I'll take you higher....

Nemrégiben Krisztián átküldött egy linket, hogy nézzem meg a videót. Azonnal szerelembe estem.
Korábban koca-DM-fan voltam. Nem ismertem a teljes életművet (még most sem), de voltak dalok, amik bevésődtek és nem feltétlenül a rádiók és zenecsatornák által rommá játszott slágerek. Egyszer még DM-klubban is voltam a PeCsa-ban.
Néhányszor megfordultak már kishazánkban, utána mindig eldöntöttem, hogy na, a következőre kimegyek, aztán mégsem.
Most azonban, ahogy végighallgattam az ominózus dalt (kb. 25x egymás után) repültem rá a netre, hogy én mostazonnaldeiziben veszek jegyet. Közben Krisztiánt zaklattam, hogy jöjjön ki velem. Szerencsére nem kellett túl sokáig győzködnöm :D
A jegyszerzés körül adódott némi probléma, de mázlimra Balázs talált megoldást, így hamarosan kezemben tarthattam a koncertjegyeket. Nagy nehezen a hátralévő idő is eltelt és kedden megjelentünk az ojjektumban.
Már reggel tűkön ültem, "koncertszerkóban" mentem dolgozni, ne húzzuk az időt alapon. Míg Krisztiánra vártam a metrómegállóban, kisebbfajta szociológiai tanulmányt folytattam. Egyáltalán nem meglepő módon rengeteg ember járt arra, akiről messziről látni lehetett, hogy ugyanoda tart, ahova mi is. Gyakorlatilag az együttes teljes életútja, lemezei végigkövethetőek voltak az elvonuló pólokon, medálokon, dzsekiken, sérókon. A legmegdöbbentőbb egy fekete lenge póló volt, rajta strasszal kirakott "Question of lust" felirattal, mely erőteljesen plázacucc-fílinggel bírt. Nem tudtam eldönteni, hogy ilyet tényleg lehet(ett)-e kapni kereskedelmi forgalomban, vagy sufnituning, bár annak elég profi volt. Ácsorogtam, nézelődtem, időnként kijött a szemem, mint a csigának, ecccccercsak odajött hozzám egy idősebb hölgy és megkérdezte tőlem, nem tudom-e véletlenül, lesz-e valami a Stadionban. Lelkesen feleltem, de igen, Depeche Mode koncert lesz. A válasz: akkor azért van itt ennyi fekete ember.... mondja nekem, aki a következőket viseltem: fekete edzőcipő, fekete farmer, fekete trikó (plusz színes pillangók és fehér fáslik).... Miután kiderültem magam ezen, a következő beszélgetés ütötte meg a fülem: két srác csattogott keresztül a plázson, gurulós bőrönddel és egyikük feltette a következő kérdést: "Te! Biztos ma lesz a Depeche Mode koncert?" mindezt holt komolyan, úgy, hogy a körülötte lévő emberek 99,5 %-a viselt valamilyen DM logót tartalmazó holmit (és most itt nem a drogériára gondoltam....). Krisztián érkezése előtt még gyorsan találkoztam egy volt osztálytársammal és egy volt kollégámmal (mármint arra jártak, nem megbeszélt randi volt), illetve egy 50 körüli hölgy fejcsóválva vágott át az embertömegen és megvető hangon mondta: Depeche Mode, miiiiiii?  Aztán megérkezett végre Krisztián és elindultunk a kapu felé. Kicsit ácsorogtunk, kicsit tötyörögtünk, végül bejutottunk. Elkezdtünk pozícionálódni, mikor is valaki a nevemet kiabálta, majd kisvártatva visítva ugrottunk egymás nyakába Youlee-val. Kiörömködtük magunkat, hogy mindketten itt vagyunk, majd ki-ki csatlakozott a saját társaságához. Kicsit ácsorogtunk, kicsit iszogattunk, kicsit ácsorogtunk és háromnegyed kilenckor megállt a Föld és elindult életem második legfantasztikusabb koncertje. Hihetetlen jó volt. Mindegyik dal. Két csúcsponttal: Should be higher és Personal Jesus. A Personal Jesus volt az a pontja a koncertnek, amikor elkezdtem ugrálni. Alapvetően földöntombolós vagyok, de ezt nem lehetett kibírni ugrálás nélkül. Jah, és beleszerettem Dave Gahan-be. Mr. G. egy atommáglya. Úgy sugárzik, mint Fukusima! Elég messze álltunk a színpadtól (úgy tudnám érzékeltetni, hogy mikor véletlenül láttuk őket, akkor 5 cm-s emberek ugráltak a színpadon), de még így is lehetett érezni a kisugárzását. A kivetítőkön szerencsére elég jól nyomon lehetett követni az egész koncertet. Mr. G. csípőmozgását szerintem sárga irígységgel telve nézik a hastáncosok és mindenki, aki fenékrázós táncolással foglalkozik. Női bugyi nem maradt szárazon, az holtbiztos. (Megkockáztatom, férfibugyikban is esett kár....) Nagyon jó volt látni, hogy számukra a koncert nem munka volt - legalábbis a budapesti - ők is baromira élvezték. A csintalan összevigyorgások, a földöntúli öröm, a morózus, faarcú Mr. Gore arcán a teliszájas vigyor, az együtténeklések, a szemek sarkából kicsorduló könnycseppek.... leírhatatlan érzés volt.
Másnap elég sok cikket elolvastam a koncertről, értek meglepetések. A legfurcsább az volt, hogy az írók nagy százaléka arra vezette vissza a koncert fantasztikus mivoltát, hogy a fiatalságunkat, a '80-as, '90-es éveket idézte. Szerintem nem. Úgy gondolom - legalábbis számomra - azért volt fantasztikus, mert zseniális zenészeket, előadóművészeket láttunk a színpadon, eszméletlen jó hangszereléssel (amibe ugye a Metallica belebukott néhány éve, pedig az is kiba... jó koncert volt!), remek fénytechnikával és még jobb videotechnikával. Az új és a régi számok megfelelő arányú és jó ütemű keverésével. Nem utolsó sorban pedig lelkes, értő és szerető közönséggel.
Visszakanyarodva a főmenübe: kicsit több mint két óra után nagyon-nagyon sajnáltam, hogy vége van, de nagyon-nagyon örültem, hogy ezt most nem hagytam ki. Krisztiánnal egymásnak mondogattuk kb. félmásodpercenként, hogy: "Ugye milyen jó volt? Milyen jó, hogy eljöttünk!" Míg kisétáltunk a villamosmegállóban, mindketten énekeltünk, persze mást-mást és persze egyszerre és jókat nevettünk :)
A másnap kicsit kritikus volt. Akkor inkább Bencefőnök nevetett Balázson és rajtam, kicsit indiszponáltak lévén. Cserébe remekül tudtunk üveges szemekkel bámulni ki a fejünkből úgy téve, mintha értenénk a hozzánk beszélő mondandóját, de ez nem mindig volt így. Délutánra már annyira fáradt voltam, hogy kb. mindenhova beütöttem magam koordinációs problémákból kifolyólag. De ez egyáltalán nem panaszkodás! Minden másodperce megérte! és tutkóra ott leszek a következőn!

Virágok közt Veled lenni.... reggeli vízió a HÉV-en

Tegnap reggel kicsit korábban kellett indulnom, így sajnos mellőznöm kellett a napindító, pezsdítő beszélgetést unokatesómmal útközben. Általában kicsit teknőcösen ébredek, tegnap sem volt másképp, így a reggeli csendben (hihetetlen, hogy az eggyel korábbi HÉV-en mennyivel kevesebben vannak...) a kerekek ütemes kattogása még jobban elzsongított. Mivel egyedül voltam, és nem volt kedvem könyvet cipelni, ezért bambulással ütöttem agyon a menetidőt. Nem is tudom, melyik két megálló között pedig átcsúsztam egy másik dimenzióba. Bambultamban csak annyit láttam, hogy a HÉV sínekkel párhuzamosan futó vonatsínek mellett-között-fölött-alatt hihetetlen mennyiségű, gyönyörű, karcsú derekú, deli pipacs virít. Csak néztem, néztem, néztem őket és egyszer csak azt láttam, amint egy napsütötte, aranyfényben úszó, vörösben lángoló pipacsokkal tarkított búzamezőn futok (légies könnyedén, mint a filmekben), arcomat lágy szellő símogatja és boldog vagyok.
Jól indult a napom és nem, nem szívtam, vettem be, szúrtam vagy egyéb módokon juttattam szervezetembe semmilyen tudatmódosító szert. Csak egy csodában részesültem reggel a BKV-n :D

Akciófilm, mint csajos mozi

Néhány hete láttam életem első Die Hard moziját, mindjárt az ötödik résszel kezdve ( itt kérek elnézést, hogy a többit még ezelőtt soha, de már rajta vagyok a pótláson). Ez a film inspirálta mostani írásomat. Elgondolkodtam....
Csitri koromban is filmbubus voltam, rengeteget jártam moziba. Majdhogynem válogatás nélkül néztem a filmeket, és már akkor is szerettem az akciófilmeket. A mostani filmélmény után jutott eszembe, hogy annak idején egy akciófilmben ha a főhős enyhén kócos, a golyók szelétől felborzolt hajjal, kicsit koszoskás, picit véres arccal, vakító fogakkal, a póló alatt feszülő izmokkal, csípőre támasztott, félkézzel tartott böhöm mordállyal meredten nézett a kamerába, mögötte a lenyugvó nappal, a nézőközönség női tagjaiból felszállt néhány reszketeg sóhaj és elaléltünk, hogy hát micsoda macsó!
Nem tudom, hogy az ingerküszöb változása minek köszönhető. Gyanítom, hogy ez is öngerjesztő folyamatként ment végbe, mint annyi minden más irtóra kommercializálódott világunkban. A lényeg, hogy a mai akciófilmek mit sem érnek nagy totálban (egyik "kedvenc" kollégám kifejezésével élve: power plan-ban....) mutatott kidolgozott delták, helyre farizmok, megfeszülő bi- és tricepszek, satöbbik nélkül. Egy-egy ilyen filmnél körbetekintve sokszor úgy tűnik, hogy nem a barátnő áldozta fel magát, hogy a pasinak is jó legyen egyszer, hanem a csajok rángatják el párjukat megnézni a filmet. Sőt! Nálunk már egyenesen csajos mozizós estéken játszanak ezek a múvik. Nagyokat sóhajtva, tátott szájjal, csorgó nyállal nézzük ezeket a díszhímeket, akik - jóllehet kicsit kócosak, koszosak, véresek, itt-ott fáj nekik, de mégiscsak - félkézzel megmentik a világot.
Félre értés ne essék, vannak köztük nagyon jó színészek, de nem emiatt ülünk be a moziba. A történet már-már érdektelen, bár azért ne legyen annyira rossz, hogy elvonja a figyelmet a bámulnivalótól. Az sem baj, ha van benne néhány humoros szituáció vagy párbeszéd, ez csak fokozza az élvezeti értéket, de nem elengedhetetlen kelléke a mai eksönmúviknak. Persze, hogy a hímnemű közönség se fanyalogva üljön be a moziba, hatalmas, szebbnél jobb verdákkal folynak az üldözések, átlag 3-5 percenként robban valami és a küzdősportban jártas kaszkadőrök is elég tisztességesen vannak foglalkoztatva. És még mindig nem tudom, hogy azért szeretjük ezeket, mert tényleg ez tetszik és a hálivúdi okosok úgy látják, hogy erre tódul a nép, az istenadta nép, csináljunk még jó sok ilyet. Vagy azért tetszik ez és szerettük meg, mert nincs más, mivel a hálivúdi okosok úgy látják, hogy erre tódul a nép....
Ez most nem panasz akart lenni, csak egyszerű ténymegállapítás :)

Köztünk élő vámpírok

Kiakadtam...
Múlt héten egyik nap hazafelé menet belebotlottam egy balesetbe. Egy vezető rosszul lett az autójában (ezt később tudtam meg a hírekből) és nekiment a villamosmegállót szegélyező korlátnak. Egész konkrétan felgyűrt vagy hatot. Ennek megfelelően az autó kellőképpen összetört. Két ambuláns mentő érkezett a helyszínre. Mivel hazafelé tartottam, kénytelen voltam elmenni mellette a villamosmegálló megközelítése érdekében. És itt akadtam ki, de nagyon. A sok, szájtáti, bunkó... nem is találok jelzőket ... ember, aki odagyűlt a vérszagra! Olyan szinten tele volt a megálló járdaszigetének azon szakasza, hogy csak a síneken lehetett közlekedni. Falanx-szerűen összeállt a kíváncsi embermassza, áthatolhatatlanul. Az egy dolog, hogy a villamosra felszállni kívánóknak a síneken kellett megközelítenük a járdasziget egy üresebb szakaszát, de a mentősök... A két mentőautó a balesetet szenvedett autó mögött állt, jobb oldalukon haladt tovább a forgalom, bal oldalukon a villamosmegálló. Ahhoz, hogy az orvosok, ápolók meg tudják közelíteni a sérültet, ki kellett kerülniük a vámpírokat. A villamossíneken. "Szerencsére" az ütközés következtében az autóban kinyíltak a légzsákok és tökéletesen takarták a sérültet. Már a villamoson ültem, mikor megérkezett egy tűzoltó autó is, gondolom csak ők tudták biztonságosan kiszedni az áldozatot. Rendőri jelenlét összesen két fő volt, akik egyrészt a forgalmat igyekeztek biztonságosabbá tenni, másrészt a szemtanúkat próbálták kikérdezni, így arra már nem jutott idejük/energiájuk, hogy a szájtátikat arrébb kergessék.
Gondolom, szerencsétlen ember elég komolyan megsérülhetett, mivel olyan erős fertőtlenítőszag terjengett az autó körül, hogy olyat még kórház baleseti sebészetén sem éreztem.
Nagyon felháborított, hogy adott esetben valaki az életéért küzd, leszakadt eze-aza, méltatlan pozícióban szorult be valahová és a köztünk élő vámpírok csőre töltött kamerás mobilokkal állnak készenlétben, hátha egy csepp vért, kifolyt belet, leszakadt végtagot lefotózhatnak és a hétvégére sztárrá válhatnak szűkebb pátriárkájukban, mint óóóóóóriási túlélők. Nem értem...
Nem először állapítom meg, hogy valószínűleg UFÓ vagyok, mert engem az ilyen és hasonló dolgok felháborítanak.

A "vámpír" nevezetért köszönet J.S.M.-nek

Merengő

Veszélyes dolog a gondolkodás. Pláne egy nőnél. El lehet vinni olyan fokozatig, amikor már a konyhapulton álló késtartóból kikandító nyeleket fixírozod. Persze aztán gyorsan adsz magadnak egy tockost, mint Gibbs az NCIS-ben, hogy hülye vagy leányom. Nem finom. Ásol magadnak egy mély gödröt, beleülsz és gyalogsági ásóval még tovább mélyíted magad alatt. Így persze egyre messzebb és messzebb kerül az a kis fénykör, ami a gödör tetején a világot jelenti. Nehéz meló újra közel kerülni hozzá. Nem lehetetlen, de nagyon nehéz. Szerintem az a végső pont (ahonnan már elindulsz felfelé), amikor eljutsz oda, hogy téged zavar az, ha kinyitod a szádat és csak a negatívizmus árad belőle(d). Kicsit rosszabb a helyzet, ha van egy nehezítő tényező, ami (aki) a mindennapok elviselését teszi vesszőfutás-szerű élménnyé. A reggeleidet a gyomorsavad fogaiddal történő visszatartásával (vagy nem) kezded. Hiába fekszel le korán, a reggeli felkelés a Csomolungma megmászásával egyenlő feladatnak tetszik – persze ez szigorúan csak munkanapokon. A szófosó egész nap kussban ül, nehogy félreértsék, -értelmezzék, -gondolják, amit mond. Egyre nagyobb és nagyobb szám feltűnősködik a szülinapi tortádon, ami arra késztet, hogy végigtekints az eddigi életeden és észrevételezd, mi az, ami hiányzik belőle, de nagyon. A Nap nem süt. Vagy lehet, hogy igen, de szégyenlősen kilométer vastag felhőréteg mögé rejti az arcát. Ezek mindösszesen pedig szépen megágyaznak a depressziónak, mint aszalt gyümölcs a pálinkának. Azért nem annyira gáz a helyzet, mert észreveszed a szitu állását és nem mélyedsz el olyan szinten a depiben, hogy már csak orvosokkal, gyógyszerekkel lehessen kihúzni az árokból. De persze kompenzálsz egy kis csokival, sütivel, satöbbivel, ami csodás hurokként depit erősítő formátumban rakódik a testedre. Ördögi kör. Törj ki. Muszáj lesz. Bírd ki még egy kicsit. Amíg kisüt a nap. Amíg kiiktatódik a nehezítő. Amíg egyszercsak rád mosolyog valaki, akire te is szívedből vissza tudsz mosolyogni és látod a szemében, amit te is érzel. Hogy a világot jelenti. Talán eljön. Még ebben az életben. És a biológiai órád sem csönget még az óra végén. Sikerülni fog. Talán…

A karácsony és én :)

Önálló életvitelemben első karácsony volt a 2012-es. Ennek megfelelően turbó fokozatban készülődtem J A lakásdíszítésről már írtam tavaly, Szásával kicsit bonyolultabb volt, mint kellett volna, de a végeredmény nagyon hangulatos lett. Bár az említett úriember/macska/ szertelen magatartása miatt nem állítottam karácsonyfát, a karácsonyi hangulat megvolt.

Maga az „ünnepségsorozat” december 22-én kezdődött egy baráti vacsorával, és innentől elszabadult a „pokol”. Kicsit túl lelkes házigazdaként annyit pörögtem, hogy mire az utolsó vendégjárás lezajlott, azt vettem észre, hogy december 28. van és a karácsonyt sikerült a konyhában töltenem. Rettentő fáradt voltam, viszont be kell valljam, jól esett. Imádom vendégül látni a családomat, a barátaimat, de azért idén megpróbálom kicsit másképp megszervezni, hogy más emlékeim is bőven maradjanak, ne csak az, hogy ezt sütöttem, azt főztem, kavartam, kevertem, mosogattam…

Azért emlékszem másra is: a nevetésekre, a finom ételekre, a szívmelengető beszélgetésekre, nagy ölelésekre, barátságra, szeretetre. Ráadásképpen, mivel megfogadtam, hogy idén másképp lesz, már most elkezdtem tervezgetni a lakás díszítését… asszem javíthatatlan vagyok ;)

Könyv. Betű. Borzalom...

Nem tudom, ki hogy van vele, de én mostanában frászt kapok a könyvektől. Imádok olvasni, nagyon szeretem az új könyvek illatát, egy könyvesboltban extázisba esem. Az utóbbi időben viszont egyre inkább zavar az a jelenség, amit a könyvekben tapasztalok. Nem tudom, hogy a gazdasági válságra fogható-e, hogy a kiadóknál vagy a nyomdában, vagy nem is tudom, hol készítik elő, de nincs egy olyan ember, aki nyomdába kerülés előtt átolvassa a kéziratot és kijavítsa benne a gépelési hibákat????? Névelők terén rendszeresen belefutok abba, hogy nem megfelelő határozott névelő áll egy-egy szó előtt, nagyon sokszor benne marad egy ilyenkor felesleges "z" betű. A szavak közbeni gépelési hibákról már nem is beszélve. Értem én, hogy ha az első és az utolsó betű a helyén van, a többi lehet össze-vissza, akkor is értjük miről van szó. Ettől függetlenül baromira zavar. Főképpen, hogy nem a szó betűi vannak összekeverve, hanem nem odavaló betűk vannak benne.
Az már csak hab a tortán, hogy ne kelljen a könyvek árát emelni, a minőségük lesz egyre silányabb. A végén még megtörök és beadom a derekam egy e-book olvasónak, bár ez sem garancia a gépelési és helyesírási hibák kivédésére....