Dán királyfik (meg egy amcsi)

A cím a Volbeat zenekar leírását tartalmazza :D legalábbis az én olvasatomban. Zenéjüket tekintve azt szokták mondani róluk, hogy Johnny Cash és Elvis Presley Metallica-ba oltva. Szerintem zseniálisak úgy alapvetően és ehhez jön még az énekes érzékborzongató hangja.
A felállás: Michael Poulsen ének, gitár, Anders Kjolholm basszusgitár, Jon Larsen dob, Rob Caggiano (ex-Anthrax) gitár.
Kedden (2013.06.18.) este a PeCsa-ban örvendeztették meg kisszámú (ami remélhetőleg rohamosan változni fog) magyar és környező országbeli rajongóikat egy fantasztikus koncerttel. Ja, jut eszembe, aki kint volt a Metallica koncerten 2010. májusában, emlékezhetnek rájuk, ők voltak az előzenekar.
Itt is előzenekarral kezdtünk, a Wrong Side of the Wall nevű magyar együttessel. A zenéjük rendben van, az énekes is egész jó, már amikor éppen nem hörög vagy sikítozik. A basszer szúrta picit a szemem, mert annyira leüvöltött róla, hogy ő az együttes ügyeletes szépfiúja, ráadásul meggyőződésesen. 5 húros basszusgitáron játszott, amit olyannyira leengedett, hogy csak a felső két húrt érte el... no comment. No mindegy, praxisomban előfordultak már sokkal rosszabb előzenekarok is, velük legalább gyorsabban telt az idő.
Gyors össze- és szétpakolást kovetően 9 után néhány perccel színpadra léptek a dán királyfik is. Még most is megborzongok, ha a koncertre gondolok :D Fantasztikusan jóóóóó volt :D. A borzongás mellett az emlék hatására idióta, háromszázfogas mosoly is az arcomra terül. Nagyon tetszett, hogy - mivel az énekes gitározik is - három mikrofonállvány került a színpadra, így Mr. P. nem csak középen boldogította a rajongókat, hanem a színpad két oldalán is. Alapvetően is nagyon profik voltak, hogy mindenkinek kellő mennyiség jusson mindenkiből, folyamatosan váltották egymást és még csak nem is volt annyira feltűnő, hogy ez direkt van. A kezdő felállás szerint mi a színpad azon része előtt álltunk, ahol Rob Caggiano "tanyája" volt, így metakommunikációval egész jól eltársalogtunk, egészen addig jutottunk, hogy két szám között megdicsérte a lepkéimet.
A hangzás irtó jól volt belőve. Amikor a dobos elkezdte "pergetni" a két lábdobot, szó szerint lobogott a hajam. Imádom, amikor egy-egy húzósabb basszus résznél rezeg a ruha rajtam és dübörög a mellkasom. Ráadásul profi sómenek. Mint írtam, belakják a színpadot, mindenkinek juttatva magukból egy kicsit. Anders totálisan tisztában van azzal, hogyan lehet megragadni a lányokat és a fiúkat is. Bohóckodik, pofákat vág, izzó tekintettel bámul, az őrület lobog a szemében. Lehengerlő. A tuti csúcs viszont Mr. Poulsen. Ha Mr. Gahan a DM-ből az erotika szexi istene, akkor Mr. Poulsen maga a férfi őserő, a testet öltött tesztoszteron :D Régebben kicsit masszívabb volt, most pálcikára van fogyva, de így is eláll tőle az ember lányának szava.... Főleg ha felvillantja a féloldalas, csibészes vigyorát (kb. az egész koncert alatt végig). Aztán szóra nyitja a száját, később énekelni kezd és garantált a totális olvadás.
Valahol hátul, a kisagyamban bizsergés támad és eszemet vesztve ugrálok, énekelek (vagy valami olyasmi), tombolok. Nem érdekel, hogy a vállam beszorult a szomszéd izzadt hónalja alá, nyolc ember izzadtsága csöpög rám, néha odébbtaszajtanak a középen pogózók, olyan dög meleg van, hogy a hajamból, ruhámból csavarni lehet a vizet, kapar a torkom, rám lépnek, én lépek másra, nem érdekel, csak játszanak még, énekeljen még, sose legyen vége. Szerzek pengetőt, nem szerzek monoklit és az orromat sem bántja senki. Nem szólok be senkinek. Egyszer tettlegezek, amikor a csávó figyelmét úgy tudom csak felhívni arra, hogy a lábamon áll már öt perce, hogy erőteljesen megrugdalom a csánkját, miközben a nyakába kapaszkodom, két kézzel, marokra. Abban reménykedem, hogy betartják, amit nagy hevületükben ígérnek. Láthatóan jól érzik magukat a tomboló embereket látva és oda nyilatkoznak: ez akkora buli és annyira jók vagyunk, hogy nagyon hamar visszajönnek. Aztán egyszercsak elköszönnek, dobálóznak mindenfélével, az erősebb csávó kitépi Ági kezéből Anders direkt neki szánt ingét. Levonulnak. Felkpacsolják a lámpákat, még ácsorgunk kicsit, Áginak is lesz pengetője. Kicsit csalódott vagyok. Miért nem játszanak még napokig? mind az öt albumot, szépen sorban, egymás után, vagy összevissza? Eszembe jut a Republic: még, még, még, még, még! ennyi nem elég!
November 17-én Bécs.

Gúdbáj, golyszik!

Hétvégén Szása (egyéb nevein Malacka, Macifüles) átesett a golyóeltávolító műtéten, hogy élvezhesse a kertet is. Szombaton este 6-ra kellett vinni, majd 7 órára érte menni. Idegeim cafatokban ez alatt, vajh' mi lehet az én szőrös kis Malackámmal, hjaaaaaaaaaj! Mire érte mentem, már kezdett magához térni, de nagyon koki volt még. Egy fejfordítás azt eredményezte nála, hogy zuhant az oldalára, mint az ólajtó. Úgy gondoltam, ha hazaértünk, leteszem a hordozót, kinyitom az ajtaját, aztán majd ha magához tért kitámolyog belőle. Nem várta meg, egyből kidzsalt. Bár ez a dzsalás kicsit lassúra és furcsára sikeredett. Úgyhogy inkább segítettem Neki és elvittem a kedvenc szőnyegéig. Nem adta fel a küzdelmet, mindenáron el akart menni wc-re. Szegénykém, a következő egy órában azt játszotta, hogy nagy nehezen felküzdötte magát, de mivel az érzéstelenítő még hatott, kb. úgy fordultak ki alóla a hátsó lábai, mintha jégen állt volna. Konok egy cinyó, nem adta fel és ő nyert. Éjszakára már a kedvenc dobozai tetején hajtotta álomra kóválygó, teniszlabda méretű kis fejét. Reggel arra ébredtem, hogy minden a legnagyobb rendben van, mivel Szása rajtam ugrált, hogy "adjál enni! adjál enni!", amit nem értek, mert ez a lelkesedés csak addig tart, amíg enni adok neki, a kaja már nem érdekli, neki is melege van, no!
Aztán a kis drágám odaállt a bejárati ajtóhoz, mint aki teljesen tudatában van annak, hogy ő most már kimehet. Kiengedtem és már spurizott is. Az egész napot kint töltötte. Az udvar területét nem hagyta el, de lelkesen kergette a gyíkocskákat, legyeket, bármit, ami mozgott. Elheveredett az árnyékban és onnan követte az eseményeket. Bár járása az "imént voltam urológusnál" c. pasijárásra emlékeztetett. Azóta is rettenetesen élvezi az udvaron rohangászást. És meglepő módon tényleg nem hagyja el a kertet. Tesóm szerint azért, mert a következőt vezette le magában.
1. Megvoltak a golyóim, nem jöhettem ki a lakásból.
2. Kivágták a golyszikat, kijöhetek a kertbe.
3. Inkább nem hagyom el a kertet, ki tudja mimet vágnák le....
Az eltávolítás másik fantasztikus hatása - számomra -, hogy Macifüles varázsütésre leszokott arról, hogy a takaró alól kilógó lábaimat rágcsálja. Ez egészen üdítő dolog ebben a dögletes időjárásban.
Jaaaaj, és hát még egy dologra derült fény az elmúlt időszakban. Hogyismondjamcsak.... Nemrégiben, amikor wellnesszelni voltunk, kiderült, hogy Szása csak akkor hajlandó nagywc-zni, ha otthon vagyok. A tervezett egyhetes nyaralás kapcsán megijedtem, mert annyi idő alatt nehogymár bélcsavarodást kapjon nekem. Ezért kihasználva az alkalmat, hogy az állatorvosnál járunk, rákérdeztem, hogy mit lehet tenni ilyen esetben. Voltak ötleteim, de egy ilyen kicsi állatnál nem vágnék bele semmibe csak úgy, byheart. Szóval Jenőbácsi azt tanácsolta, hogy vigyem el Szását pszichoterápiára mert lelkibeteg, ha nem vagyok otthon. Mondtam neki, hogy ha-ha-ha, de esetleg valami életszerűbbet is tanácsolhatna. Ezután közölte, hogy ilyenkor két dolgot kell adni Malackának: olajos halkonzervet és utat :D :D Úgyhogy megnyugodtam, nem lesz gáz, amíg nem leszek itthon és tovább rémkedhet a gyíkok és legyek társadalma felett :D Azt mondta Jenőbácsi, ritkán látni olyat, hogy egy macsek így ragaszkodjon a gazdájához. Dúl a LÁV kérem!

I'll take you higher....

Nemrégiben Krisztián átküldött egy linket, hogy nézzem meg a videót. Azonnal szerelembe estem.
Korábban koca-DM-fan voltam. Nem ismertem a teljes életművet (még most sem), de voltak dalok, amik bevésődtek és nem feltétlenül a rádiók és zenecsatornák által rommá játszott slágerek. Egyszer még DM-klubban is voltam a PeCsa-ban.
Néhányszor megfordultak már kishazánkban, utána mindig eldöntöttem, hogy na, a következőre kimegyek, aztán mégsem.
Most azonban, ahogy végighallgattam az ominózus dalt (kb. 25x egymás után) repültem rá a netre, hogy én mostazonnaldeiziben veszek jegyet. Közben Krisztiánt zaklattam, hogy jöjjön ki velem. Szerencsére nem kellett túl sokáig győzködnöm :D
A jegyszerzés körül adódott némi probléma, de mázlimra Balázs talált megoldást, így hamarosan kezemben tarthattam a koncertjegyeket. Nagy nehezen a hátralévő idő is eltelt és kedden megjelentünk az ojjektumban.
Már reggel tűkön ültem, "koncertszerkóban" mentem dolgozni, ne húzzuk az időt alapon. Míg Krisztiánra vártam a metrómegállóban, kisebbfajta szociológiai tanulmányt folytattam. Egyáltalán nem meglepő módon rengeteg ember járt arra, akiről messziről látni lehetett, hogy ugyanoda tart, ahova mi is. Gyakorlatilag az együttes teljes életútja, lemezei végigkövethetőek voltak az elvonuló pólokon, medálokon, dzsekiken, sérókon. A legmegdöbbentőbb egy fekete lenge póló volt, rajta strasszal kirakott "Question of lust" felirattal, mely erőteljesen plázacucc-fílinggel bírt. Nem tudtam eldönteni, hogy ilyet tényleg lehet(ett)-e kapni kereskedelmi forgalomban, vagy sufnituning, bár annak elég profi volt. Ácsorogtam, nézelődtem, időnként kijött a szemem, mint a csigának, ecccccercsak odajött hozzám egy idősebb hölgy és megkérdezte tőlem, nem tudom-e véletlenül, lesz-e valami a Stadionban. Lelkesen feleltem, de igen, Depeche Mode koncert lesz. A válasz: akkor azért van itt ennyi fekete ember.... mondja nekem, aki a következőket viseltem: fekete edzőcipő, fekete farmer, fekete trikó (plusz színes pillangók és fehér fáslik).... Miután kiderültem magam ezen, a következő beszélgetés ütötte meg a fülem: két srác csattogott keresztül a plázson, gurulós bőrönddel és egyikük feltette a következő kérdést: "Te! Biztos ma lesz a Depeche Mode koncert?" mindezt holt komolyan, úgy, hogy a körülötte lévő emberek 99,5 %-a viselt valamilyen DM logót tartalmazó holmit (és most itt nem a drogériára gondoltam....). Krisztián érkezése előtt még gyorsan találkoztam egy volt osztálytársammal és egy volt kollégámmal (mármint arra jártak, nem megbeszélt randi volt), illetve egy 50 körüli hölgy fejcsóválva vágott át az embertömegen és megvető hangon mondta: Depeche Mode, miiiiiii?  Aztán megérkezett végre Krisztián és elindultunk a kapu felé. Kicsit ácsorogtunk, kicsit tötyörögtünk, végül bejutottunk. Elkezdtünk pozícionálódni, mikor is valaki a nevemet kiabálta, majd kisvártatva visítva ugrottunk egymás nyakába Youlee-val. Kiörömködtük magunkat, hogy mindketten itt vagyunk, majd ki-ki csatlakozott a saját társaságához. Kicsit ácsorogtunk, kicsit iszogattunk, kicsit ácsorogtunk és háromnegyed kilenckor megállt a Föld és elindult életem második legfantasztikusabb koncertje. Hihetetlen jó volt. Mindegyik dal. Két csúcsponttal: Should be higher és Personal Jesus. A Personal Jesus volt az a pontja a koncertnek, amikor elkezdtem ugrálni. Alapvetően földöntombolós vagyok, de ezt nem lehetett kibírni ugrálás nélkül. Jah, és beleszerettem Dave Gahan-be. Mr. G. egy atommáglya. Úgy sugárzik, mint Fukusima! Elég messze álltunk a színpadtól (úgy tudnám érzékeltetni, hogy mikor véletlenül láttuk őket, akkor 5 cm-s emberek ugráltak a színpadon), de még így is lehetett érezni a kisugárzását. A kivetítőkön szerencsére elég jól nyomon lehetett követni az egész koncertet. Mr. G. csípőmozgását szerintem sárga irígységgel telve nézik a hastáncosok és mindenki, aki fenékrázós táncolással foglalkozik. Női bugyi nem maradt szárazon, az holtbiztos. (Megkockáztatom, férfibugyikban is esett kár....) Nagyon jó volt látni, hogy számukra a koncert nem munka volt - legalábbis a budapesti - ők is baromira élvezték. A csintalan összevigyorgások, a földöntúli öröm, a morózus, faarcú Mr. Gore arcán a teliszájas vigyor, az együtténeklések, a szemek sarkából kicsorduló könnycseppek.... leírhatatlan érzés volt.
Másnap elég sok cikket elolvastam a koncertről, értek meglepetések. A legfurcsább az volt, hogy az írók nagy százaléka arra vezette vissza a koncert fantasztikus mivoltát, hogy a fiatalságunkat, a '80-as, '90-es éveket idézte. Szerintem nem. Úgy gondolom - legalábbis számomra - azért volt fantasztikus, mert zseniális zenészeket, előadóművészeket láttunk a színpadon, eszméletlen jó hangszereléssel (amibe ugye a Metallica belebukott néhány éve, pedig az is kiba... jó koncert volt!), remek fénytechnikával és még jobb videotechnikával. Az új és a régi számok megfelelő arányú és jó ütemű keverésével. Nem utolsó sorban pedig lelkes, értő és szerető közönséggel.
Visszakanyarodva a főmenübe: kicsit több mint két óra után nagyon-nagyon sajnáltam, hogy vége van, de nagyon-nagyon örültem, hogy ezt most nem hagytam ki. Krisztiánnal egymásnak mondogattuk kb. félmásodpercenként, hogy: "Ugye milyen jó volt? Milyen jó, hogy eljöttünk!" Míg kisétáltunk a villamosmegállóban, mindketten énekeltünk, persze mást-mást és persze egyszerre és jókat nevettünk :)
A másnap kicsit kritikus volt. Akkor inkább Bencefőnök nevetett Balázson és rajtam, kicsit indiszponáltak lévén. Cserébe remekül tudtunk üveges szemekkel bámulni ki a fejünkből úgy téve, mintha értenénk a hozzánk beszélő mondandóját, de ez nem mindig volt így. Délutánra már annyira fáradt voltam, hogy kb. mindenhova beütöttem magam koordinációs problémákból kifolyólag. De ez egyáltalán nem panaszkodás! Minden másodperce megérte! és tutkóra ott leszek a következőn!

Virágok közt Veled lenni.... reggeli vízió a HÉV-en

Tegnap reggel kicsit korábban kellett indulnom, így sajnos mellőznöm kellett a napindító, pezsdítő beszélgetést unokatesómmal útközben. Általában kicsit teknőcösen ébredek, tegnap sem volt másképp, így a reggeli csendben (hihetetlen, hogy az eggyel korábbi HÉV-en mennyivel kevesebben vannak...) a kerekek ütemes kattogása még jobban elzsongított. Mivel egyedül voltam, és nem volt kedvem könyvet cipelni, ezért bambulással ütöttem agyon a menetidőt. Nem is tudom, melyik két megálló között pedig átcsúsztam egy másik dimenzióba. Bambultamban csak annyit láttam, hogy a HÉV sínekkel párhuzamosan futó vonatsínek mellett-között-fölött-alatt hihetetlen mennyiségű, gyönyörű, karcsú derekú, deli pipacs virít. Csak néztem, néztem, néztem őket és egyszer csak azt láttam, amint egy napsütötte, aranyfényben úszó, vörösben lángoló pipacsokkal tarkított búzamezőn futok (légies könnyedén, mint a filmekben), arcomat lágy szellő símogatja és boldog vagyok.
Jól indult a napom és nem, nem szívtam, vettem be, szúrtam vagy egyéb módokon juttattam szervezetembe semmilyen tudatmódosító szert. Csak egy csodában részesültem reggel a BKV-n :D

Akciófilm, mint csajos mozi

Néhány hete láttam életem első Die Hard moziját, mindjárt az ötödik résszel kezdve ( itt kérek elnézést, hogy a többit még ezelőtt soha, de már rajta vagyok a pótláson). Ez a film inspirálta mostani írásomat. Elgondolkodtam....
Csitri koromban is filmbubus voltam, rengeteget jártam moziba. Majdhogynem válogatás nélkül néztem a filmeket, és már akkor is szerettem az akciófilmeket. A mostani filmélmény után jutott eszembe, hogy annak idején egy akciófilmben ha a főhős enyhén kócos, a golyók szelétől felborzolt hajjal, kicsit koszoskás, picit véres arccal, vakító fogakkal, a póló alatt feszülő izmokkal, csípőre támasztott, félkézzel tartott böhöm mordállyal meredten nézett a kamerába, mögötte a lenyugvó nappal, a nézőközönség női tagjaiból felszállt néhány reszketeg sóhaj és elaléltünk, hogy hát micsoda macsó!
Nem tudom, hogy az ingerküszöb változása minek köszönhető. Gyanítom, hogy ez is öngerjesztő folyamatként ment végbe, mint annyi minden más irtóra kommercializálódott világunkban. A lényeg, hogy a mai akciófilmek mit sem érnek nagy totálban (egyik "kedvenc" kollégám kifejezésével élve: power plan-ban....) mutatott kidolgozott delták, helyre farizmok, megfeszülő bi- és tricepszek, satöbbik nélkül. Egy-egy ilyen filmnél körbetekintve sokszor úgy tűnik, hogy nem a barátnő áldozta fel magát, hogy a pasinak is jó legyen egyszer, hanem a csajok rángatják el párjukat megnézni a filmet. Sőt! Nálunk már egyenesen csajos mozizós estéken játszanak ezek a múvik. Nagyokat sóhajtva, tátott szájjal, csorgó nyállal nézzük ezeket a díszhímeket, akik - jóllehet kicsit kócosak, koszosak, véresek, itt-ott fáj nekik, de mégiscsak - félkézzel megmentik a világot.
Félre értés ne essék, vannak köztük nagyon jó színészek, de nem emiatt ülünk be a moziba. A történet már-már érdektelen, bár azért ne legyen annyira rossz, hogy elvonja a figyelmet a bámulnivalótól. Az sem baj, ha van benne néhány humoros szituáció vagy párbeszéd, ez csak fokozza az élvezeti értéket, de nem elengedhetetlen kelléke a mai eksönmúviknak. Persze, hogy a hímnemű közönség se fanyalogva üljön be a moziba, hatalmas, szebbnél jobb verdákkal folynak az üldözések, átlag 3-5 percenként robban valami és a küzdősportban jártas kaszkadőrök is elég tisztességesen vannak foglalkoztatva. És még mindig nem tudom, hogy azért szeretjük ezeket, mert tényleg ez tetszik és a hálivúdi okosok úgy látják, hogy erre tódul a nép, az istenadta nép, csináljunk még jó sok ilyet. Vagy azért tetszik ez és szerettük meg, mert nincs más, mivel a hálivúdi okosok úgy látják, hogy erre tódul a nép....
Ez most nem panasz akart lenni, csak egyszerű ténymegállapítás :)

Köztünk élő vámpírok

Kiakadtam...
Múlt héten egyik nap hazafelé menet belebotlottam egy balesetbe. Egy vezető rosszul lett az autójában (ezt később tudtam meg a hírekből) és nekiment a villamosmegállót szegélyező korlátnak. Egész konkrétan felgyűrt vagy hatot. Ennek megfelelően az autó kellőképpen összetört. Két ambuláns mentő érkezett a helyszínre. Mivel hazafelé tartottam, kénytelen voltam elmenni mellette a villamosmegálló megközelítése érdekében. És itt akadtam ki, de nagyon. A sok, szájtáti, bunkó... nem is találok jelzőket ... ember, aki odagyűlt a vérszagra! Olyan szinten tele volt a megálló járdaszigetének azon szakasza, hogy csak a síneken lehetett közlekedni. Falanx-szerűen összeállt a kíváncsi embermassza, áthatolhatatlanul. Az egy dolog, hogy a villamosra felszállni kívánóknak a síneken kellett megközelítenük a járdasziget egy üresebb szakaszát, de a mentősök... A két mentőautó a balesetet szenvedett autó mögött állt, jobb oldalukon haladt tovább a forgalom, bal oldalukon a villamosmegálló. Ahhoz, hogy az orvosok, ápolók meg tudják közelíteni a sérültet, ki kellett kerülniük a vámpírokat. A villamossíneken. "Szerencsére" az ütközés következtében az autóban kinyíltak a légzsákok és tökéletesen takarták a sérültet. Már a villamoson ültem, mikor megérkezett egy tűzoltó autó is, gondolom csak ők tudták biztonságosan kiszedni az áldozatot. Rendőri jelenlét összesen két fő volt, akik egyrészt a forgalmat igyekeztek biztonságosabbá tenni, másrészt a szemtanúkat próbálták kikérdezni, így arra már nem jutott idejük/energiájuk, hogy a szájtátikat arrébb kergessék.
Gondolom, szerencsétlen ember elég komolyan megsérülhetett, mivel olyan erős fertőtlenítőszag terjengett az autó körül, hogy olyat még kórház baleseti sebészetén sem éreztem.
Nagyon felháborított, hogy adott esetben valaki az életéért küzd, leszakadt eze-aza, méltatlan pozícióban szorult be valahová és a köztünk élő vámpírok csőre töltött kamerás mobilokkal állnak készenlétben, hátha egy csepp vért, kifolyt belet, leszakadt végtagot lefotózhatnak és a hétvégére sztárrá válhatnak szűkebb pátriárkájukban, mint óóóóóóriási túlélők. Nem értem...
Nem először állapítom meg, hogy valószínűleg UFÓ vagyok, mert engem az ilyen és hasonló dolgok felháborítanak.

A "vámpír" nevezetért köszönet J.S.M.-nek

Merengő

Veszélyes dolog a gondolkodás. Pláne egy nőnél. El lehet vinni olyan fokozatig, amikor már a konyhapulton álló késtartóból kikandító nyeleket fixírozod. Persze aztán gyorsan adsz magadnak egy tockost, mint Gibbs az NCIS-ben, hogy hülye vagy leányom. Nem finom. Ásol magadnak egy mély gödröt, beleülsz és gyalogsági ásóval még tovább mélyíted magad alatt. Így persze egyre messzebb és messzebb kerül az a kis fénykör, ami a gödör tetején a világot jelenti. Nehéz meló újra közel kerülni hozzá. Nem lehetetlen, de nagyon nehéz. Szerintem az a végső pont (ahonnan már elindulsz felfelé), amikor eljutsz oda, hogy téged zavar az, ha kinyitod a szádat és csak a negatívizmus árad belőle(d). Kicsit rosszabb a helyzet, ha van egy nehezítő tényező, ami (aki) a mindennapok elviselését teszi vesszőfutás-szerű élménnyé. A reggeleidet a gyomorsavad fogaiddal történő visszatartásával (vagy nem) kezded. Hiába fekszel le korán, a reggeli felkelés a Csomolungma megmászásával egyenlő feladatnak tetszik – persze ez szigorúan csak munkanapokon. A szófosó egész nap kussban ül, nehogy félreértsék, -értelmezzék, -gondolják, amit mond. Egyre nagyobb és nagyobb szám feltűnősködik a szülinapi tortádon, ami arra késztet, hogy végigtekints az eddigi életeden és észrevételezd, mi az, ami hiányzik belőle, de nagyon. A Nap nem süt. Vagy lehet, hogy igen, de szégyenlősen kilométer vastag felhőréteg mögé rejti az arcát. Ezek mindösszesen pedig szépen megágyaznak a depressziónak, mint aszalt gyümölcs a pálinkának. Azért nem annyira gáz a helyzet, mert észreveszed a szitu állását és nem mélyedsz el olyan szinten a depiben, hogy már csak orvosokkal, gyógyszerekkel lehessen kihúzni az árokból. De persze kompenzálsz egy kis csokival, sütivel, satöbbivel, ami csodás hurokként depit erősítő formátumban rakódik a testedre. Ördögi kör. Törj ki. Muszáj lesz. Bírd ki még egy kicsit. Amíg kisüt a nap. Amíg kiiktatódik a nehezítő. Amíg egyszercsak rád mosolyog valaki, akire te is szívedből vissza tudsz mosolyogni és látod a szemében, amit te is érzel. Hogy a világot jelenti. Talán eljön. Még ebben az életben. És a biológiai órád sem csönget még az óra végén. Sikerülni fog. Talán…