyógyszert, nem adhattam be az inzulint és persze no kaja, no pia. Letusoltam, tisztába bújtam (a kűrruha papírból van és egy másodperc alatt fossá izzadod magad benne, így azt csak közvetlen indulás előtt kell átvenni) és elkezdtem várakozni. Délutánra már nagyon fájt a fejem, úgyhogy bekötöttek egy fizsót és ötpercenként mérték a cukromat. Már látogatási idő volt, Anyu és Tánti ott ültek az ágyam mellett és velem együtt várták, mikor jön a betegszállító. Aztán 5 óra magasságában betegszállító helyett a dokim jött, hogy ne haragudjak, de ma nem tud megműteni, mert elhúzódott az első műtét (4 órával tartott tovább a tervezettnél), nagyon fáradt és így nem műt meg, nehogy gond legyen. Pluszban még átad egy másik dokinak is, mert ő most elmegy továbbképzésre Ausztriába, ne haragudjak. Persze, oké, oké. Miután kiment, eltört a mécses. De durván. Kiakadtam, hogy megint kezdődik elölről a nyári balhé. Megadta a doki nevét, így Anyu elment levadászni, hogy megbeszéljük a továbbiakat. Jó fél óra múlva sikerült megtalálnia, mert addig műtött szegénykém, de utána egyből jött hozzám. Anyut már a folyosón megismerte - ő volt az a doki, aki a nyári görcsömnél lemerevedett a rángatózó izmok látványától és ő volt az egyetlen, aki végig amellett kardoskodott, hogy műtsenek meg.
Naszóval, bejött, leült és megkérdezte: Hölgyem, miért pityereg? (Hozzátenném, zokogtam. De azt az igazi, arceltorzulós, taknyom-nyálam egybefolyós, hüppögős bömbölést prezentáltam). Mondtam neki, hogy nyáron is így kezdődött, mire azt válaszolta: igen, emlékszik, de nyugodjak meg, addig innen el nem enged, amíg meg nem késelt. Péntek este lévén aznapról már szó sem lehetett. Mondta, hogy a hétvége sem sanszos, mivel ügyeleti rendszer lesz és ilyenkor kettő, azaz kettő darab aneszteziológus jut 9 sebészeti osztályra, ezért tényleg csak az életmentő műtéteket csinálják meg, de ne aggódjak, ő minden reggelt úgy fog kezdeni, hogy megy a nyakukra időpontért. Ha kell, itt marad a 24 órás ügyelet után is, ha úgy lesz műtő. Abban maradtunk, minden reggelt úgy kezdek, hogy amíg nem szól, addig nem eszem, nem iszom és nem adok be inzulint. Szerencsére szombaton és vasárnap is legkésőbb 9-ig jött szólni, hogy ma sem. Közben a reggeli viziteknél az összes doki fülét rágta, hogy én szegény már milyen régóta várok és segítsenek időpontot szerezni. Többek között a Százezredes dokiét is, aki a nyáron a nemműtés mellett döntött. Addig sikerült neki nyüzsögnie, míg Százezredes is azon volt egész hétvégén, hogy időpontot szerezzen nekem. Mígnem hétfő reggel úgy jöttek be vizitelni, hogy a többi doki háta mögött már az ajtóból mutatta az oké jelet az én dokim (Bencedoki, nekem szerencsém van a Bencékkel), megvan az időpont! Olyannyira meg volt az időpont, hogy még be sem fejezték a vizitet, már ott volt értem a betegszállító. Dokik kihúztak a szobából, gyorsan kipakoltam minden nem kórházit az ágyból, átvettem a kűrruhát, kivettem magamból a vasakat és már suhantunk is a műtő felé. Hanyatt fekve. A legrosszabb pozícióban. Cseszettül fájt. A műtők előtti diszpécser téren még parkoltattak kicsit, majd jött egy hatalmas, rommá tetovált viking és felkapott(!), átpenderített a másik ágyra, majd eltolt kés iránt. A műtőben elkezdték rámszerelni a gépeket, megpróbáltak branült szúrni, mivel eddig csak egy gyerekbranült sikerült berakniuk az osztályon, annyira véknyak, keskenyek a vénáim. Közben elkezdték levágni rólam a kűrruhát, így előbukkantak a tetkók. Műtősviking egyből megpezsdült, végignézegette a képeket és vigyorgott. Közben az anesztes dokinő megkérdezte, kaptam-e előző este xanaxot, mondtam nem, és ma reggel dormicumot? azt sem. Reakció: akkor már értem, miért 200 a vérnyomása. Mi tagadás, pöttyet ideges voltam és ide nem hozhattam magammal sem Michael, sem Markó idegnyugtató hangját. Átdobtak hasra, így Műtősvikingnek szemet szúrt a csípőtetkóm. Bencedoki is már a színen volt, így Műtősviking közölte, ne aggódjak, majd odafigyel és a doki kezére fog csapni, ha bele akar vágni. Ez volt az utolsó emlékem. Következőleg arra emlékszem, hogy tolnak visszafelé valahol valamelyik folyosón. Aztán tudom, hogy felhívtam Anyut. És még néhány másik embert, akiktől késő délután, amikor már teljesen tiszta voltam, nem győztem bocsikat kérni, miszerint remélhetőleg nem mondtam semmi rosszat, hülyeséget míg nem voltam magamnál :D. 
Az első tudatos emlékem, hogy nem fáj semmim. Négy és fél hónap után először úgy ébredtem fel, hogy nem fáj semmim. Picit se. Ki tudom nyújtani a lábam. Hihetetlen élmény volt. 
Innentől kezdve már villámszerűen peregtek az események. A műtéttől kedd délelőttig szigorú fekvés. Kedd délelőtt jött a gyógytornász és talpra állított, sétáltatott. Ekkor még bennem volt a dréncső, végén egy helyes kis küblivel, amit húztam magam után, mint a farkincámat. Már amikor eszembe jutott és nem úgy indultam el, hogy a cucc az ágy másik oldalán lógott a földön és amikor felálltam és elindultam, húztam magam után az ágyat is kb. Bencedokival szerda délelőtt találkoztam először, amikor jött megszabadítani a farkincámtól. Valószínűleg a műtőben "megijedhetett", mert köszönés után az volt az első mondata: nem vágtam bele a tetoválásába :D Kiszedte a cuccot, összevarrta a helyét és közölte, másnap, azaz csütörtökön hazamehetek. Persze elmondta még a tudnivalókat, illetve azt a nem túl jó hírt, hogy mit találtak műtét közben a gerincemnél, illetve hogy azzal mi a teendő a továbbiakban. Utána hosszú hónapok óta először úgy mentem ki a mosdóba, hogy nem húztam magam után a farkam (ami azért elég fájdalmas volt), simán le tudtam ülni, nem kellett közben kapaszkodni és fel is tudtam állni anélkül, hogy 5-10 percet készülnék rá, megtalálva a helyes pózt és lendületet. Nagyjából elsírtam magam és szegény szobatársaimat kb egész nap ezzel fárasztottam. Majd csütörtökön haza!
A következő nagy eredmény a varratszedés volt, azóta fizikailag egészen remekül vagyok. Persze a sok fekvés eredményeképpen kialakultak más bajok, de azok kezelhetőek, bár egyelőre még fájdalmasak. 
Ma hat hete, hogy megműtött Bencedoki. Még fáj néha a derekam (mégiscsak átfúrtak egy csigolyát), hamar elfáradok (elvégre két hónapja fekszem), de most már lassan a végéhez közeledem. November 5-én megyek kontrollra és bízom benne, hogy utána teljesen szabadlábra helyez és óvatosan bár, de visszatérhetek a régi kerékvágásba. Az elmúlt hat hét legnehezebb része az volt, hogy nem volt szabad ülni. Egyfolytában csak feküdni vagy járkálni. Piszok unalmas dolog. Viszont mint minden az életben, ez is elmúlik. Talán már nem is olyan sokára!

Most jön az oszkárátadásos szöveg, csak én ezt tényleg szóról szóra komolyan gondolom!
Köszönöm a családomnak, hogy egyfolytában mellettem álltak. Anyunak, hogy minden nap bent volt. Kerinek, hogy majdnem minden nap bent volt. Joci, Bogi, Kata! nélkületek sem ment volna. Köszönöm, hogy éjjel is hívhattalak titeket, ha nagyon fájt. A BTK-nak, hogy gondolkodás nélkül bármit, bármikor! A KPLF-nek, akik olyan ajándékot adtak, amilyet még soha senkitől nem kaptam és azt is, hogy sokan meglátogattatok! Fruzsi! nélküled sokkal nehezebb lett volna! A barátoknak, akik meglátogattak, hívtak, üzentek és tartották bennem a lelket, hozták a magazinokat és az ásványvizeket! És van még valaki, aki nélkül megőrültem volna. Meglátogatott és éjjel-nappal csetelt velem. Ő volt az egyetlen, aki minden szorongásomról, fájdalmamról, kétségbeesésemről, sírásomról, mellékhatásomról tudott. Bármikor írtam neki, azonnal válaszolt. Tartotta bennem a lelket. Mindig tudta, mit kell mondania ahhoz, hogy visszahozzon a depiből. Köszönöm neked!

A pokol tornácán - 4.

Ekkor már több, mint három hete feküdtem. Az utolsó egy hétben már teljesen mozgásképtelenül, ágytállal. 
A reggeli vizit mindig úgy zajlott, hogy az összes orvos, ápoló, gyógytornász, irodista, aki csak az osztályhoz tartozott, besereglett a kórterembe, ahol a kezelőorvos beszámolt a profnak, vagy a jelenlévő legmagasabb rangú orvosnak, hogy mi helyzet a betegével, váltottak néhány szót, majd haladtak a következő beteghez.
Ezen a kedd reggelen úgy zajlott a dolog, hogy bejött mindenki, az én dokim ugye szabadságon, és a Százezredes vett át tőle, aki pillanatnyilag a legmagasabb rangú doki is volt. Szóval bejöttek, megálltak az ágyamnál (én voltam az egyeske), Százezredes doki rám mosolygott, majd közölte, hogy nem műtenek meg és ezzel a lendülettel haladtak is tovább a következő ágyhoz.Köpni-nyelni nem tudtam. Teljesen kiborultam. Így maradok életem végéig? Fekve? Mozgásképtelenül? Kiszolgáltatottan? Bőgtem, mint a záporeső. Zokogva hívtam fel anyut, hogy akkor most mi lesz? Ő vad telefonálgatásba kezdett, felhívta a szabadságon lévő dokimat is. Eljutott végül Százezredes dokihoz is, aki egész kis prezentációt tartott neki mindenféle röntgenképekkel, meg ct- és mr-felvételekkel, statisztikákkal, hogy miért döntöttek amellett, nem késelnek meg. Persze ez csak délutánra derült ki, addigra teljesen kikészültem. Közben bejött hozzám egy idegsebész-neurológus doktornő, aki nagyjából felvázolta nekem a helyzetet, majd közölte, hogy talpra fog állítani. Kaptam új gyógyszereket, és ugye már egy hete, a Nagy Görcs óta más típusú, görcsoldó infúziókat toltak belém. A délutáni látogatásig sikerült kissé lenyugodnom (némi kemikáliák segítségével). Sokat segített az is, hogy az ORFI-s legutolsó szobatársammal is beszéltem telefonon, aki ugyanazzal küzdött mint én, csak kicsit más súlyossággal, és ő már eldobta a járókeretet az alatt a két hét alatt, amíg én a Honvédban üdültem. Úgy döntöttem, hogy akkor én is felállok, ha már mindenki így akarja. Első próbaként megkértem a nővéreket, hogy ismét gurítsanak be egy szobavécét és amikor jönnek anyuék a látogatáskor, megpróbálok kiülni. Így is történt. Jött a szobavécé, utána nem sokkal anyuék. A nagy próbálkozásból sajnos újabb Nagy Görcs lett, szemmel láthatóan rángatozó combizmokkal. Nyomtam a nővérhívót, mint akinek az élete függ tőle, de sajnos a nővérek nem tudtak jönni, mert egy nagyon súlyos állapotban lévő beteget kellett ellátniuk. Anyu megpróbálta megkeresni őket és látta, hogy csatakosra izzadva küzdenek. Így végül egy doki jött be, aki megunta a nővérhívó nyígását. Amikor meglátta a lábam, csak állt és bámult, majd megkérdezte, hogy mikor lesz a műtét. Mikor mondtuk, hogy nem lesz, csak a fejét csóválta kistányér szemekkel, hogy nem érti, miért nem műtenek meg. Kiakadt. Végül aztán elmúlt a görcs, mire odaértek a nővérek. De akkor már nem tudtak lebeszélni arról, hogy én lábra fogok állni. Olyannyira, hogy másnap meg is tettem. Szerda délelőtt, mint minden nap, jött a gyógytornász, hogy átmozgasson, majd kiültetett az ágy szélére és felállított. Úgy kapaszkodtam a járókeretbe, mint fuldokló a mentőövbe és már megint elsírtam magam. Most viszont örömömben, hogy három hét tortúra és szenvedés után újra a saját lábamon állok. Piszok gyenge voltam. Egyrészt a sok fekvéstől, másrészt a durva cukordiéta miatt két hét alatt leadott 12 kiló miatt. Első utam a mosdóba vezetett, járókerettel, lassan. Borzalmasan kimerített, de iszonyatosan boldog voltam. Ezen hatalmas eredmény után, gyorsan ki is rúgtak. Csütörtökön már repítettek is vissza az ORFI-ba, rehabra. Továbbra is repkedni tudtam volna a lábra állástól :)
Itt nagyon jó fejek voltak a dokik és az ápolók is, újfent. Igaz, hogy első nap a nagy izgalomtól, meg az összevisszaságtól majdnem behypóztam, de szerencsére időben észrevettük és évek óta először cukros teát kellett innom. Nem volt jó :) 
Elkezdődött a rehabilitáció. Gyógytorna, gyógymasszázs, fizikoterápia. Az első napokban még nem mehettem egyedül, kerekes-székkel vittek. Ja, és ultrahangos izomlazítás. Az volt a kedvencem. A gyógytorna is egész jó volt, főleg hogy napról napra jobban ment. A fizikoterápiát nem szerettem, mert fájdalmas volt. El lehet képzelni, amikor olyan szinten csapkodják árammal az izmaimat, hogy rángatózik a lábam. A masszázs felemás volt. A derekamat és a lábamat is kellett lazítani. Amikor a derekamat masszírozta Dávid, dorombolni tudtam volna. De amikor a lábamban kezdte "feltépni" a letapadt izmokat és idegeket, háááááát..... Sosem gondoltam, hogy valaha sírni fogok masszázsasztalon, de itt konkrétan folytak a könnyeim. Azt hittem tőből tépi ki a lábam, csavarja és feszíti le a lábfejem. Borzalmasan fájt. Még másnap is, viszont harmadnap már-már szaladtam :) Ettől függetlenül az utolsó másfél hét legborzalmasabb élménye volt ez a húsz perc. 
Az utolsó napokban már kimerészkedtem a szabad levegőre is. Délutánonként, esténként átsétáltunk a szemben lévő Lukács Fürdő parkjába kicsit, az utca túl oldalára. Eszméletlen fárasztó volt. Úgy éreztem magam utána, mintha lefutottam volna a maratont, vagy megmásztam volna egy naaaaaagyon magas hegyet. Cserébe egészen jól aludtam. Ami meglepő volt. Ugyanis a szteroidos és egyéb kábulatokat kivéve nem aludtam végig egyetlen éjszakát sem 4,5 hétig.
Mindazonáltal előbb-utóbb elérkezett július 19-e, amikor is amnesztiát kaptam és elhagyhattam a kórházat. Végre! Hosszú és nehéz időszak volt. Nekem is. A családomnak is. A barátaimnak és a kollégáimnak is. Akik mindvégig mellettem álltak, támogattak, megszereztek bármit, amit csak kiejtettem a számon. 
Persze lemaradtam a családi nyaralásról és szó sem lehetett a július végére tervezett dániai koncertről. Bánkódtam ezek miatt, de azzal semmi sem érhet fel, hogy újra lábra álltam. A saját lábamon tudtam közlekedni. Egyedül mehettem a mosdóba, zuhanyozni, hajat mosni. Nem az ágyban fekve, műanyag tálkába köpködve kell fogat mosnom és egyebek. 
Mint utóbb kiderült, sajnos nem itt lett vége a történetnek, de ez már egy másik bejegyzés lesz.

A pokol tornácán - 3.

Addig is, míg mehettem az idegsebészhez, tolták befelé a szteroidos infúziókat. Minek köszönhetően nem volt elég a 35-40 fokos meleg, még egy extra szaunát bedurrantottak a bensőmben, úgy izzadtam mint egy ló. Csatakos lett alattam a matrac, a párna. A paplan amúgy is olyan nehéz volt, hogy nem bírtam elviselni a lábamon, mert fájt tőle, szóval azzal nem volt gond. Mindemellett a lábfejem úgy fázott, mint télen se. Teljesen jéghidegnek érzékeltem. Tapintásos módszerrel nem tudtam ellenőrizni, mivel a görcsök miatt a lábfejeim elérhetetlen távolságban voltak, így másokat kértem meg erre. Ők váltig állították, hogy teljesen normális a lábfejem (később mindkettő) hőmérséklete. Így alakult, hogy trikó és sort mellett vastag, téli zokni volt rajtam (az ápolók nagy derültségére).
Szerdán végre randiztam az idegsebésszel, Cuki Századossal. Kettő perc alatt megállapítottuk, hogy mindkettőnk szerint a műtét a legremekebb (és egyetlen megoldás) állapotom jobbra fordítására. Egyeztetett a Honvéd Kórházzal, majd velem és megszületett a döntés: csütörtökön irány a Honvéd. Egyrészről totál boldog voltam, hogy belátható időn belül véget érnek a szenvedéseim, másrészről igencsak zabszem-pozitív voltam a félelemtől, mert mégiscsak műtét, altatnak, ráadásul a girincem környékén fognak babrálni.
Csütörtökön délidőben érkeztek meg a betegszállítók és egy dugig tömött autóval elindultunk műtét iránt. A hőmérő megintcsak plusz 90°C körül tanyázott, ezt egy zárt, légkondi nélküli autóban élveztem, mivel a velünk utazó idős és tisztára bolond néni nem engedte lehúzni az ablakot. Cserébe bepisilt az orromtól uszkve 20 cm-nyire. Remek volt. Persze körjárat, mindenkit kiraktunk előttem, és nekem persze már megint borzasztóan kellett pisilnem. Végre odaértünk a Honvédba, felvittek az idegsebészetre majd hosszas rinya után kaptam egy ágytálat még mielőtt kórterembe kerültem volna. Eltoltak a folyosó egyik végébe "itt úgysem jár senki" felkiáltással és alám helyezték életem rémálmát. Csak úgy, minden nélkül. Se takaró, se lepedő, semmi. Végezd a dolgod. Tényleg nem járt arra senki. Csak egy pasi. Itt már kezdtem rájönni, hogy lassan már semmi nem tud zavarba hozni (azért de).
Végre kórterembe, ágyra kerültem. Igaz, pótágyra, amitől nem is tudtam megszabadulni napokig, pedig iszonyat kényelmetlen volt, csak azon a pontokon nyomott, ahol a legjobban fájt mindenem. Bekötöttek egy csini, lányos branült és levettek egy lavórnyi vért. Másnap reggel a vizitnél szóltak, ne egyek, ne igyak, gyógyszert sem kapok, mert megpróbálnak betuszkolni a műtéti rendbe. Este 7-kor jött a doki, még nem adtuk fel a reményt az aznapi műtétre. 9-kor nyüszítve hívtam fel a tesómat, hogy beszéljen hozzám, terelje el a figyelmemet, mert iszonyatosan rosszul vagyok. Tényleg, szó szerint nyüszítettem a fájdalomtól. Nagy nehezen elértem a nővérhívót és megnyomtam. Egyszercsak jöttek a nővérek és ahogy megláttak, egyből mondták: "Jaj! Bocsánat! Elfelejtettünk szólni, hogy ma már nem lesz műtét. Hozzuk az ebédet és az infúziót." Ebben a pillanatban nagyon nem rajongtam értük. Szombaton újra próbálkoztunk. Ekkor már hamarabb kiderült, hogy aznap nem lesz műtét és még egy jó darabig sem. Az aneszteziológus előkészületként megnézte a laboreredményeimet és mindent letiltott, mivel az egy hétig folyamatosan kapott szteroid fellőtte a cukromat 18-ra. Hétfőtől rapid terápia, hogy műthető állapotba hozzanak. Közben a dokik körül is volt egy kis kavarodás, nem volt egyszerű semmilyen szempontból az a néhány nap. Hétvégére lett rendes dokim, beállítottak minden gyógyszert, de a fájdalmaim, görcseim nem csökkentek. A bekerüléstől számítva eltelt egy hét, mikor szerda este, a látogatási idő után kiültem a wc-székre, de visszafelé már nem ment a történet. Nővért kellett hívni, hogy felszedjenek ülő helyzetből, de az ágyra már úgy zuhantam vissza, mint egy darab fa. A jobb combom olyan szinten görcsölt, hogy szemmel láthatóan rángatóztak benne az izmok. Bónuszként az egész csípőm, medencém és még a bal combom is görcsölni kezdett. Innentől fogva görcsoldó infúziót kaptam, ami többet segített, illetve kábítókat. Csütörtökön elvittek CT-re, amiből nem sokra emlékszem, ahogy a görcsöt követő három napból sem. Hétvégére kicsit jobb lett a helyzet. Úgy éreztem, mintha csökkentek volna a görcsök és már a téli zoknira sem volt szükség. A cukrom is műthető szinten volt már napok óta.
Hétfő reggel a vizitnél új dokik tűntek fel, az addig dolgozókat elzavarták szabadságra, mivel az elmúlt két hétben gyakorlatilag 0-24-ben műtöttek. Cuki Századostól Százezredes Főorvos vett át. Mondták, hogy a vizit után leülnek, átnézik az összes leletemet és utána megbeszéljük a hogyan továbbot.

Cuki, lányos branül a Honvédban. Ez már a harmadik volt, az első kettőt nem volt agyam lefotózni.

A cukorszint beállításához rendszeresen (inzulin adása előtt és kaja után két órával) mérni kellett a cukrot, naponta kb. 8-10szer. Ennek eredményeképpen így néztek ki az ujjaim, mindkét kezemen.